Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-08-18 / 66. szám

fi liláid vár deli összefogásban az erő. E jelszó je­gyében rendeztek nagyszabású nép­ünnepélyt Kolozsnémán, a CSEMADOK dunaszerdahelyi és komáromi járási bizottságai. A jó példát követi a lo­sonci és a rimaszombati járás is. A kerületi nemzeti bizottság segítsé­gével megrendezik a közép-szlovákiai kerület első magyar népművészeti fesztiválját. E szinpompás és gazdag­nak Ígérkező seregszemlét augusztus 18-án tartják meg Füleken, „Dallal, tánccal a füleki vár alatt címmel. A rendezők nagyon helyesen Dél- Szlovákia munkásmozgalmának egyik fő fészkében szervezik e sokat ígérő ünnepélyt. Huszonhét évvel ezelőtt is a forró augusztusi napokban dallal az ajkukon meneteltek a sztrájkoló munkások, emberibb életet követelve. Ha kinyílik a gyárkapu, csikorog a sarka Meglátja azt a sztrájkőrség, ki megyen be rajta Ügy őrizzük ezt a kaput, mint az aranybányát, Hogy Hulita hű munkása be ne tegye lábát. Munkásmozgalmi dalokkal vonultak végig a városon ki a közeli Vöröskőre, amely közel négy hétig volt a sztrájk­mozgalom központja, a főhadiszállása. Reggelenként, mielőtt megszólalt a gyár szirénája, a Vöröskőn felhang­zott az Internacionálé. Szívvel-lélek­­kel fújták a zenekar tagjai, hogy mi­nél messzebbre hallatszon a proletár induló. Hogy a sziréna hangjánál sok­kal erőteljesebbek voltak az Interna­­cionálé akordjai, semmi sem igazolja jobban, mint az, hogy a gyár felé csak néhány sztrájktörő szállingózott, vi­szont az Internacionálé hívó szavára a becsületes munkások egész serege indult a meredek domb felé reggelen­ként. A sztrájktanyán egymásután születtek a versek, amelyeket meg­zenésítettek, a fúvószenekar egyket­tőre betanulta és máris énekelték a sztrájkolok. Akkor is daloltak, mu­zsikáltak, amikor a bizonytalanság, a munkanélküliség réme fenyegette őket. Nótáskedvű népünk mennyivel vi­dámabban, Önfeledtebben dalol, tán­col, muzsikál most a füleki vár alatt, amikor örökre elűztük a munkanélkü­liség rémét, és a dolgozó nép az úr hazánkban. Szabad ifjúságunk, az unokák szórakoztatják népi és szocia­lista kultúránk legszebb virágaival a nagyapákat, a Vöröskő felejthetetlen hőseit és a környékről idesereglett közönséget. A közép-szlovákiai kerületből, a fü­leki, rimaszombati, losonci, tornaijai, vilkei, ipolynyéki, ragyolci, csákány­házai és még jónéhány iskolai és fel­nőtt együttes mutatja be népművé­szetünk gazdagságát. A nyugat- és kelet-szlovákiai kerületet az izsai és A csákányházi énekkar is fellép a né pmüvészeti bemutatón. a pelsőct együttesek képviselik. Min­den bizonnyal nagy sikere lesz a KNB Banská Bystrica-i népi együttesének is. Ünnepel, szórakozik Fülek és a kör­nyék szorgalmas népe. Együtt szóra­koznak majd munkások, földművesek, értelmiségiek, összetartoztak már akkor is, amikor a környékbeli pa­rasztok, iparosok élelmiszerrel, szoli­daritásukkal támogatták a sztrájko­tokat. Régi harcosok és újarcú fiatalok találkoznak augusztus 18-án, és egy élményekben gazdag napot töltenek el a füleki parkban. —tő— Éjszakai tanácskozás — Tanulságos részletek egy éjjeliőr vitafelszólalásából az Éjjeliőrök Első Országos Kon­ferenciáján — Tisztelt Konferencia, Kedves Elv­társak! Engedjétek meg, hogy mindenek előtt átadjam járásunk összes éjje­liőrének forró üdvözletét! ígérem, hogy kartársaimnak, a Konferen­ciáról