Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
I 1979. szeptember 15., a lőszdr behajtott a garázsba, de aztán oisszafarolt a sötét udvarra, s a fecskendővel alaposan lemosta a kocsit. Még így, a garázsból ideszűrődő gyönge fényben is látszott, vastagon áll rajta a sárx Hajnal óta esett; minden út csupa tócsa, latyak, alattomos kátyú. A kocsit visszavitte a garázsba, az ajtót kulcsra zárta, aztán a ház kapujához lépett. A küszöbvason hosszan tisztogatta lábát, s csak később vette eló a kulcsát. Az előszoba hideg volt, kőpadlós, füthetetlen. Osztói tavaszig, ahányszor csak belép mindig arra gondol, ide is be kell végre vezettetni a fűtést. De ez aztán mindig elmarad; a meleg szobákban valahogy oldódik az ilyen elszánás. Az asszony a sarokban ült, s az örök kardigánjait kötötte. Ezúttal valami lilát. A televízió csöndesen duruzsolt; csupán a képek peregtek fürgén, fényt és homályt váltakozva villantva, a hangot Eta egészen halkra csavarta. — Nagyon éhes tfagy? *— Miért? — Ezt a sort még befejezném. De ha nagyon éhes vagy, hozom a vacsorát. t A férfi szájában savas íz csomósodott, gyomrát marta az éhség, de nem érzett igazi étvágyat. — Hagyd csak. Ráér. Az asszony ránézett, a hang valahogy megütötte. — Mi újság? — Semmi. — De, látom! A férfi fújt egyet. — Mint m dög, olyan vagyok. Pokoli napom volt. Leült, rágyújtott, de a füsttől most még maróbb lett szájában a savanyúság. Hármat szívott, elnyomta a cigarettát. Egész nap hiába furikáztaml — Ugyan. , '•— De! Még Vácon is hiába voltam. Anyag egy gramm sei — Pedig ígérték! Es Vörösuáron? Az ember legyintett. — Ha Vácon nincs, ott sincs. Csak a benzint pocsékolom. Meg az áldomásokat, csőstül, a medve bőrére__ — és Szekulics, Esztergomban? — Na. Az megesküdött, hogy holnapután itt lesz minden. — Ez nem beszél a vakvilágbal — Nem, nem olyan. En is ebben bízom. — Akkor holnap se mégy? — Dehogy se. Vácra megint, meg Dorogra. — Perkönak akkor megint bent kell lenni a műhelyben ,, • A férfi biccentett. — A sok dolgától megteheti. — Ugyan! Tudod, hogy tanul! — Tanul — legyintett a férfi. — Úgyse jut be az egyetemre, kár a strapáért! — Most sikerül, azt mondja. — Tavaly is azt mondtál — Egyszer csak sikerül. Az asszony befejezte a sort. felállt, ment ki a konyhába. Megijedt, amikor a melegített étellel visszajött: az ember csak állt,, állt a szoba sarkában, s a szőnyeget bámulta. A tévé most szinte bömbölt, nyilván felcsavarta a hangot, míg 6 kint volt — de a színészek most is a semminek játszottak. Gyorsan megterített, lerakta az ételt, a hangot visszahalkította, és odalépett az emberhez. — Mi baj van, Ferikém? — Mondom, hogy semmi. Pokolian kivett az egész napos csúszkálás. A kocsi néha úgy farolt, mintha sítalp lett volna alatta ... Egyik kátyúból ki, a másikba bel Es hozzá most este ez a köd is... Az isten látott még ilyet: eső és köd, egyszerre! A karom meg egész nap hasogatott, és az se semmi: fájós karral tartani azt a büdös volánt... Ilyen úton! Es akkor vedd hoizá, hogy a jobb oldalt lámpám a tahi híd után kinyiffant! Az asszony szeme elnyllt. — Egy lámpával jöttél?! — Eggyel. — Rendőr? Nem látott? A férfi elégedetten nevetett. — Ebben az ítéletidőben? Az asszony nézte; még mindig nem tetszett neki az ember. — Hát akkor? Mi baj? — Mondom, hogy semmit Lefekszem. — Itt a vacsoral A férfi odanézett az asztalra. — Ml van? Natúr, tormaszósszal. Ahogy szereted. — Még sincs rá gusztusom. ■— Ebédeltél rendesen? 