hazatérve, beszámolok azok­ról a nemes tapasztalatokról, ame­lyeket itt szereztem. Tisztelt Konferencia! Az előttem felszólaló kartárs panaszkodott, hogy odahaza nem akarták meg­érteni, miért nem tartjuk Első Or­szágos Konferenciánkat nappal. El­mondhatom, nekem is nagy nehéz­ségeket okozott, amíg megértet­tem szövetkezetünk tagjaival, mi­szerint az éjjeliőrök konferenciája, több okból kifolyólag, nem tartható nappal. Sajnos, egyet kell értenem azzal a kollégámmal is, aki a fele­ségeket kritizálta. Az én feleségem is sokszor mondja: „Aki éjjel le­gény a talpán, legyen nappal is!“ Néhány felszólaló arról panasz­kodott, hogy más munkahelyre akarják beosztani. Ezt azzal indo­kolják, hogy az egyes szövetkeze­tekben mindenki nappal viszi el azt, amit akar. (Majd bolond lenne éjjel felkelni!) Az csak természe­tes, hogy hasonló helyzetben sem­mi szükség az éjjeliőrre. Nem tu­dom, mit ajánljak ezeknek az elv­társaknak. Talán azt, hogy győzzék meg az embereket: legyenek belá­tással az éjjeliőrökkel szemben és legalább nappal ne bántsák a köz­vagyont! Most pedig szeretnék néhány újítást, javaslatot felvetni, ame­lyek munkánkat eredményesebbé, életünket szebbé tennék. Javaso­lom, hogy a Konferencia követelje a rádió és a TV műsorának a meg­hosszabbítását. Gondoljanak ránk is, akik szörnyen unatkozva ülünk, vagy fekszünk munkahelyünkön. A műsornak éjfél előtt rendszerint vége, olvasás közben viszont köny­­nyen elalszik az ember. Ajánlom továbbá, hogy a mi szakmánkban is alkalmazzák az iparban oly jól be­vált televíziót. Fontosabb helyeken helyezzünk el kamerákat, amelyek aztán figyelmeztetnének bennünket a beavatkozást érdemlő esetekre. Azért csak fontosabb helyekre ajánlom a kamerákat, hogy ne kell­jen bármilyen csekélység miatt azonnal kifutni. Éljen az Éjjeliőrök Első Országos Konferenciája! Fiilöp Imre Meddig még...? Sokat hangoztatjuk, rengeteget be­szélünk róla: a falu fiatalsága szá­mára biztosítani kell a megfelelő mű­velődési és szórakozási lehetőségeket. Mindezt bizonyára sok helyen komo­lyan is veszik, ám nálunk, a mi kis falunkban, homlokegyenest más a helyzet. Merem állítani, hogy a mi fiatal­jainkban is él a művelődés, a nemes szórakozás utáni vágy. A vágy, úgy látszik, jó ideig vágy marad. A kocs­ma, a betonvályúkból fabrikált kár­tyaasztalok, az utca, ugyanis nem éppen alkalmas nemes szórakozások­ra. Akinek viszont ez nem tetszik, könnyen „segíthet“ magán — feküd­jön le, legalább egy jót alszik... Valaki azt mondhatná, de hiszen miért nem mennek a budaházi fiata­lok a művelődési otthonba, bezzeg el­szórakozhatnának benne, szép is, ta­karos is... mi kell még? Lám ez csakugyan igaz. A művelődési otthont kifestették, lepadlózták, sőt még két hosszú lóca is található benne, ame­lyet a havonkénti egyszeri filmvetítés alkalmával nagy dicsőséggel foglal el az egész nap futkározó gyerekhad. A felnőttek? Hát azok támasztják a falat, különben is álljanak, ha filmet akarnak nézni, legalább nem lustul­­nak el, igaz? Meddig lesz riiég ez így? Ki ad erre választ? Mit lehet kezdeni olyan mű­velődési otthonban, ahol még csak szék sincsen? Ha a falu vezetőihez fordulunk ezt felelik: „Hát én mit csinálhatok?“ A tél folyamán fiataljaink színmű­vet adtak elő, amellyel a szomszédos községekben is felléptek. Az előadá­sok szép bevételhez juttatták a mű­kedvelőket. Ám a közös munkával Gyermeküdülés A Sitno alatti pionírtáborban víg gyermekkacagás, mozgalmas élet veri fel a csendet. A komáromi Steiner Gá­bor Hajógyár dolgozóinak gyermekei töltenek itt három feledhetetlen hetet. Az első turnuszban egyszerre 133 kis úttörő nyaral, akiknek a hajógyári üzemi bizottság saját üdülőközpontjá­ban készítette elő a kellemes vakáció­töltést, A változatos programról Pav­lov Ondrej táborvezető és Majtán Mi­hály gondoskodnak. A környéken autó­buszkirándulásokon, múzeumláto gatá - sokon vesznek részt. A regényes pocú­­vadlói tó környéke, a tábori élet vará­zsa új élményekkel, feledhetetlen em­lékekkel töltik be a gyermekszíveket. Szénássy János (Komárom) Uj iskola Füleken, még ez év júliusában új iskola építését kezdték meg. A nem kevesebb, mint öt és félmilliós költ­séggel épülő korszerű épületben a magyar tannyelvű középiskola kap majd helyet. Szinte megható az az igyekezet, amellyel az építkezési munkáknál segédkeznek a füleki diá­kok. A nyári vakáció idején, kéthe­tes turnusokban 130 tanuló dolgozik felváltva az építkezésen. A szorgos diákok így a két hónap alatt összesen 41472 korona értékű munkát végez­nek el. A becsületes, önfeláldozó munkának bizonyára meg lesz az eredménye. Az iskola szép, tágas, korszerű otthonává válik a füleki gyerekeknek. Torpis József (Fülek) Hát a lányok? ők vajon mit csinál­nak szabad idejükben? A hétköznapok csak elszaladnak valahogyan, a ház­körüli teendők lekötik az embert. De, jaj, a vasárnap délután!... Csopor­tokban végigsétálják a falut, ha nem egyszer, hát kétszer, vagy a vízleve­zető csatorna hídjára járnak beszél­getni. Ha megunták az ábrándozást, hát haza mennek, lefeküdni. Miért nem lehet ezt másképpen, ha egyszer mód van rá! Ügy látszik az a baj, hogy mindenki csak a saját ér­dekét tartja szem előtt, szeretne mi­nél több, minél nagyobb lenni, a töb­biről, a közösségről pedig megfeled­kezik. Feltesszük tehát a kérdést: meddig még ...? Kozma Anna (Budaháza) Szeretnénk, ha a fenti levél nem kerülné el az illetékesek figyelmét és megírnák vélemé­nyüket szerkesztőségünknek. ¥ Óvodái nyitottak Bódvavendégin nemrég otthont nyi­tottak meg a mezőgazdasági dolgozók gyermekei számára. Kora reggeltől késő délutánig 24 kisgyermekről gon­doskodik Szlaninka Pálné és Solcz Mihályné. Nagyon dicséretes lenne, ha több faluban is tudnának helyisé­get szerezni napközi otthon számára. Mató Pál (Kosice) Egy ismerősöm már vagy negyed­szer szólított meg az utcán: „Sze­retnék valamit elmesélni, jó lenne, ha megírnád." Őszintén szólva, egy kicsit min­dig félek, ha ismerőseim tippekkel akarnak megörvendeztetni. Persze azért a kíváncsiság sem hagy bé­kén. Vajon mi lehet az a „nagyon fontos dolog“, melyet egyik vagy másik ismerősöm minden áron nyilvánosságra akar hozni, még­hozzá teljesen önzetlenül, hiszen a cikkért úgy is én kapok honoráriu­mot. Ö is utazó ember, én is. Naponta együtt járunk munkába, vagy mun­kából, mikor hogyan, attól is függ melyikünk alussza el a vonatot. Találkoztunk délután a kettőötve­nesben. (Lám, ha a későbbivel me­gyek, talán sohasem írom meg, egy glosszával kevesebb!) S ekkor el­mesélte a rövidke történetet. So­kan gondolják majd, jelentéktelen, szóra sem érdemes kicsiség, s éppen ez lesz benne az érdekes. Hogy ne húzzuk tovább a dolgot: Ismerősöm, bizonyára szolgálati úton, Kysakon keresztül utazott. Leszállt a gyorsról, szomjas volt. Az állomási vendéglőben többek között egy doboz cigarettát is vá­sárolt. Felhörpintette a pohár italt s gyerünk vissza a gyorsra, nehogy ott felejtse az embert. Már csak néhány pillanat maradt hátra az indulásig. A vonatban egy hölgy szólítja meg, az állomási vendéglő alkalmazottja: „A cigarettáját ott felejtette, tessék.