1— Al Vácon egy rántottál, félig állva.,, SZABAD FÖLDMŰVES — Akkor tessék enni! Ez nem megyl Hajnaltól hajtod magad, étlen-szomjan! Milyen vége lesz ennek?! A férfi leült, húst vett a tányérjára, levágott egy falatot, immel-ámmal rágni kezdte. — Ízlik, Ferikéml — Jó. De mondom, nincs étvágyam. — Talán egy korty bort előbb ... A férfi fintorgott. — A gondolatától hányok! A sok rundó mindenütt, éhgyomorra ... Hát akkor a jövő héten, szaki bácsit Na, istenisten! Es el ne felejtse: legalább két mázsátDe utálom néha ezt a mesterségetI — Nem megy másképp. — Nem. Vagy van rendelés, de akkor anyaghiány is van, vagy van anyag, de akkor meg nincs rendelés ..-.Az isten is megverte ezt a szakmát! Az asszony elmosolyodott. — Na. Na. Azért ezt nem lehet mondani. Mtre mentünk tíz év alatti A férfi intett, hogy jól van. igaz. Némán evett egy darab ideig, majd a hús felénél letette a kést. — Most adjál egy korty bortt — Elég volt, Ferikém? — Elég. A cigaretta most nem esett rosszul; mohón véglgszltta. Közben megitta a pohár bort is. — Az isten verje meg ezt a rohadt ködöt... Meg azt a nyomorult lerohadt lámpát... Esküszöm, azt sem tudom, minek mentem neki... A felesége rámeredt. — Mit csináltál?! A férfi válla megrándult. — Valaminek nekimentem, na. Most mit vagy ügy oda? — Uram, istenemI Es mi lett? — Mi lett volna? Semmi! — A lámpa akkor aludt ki? — Dehogyt Mondtam, hogy a tahi híd után! Épp az lehetett a baf: talán motornak néztek, az egy szem lámpámmal.,» Az asszony a halántékát fogta. — De Ferikém, mondd... hát minek mentél neki? Az isten jobban tudia. Alig mentem negyvennel vagy elvennél, a rohadt köd miatt, még ez a szerencse... Csak valami puhát éreztem, olyan tompa kis csattanást, tudod, olyan egészen puhát... A törl'ó szakadatlan járt, a víz meg zuhogott a szélvédőn, patakban folyt szinte, meg a köd is... A kocsi elejéig nem láttam el, az isten is akárhová tegye! Es ez még ott történt, tán fél kilométerrel az ostorlámpák előtt, a vaksötétben, mert a rendes országúti lámpák, persze, most sem égtek... Az első esőcsepptől kimennekI — Nem is láttad, mi volt az? — Hogy láttam volnál A jobb oldali lámpám nem égett, Es az a valami ott állt, jobb kézre..» — Mégis, mi volt? — Ne hülyéskedj! Hát honnan tudjam? Biztos valami rohadt, tekergő kankutya, azok kujtorognak ilyenkor gazdátlanul... Vagy az öreg Fináltné kecskéje... — A férfi a homlokára ütött, elmosolyodott, s lehupant egy székre. — Persze! Hogy ez eddig nem futott eszembe! Fináli néni fekete kecskéje! Azért nem láttam a sötétben! KoromfeketeI Fürgén felállt, az asztalhoz lépett, pohár bort töltött, s egyetlen hajtásra kiitta. Az asszony nézte. — Meg se álltái, Feri? A férfi letette a poharat, lassan megfordult. Arcán vér kúszott fel, a homlokáig. — Miért kérdezel marhákat? Megállna Ebben a pocsék Időben! Holnap úgyis megtudjuk, mi történt. Vagy az özvegyasszony fajveszékelt tele a falut az egyszem kecskéjével, vagy a dögészek viszik el a párzö kankutya tetemét, amelyik a szép, selymes szuka helyett a halálát lelte. 7 Az asszony is ívott a borból, pedig nem volt szokása. Aztán csöndeskén leült. Sóhajtott. '— Es ha ember volt? A férfi ránézett. — Miért lett volna ember? ■— Lehetet volna, nem? Hiszen nem láttad. — Nem láttam, persze. De attól még nem kellett ember legyen! A kutyát éppúgy nem láttam, a kecskét éppúgy nem láttam! Nem? — De. — Nahát. Az asszony bólogatott, nem akarta izgatni a férfit. Földúlt szegény enélkül is... Ilyennek ritkán látni. De valami nem hagyta nyugodni. — Es fia mégis ember volt? A férfi olyat rúgott az előtte álló székbe, hogy az a szoba sarkába penderült. — Két évet üljek? — ordította, hogy kidagadt nyakán az ér, — Most? Ilyen forgalomnál? Vagy a jogosítványom vegyék elf Most? Ilyen forgalomnál? Mi lesz az anyagbeszerzéssel?, Talán te hordod a vasat Vácról, Esztergomból, Dorogról, gyalog, a két kis kacsódban. Es ki fogja megmunkálni? Béla?, Ferkó? Vagy talán te? Csöndben visszahozta az elrúgott széket a sarokból, leült rá, Megint rágyújtott: a füst most köhögtette, de a cigarettát nem nyomta el. Nehezen lélegzett. — Annak — szólt aztán halkan —, akárki volt, ha volt valaki egyáltalán, már úgyis mindegy. En meg üljek két évet, menjen tönkre a műhely, ti dögöljetek éhen Ferkóval, mert köd van, mert csúszósak az utak, mert kiégett a lámpám, és mert lerohadt a közvilágítás az országúton? Hát melyikről tehetek én? En csinálom az esőt? — Szemét le nem vette az asszonyról. — Én fújom az emberek pofájába a ködöt, mi? En égettem ki azt a nyamvadt jobb oldali körtémet!? Vagy a köz* világítást csináltam én ki majdnem Tahitól idáig? Mi? Erre felelj! Hát akkor miért éppen én üljem le a büntetést olyasmiért, ami nem az én bűnöm? Ha marha lennékl Baleknak keressenek mástI Az asszony nem felelt; a semmit bámulta. Idő múltán mégis megszólalt. — Fináli néni Rozmaringja lesz az, igen. Az szokott ilyen1 kor ott lődörögni az országút mellett.,. Emlékszel, tavalyelőtt egyszer engem is majdnem feldöntött... Igen, az lesz az! Az tud olyan váratlanul felbukkanni az ember mellett, azzal a sötét pofájával, hogy majd a jene eszi meg az embert! Egyszer meg a Laczáék Arankáját öklelte fel, csoda, hogy nagyobb baja nem lett szegénynek. A férfi bólintott, lassan, nyomatékkal. — Látod, most okosat mondtál. Persze, hogy ez a szerencsétlen dög volt azt Az, az a nedves, ázott szőre; az csattant ekkorát! Az asszony eltűnődött. — Hát csattant? — kérdezte aztán. — Az előbb azt mondtad, valami puhát éreztél.. ■ — Az! Valami puhát, ami puhán csattant! Az előbb is ezt mondtam! Az asszony a fejét ingatta. — Hát most akkorát csattant, vagy puhán csattant? Az ember felugrott. — Az istenedet, hát mit kapaszkodsz bele minden szavamba? Ideges vagyok, nem látod? Igenis, puha volt, és puhán csattant! Mint egy kecske vagy mint egy kankutya! Hányszor, mondjam még? A távolból most sűrű kutyaugatást hozott a szél; utána mindjárt halk szirénabúgás hallattszott. Nézték egymást. A férfi szárazon nyelt. Az asszony lehúnyta szemét. — Hát mégse a kecske .. -. — Miért? — mordult fel az ember. Minek mtndfárt a legrosszabbra gondolniI Hát a lábát senki nem törhette ebben at istenverte időben? Ha lépni nem tud, hívják a mentőket... — Nem tudom — mondta az asszony. — Talán mégis meg kellett volna állni. ■.. Ültek, figyeltek. A szirénázást csönd követte, aztán néhány perc múlva újból felsivitott a gyomorszorító vijjogás. S végül egészen csend lett. — Elmentek — szólt később az asszony. — El — mondta az ember. .5 megint nyelt néhányat. Az asszony kezébe vette a kötést, de nem kezdett újabb sorba. Csak ült, nézte a kötőtűket. — Igen biccentett nagysokára> A férfi ránézett, — Mit igen? — jobb lett volna megállni. Az ember úgy érezte, megint rúgnia kell; de most az asztalt, a vitrint, a televíziót. Mégis erőt vett magán. — Ne őrjíts, Eta — mondta csöndesen. — Ne őrjíts! Odakint léptek dobbantak, s talpak súrlódtak a vasnak, meg a lábtörlőnek. Aztán csengettek. A férfi az ablakhoz lépett, kilesett, s összeránduló gyomorral nézett oz asszonyra. Oqy értez, hánynia kell. — Az istenit az orruknak! — sziszegte, s indult az előszoba felé. — Hát nem máris kiszúrtak! Pedig megesküdtem volna, hegy egy lélek nem látott! — Ki az? — meredt rá az asszony. — A rendőr meg Balafti,,a tanácstól. — Uram-istenem! Megtorpant, ránézett az asszonyra. — De te, ha egy árva szót... Ez már nem babra megy! Még szerencse, hogy a kocsit alaposan lemostam! — Es indult, ajtót nyitni. Balajti lépett be elsőnek, és kezét nyújtotta. Na, tálán nincsen is akkora baj... Nem kezdené mindjárt kézfogással. Talán csak érdeklődni jöttek: nem látott-e idegen kocsit? A rendőr is keményet koppantott csizmájával s levette a sapkáját. — Jó, hogy egyedül találjuk, mester úr ,,, A kedves felesége? Intett, hogy odabent. — Mert nem asszonyfűlnek való, amit el kell mondanunk.-.. Most rándult másodszor össze a gyomra. — Önnek is erősnek kell lenni, mester úr. Ilyenkor minden erőnkre szükségünk van ... Megint nyelt, s megfogódzott a kisasztalban. — A kedves fiát baleset érte. * Az ujja megroppant, ahogy az asztalt szorította. — Mikor? — zihálta. — Hol? — Két órája az országúton. A Fináli ház mellett. Honnét veszt az ember az erőt ilyenkor, hogy a száját ki tudja nyitni? Honnét?! — Es... és ml történt vele? A tanácstitkár a földet nézte; a rendőr sóhajtott. — Egy áráig még élt szegény, azt mondta a mentőorvos. De elvérzett... Pedig ha előbb fölfedezik, és idejében vérátömlesztést kap, meg lehetett volna menteni... — A nyomorult csibész! — torzult el a titkár arca. — Negyedóra az esztergomi kórház! De 6 tovább száguldott! A rendőr legyintett. — Ilyen ez mindl Bánkúit doktor meg csak másfél óra múlva hajtott arra... Előbb nem vette észre senki. — Csoda? — tárta szét karját a tanácstitkár. — Kicsi a forgalom. Kinek van kedve furikázni ebben az istenverte időben?, BARANY TAMÄS Kt üdülőhelyeken minden igénynek megfelelő épületben laknak a vendégek.