“ Egy doboz cigaretta. Pár fillér. Talán szóra sem érdemes'.... És mégis. Ismerősöm vett annyi fárad­ságot és megállapította a kedves felszolgálónö nevét. Miért? Fontos ez? Fontos. Lényegében apróság és mégis mennyire fontos. Egy becsü­letes felszogálónö nevét újságban is közzé tenni: ezt fontosnak tart­ják az emberek. .Sedlákovának hívják — vágja ki fejből az ismerősöm - a kereszt­nevét elfelejtettem, de nem baj, a kysaki állomáson dolgozik." Kötve hiszem, hogy a kysaki állomási vendéglő felszolgálónőjé­nek a kezébe kerül lapunk. Mégis eleget teszek ismerősöm kérésének, megírtam a „cikket". Azért, mert ő, én és általában mindenki fontos­nak tartja, hogy minél több hasonló becsületes, önzetlen munkát végző emberről adhassunk számot az új­ságok hasábjain. (-áki) #"\szintén szólva, Pelsöc már hosszú évek óta izgatta a fan­táziámat. Mindez pedig abból követ­kezett, hogy szinte naponként, vonat­ra várva, amint a prüszkölő gyorsok beérkeztek, vagy éppen kecses-köny­­nvedén suhantak ki az állomás pe­ronjáról, eszembe hozta a vonatok érkezését és indulását jelentő, ha úgy tetszik bejelentő, hangszóró: ... Lo­sonc ... Fülek... Pelsőc ... Kassa! Pelsőcön tehát megáll a gyors!... Mi lehet ez kisváros, nagyváros, ipari központ, vasúti csomópont — be sok­szor az eszembe jutott hajdani föld­­rajztanárom intő szava, amikor a Káspi-tó körül keresgéltem a Gibral­­tári szorost: „...meglásd, lesz még ennek böjtje!“ Nem csoda tehát, hogy kissé izga­tottan szálltam ki a kocsiból Pelsőcön. Bár csalódtam illúziómban, végered­ményben egy takaros, tiszta nagy fa­luban, vagy kisvárosban? — nem aka­rom, hogy a pelsőciek haragudjanak rám (a nem kívánt rész törlendő!!!), találtam magam. Ha nincsen velem történetesen a kollégám, aki ismerős ezen a tájon, szörnyen árvának és ta­nácstalannak éreztem volna magam. Pelsőci beszélgetés A helyi nemzeti bizottság felé vettük az utunkat. Szmerek Gyula elvtársat otthon, illetve a hivatalában találtuk. Az elnök mint messziről jövő és ritka vendégeket fogad bennünket. Beszél­getünk, beszélgetünk s egyszercsak, no nézzük, hiszen otthon vagyunk, bizony Mátyus földje ez, mégpedig a kellős közepén: — Sajnos, mindmáig nem rendelke­zünk megfelelő művelődési otthonnal, a fiatalok eljárnak máshová dolgozni, a szövetkezet... — gondolkodik az elnök, hát a szövetkezetben sincsen elég fiatal, szakemberekről nem is beszélve ... Ahogyan hallgatom az elnök lassú, magyarázó beszédét, még a tiszta-ízű levegő is mintha „hazai“ porral ke­veredne. Hát igen, a problémák majd­nem mindenütt ugyanazok. Persze nem kell mindjárt elkeseredni. Pelsőc kulturális élete azért pezseg, s a mintegy háromezer lakosú — megint zavarban vagyok: nagy falu, kisváros (a nem kívánt rész törlendő!) —, A barátság Jegyében Már hagyománnyá vált, hogy minden év­ben a nyári szünidőben nemzetközi pionírtábo­rainkba Európa, Ázsia és Afrika gyermekei lá­togatnak el. Habár be­szélni nem is tudnak egymással, mégis sokan barátságot kötnek. Ami­kor elérkezik a búcsú­est, könnyes szemekkel válnak el egymástól, mint itt, a Sec-i Nem­zetközi Pionírtáborban, mely ez évben ünnepli megalapításának tizedik évfordulóját. Anezka Malá, a tábor dolgozója beszámolt a tábor munkájáról. El­mondotta, hogy tíz év alatt több mint tízezer gyermek üdült itt. Egy turnusban 250 gyer­mekről gondoskodnak, amiből 120-an külföl­diek. Algériából, Auszt­riából, Mongóliából, Finnországból, NDK-ből, valamint Dániából tar­tózkodnak itt jelenleg a gyermekek. Ezek a kis pionírok úgy érzik itt magukat mint otthon. A tábor lakóinak gazdag sport- és kultúrműsort biztosítanak, amely gyermekfesztivállal fe­jeződik be. Czakó Géza (Gerencsér) szóval ebben a számottevő községben aránylag jól működnek a tömegszer­vezetek, főleg a CSEMADOK, de talán első helyen kellett volna említenünk az iskola száz tagú énekkarát, no meg a tánccsoportot. Igényes emberek a pelsőciek — úgy hallottam. Éppen ezért nagyobb fi­gyelmet kellene szentelniük az illeté­keseknek, illetve több megértéssel kellene kezelniük a pelsőciek néhány kérését. Bár a nemzeti bizottság mindent megtesz, egymaga nem képes csodákat művelni. Megfelelő helyet kellene biztosítani a könyvtár számá­ra. A jelenlegi helyzetet így jellemzi a HNB elnöke: — Hol a CSEMADOK van a könyv­tárban, hol a könyvtár a CSEMADOK- ban. Ez röviden ennyit jelent: egyik számára sincsen megfelelő hely. Pe­dig mennyi minden más is kellene még. Itt, a völgyek központjában tartják meg a gömöri vásárt, amelyre nem kevesebb mint százezer látogatót várnak. Ennyi embernek enni, inni kell. Ennyi ember szórakozni szeret­ne, szállást szeretne kapni stb. Mind­ebből pedig egyenesen következik: Pelsőcöt nagyobb ütemben kell to­vábbépíteni. Sok keserűséget okoz a község lakosságának a Sajó. Évente átlagosan kétszer önt ki, s biz nagy károkat okoz. Remélhetőleg hamaro­san elkezdik és befejezik a csatorna­­endszer építését is. Pelsőc nagy jövő előtt áll. Központi fekvése méltán rászolgál erre. Hiszen nem kevesebb mint tizennyolc faluból járnak ide a gyerekek iskolába. A pelsőci lakósok türelmesek. Várnak, várnak, biztosan tudják, hogy rájuk kerül majd a sor. (p. i.) szerzett penzre bizonyára ráült vala­ki, jól eldugta. Különben már bizo­nyára vásároltak volna belőle valamit a művelődési otthon számára. Vagy ők megelégesznek a négy fallal és a két lócával? Bizonyára. Hiszen amikor nagy félve megkérdeztük őket, puha­tolózni mertünk, így válaszoltak: — „Mi közötök hozzá, nem ti fáradtatok érte!“ Nem mondom, ebben igazuk van. (Megjegyezzük, a falu összes lakosa nem játszhat színdarabot, csak azért, hogy a „fáradságból“ és a pénzszer­zésből mindenki egyformán vegye ki a részét!) Ám ha egyszer már ők annyira ráülnek a pénzre, akkor mit várnak a község, a szövetkezet kul­turális alapjától. Azért is csak ők fáradtak? A közösen szerzett pénzt vajon miért nem lehet a köz javára fordítani? És mit csinál a CSISZ szervezet? Vagy talán nincs is? Jó magam tizen­nyolc éve élek a faluban, de CSISZ gyűlésről még nem hallottam. Még egy tipikus példa: A múlt nyáron nagy lelkesedéssel megalakult a lab­darúgó-csapat, azonban mindössze három vagy négy mérkőzést játszot­tak le. A sutba vágott felszerelést a gyerkőcök „használják“, míg „legé­nyeink“ kerékpárra, motorkerékre kapva elrobognak a közeli falvakba mérkőzést nézni. 1963. augusztus 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom