Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-03 / 181. szám (180. szám)
1991. augusztus 3., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Cséplő József TANÍTÓVÁLASZTÁS Regényrészlet A z orgona már búgott, mert mindhárom jelölt engedélyt kért a kipróbálásra. Rézcsa- tos imakönyvvel, cifrán, feketén asszonyok, lányok izgatottan mentek a templom felé. A gyermeksereg, mint gazdátlan nyáj, még a játékról is megfeledkezve várakozott az iskolaudvaron. A templom két oldalán feketekalapos, fehérin- ges, fényes csizmás férfiak álltak sorba. A sorok között ment el nyájas köszöntéssel Nagy Péter, egyenesen az iskola udvarán várakozó gyerekekhez. A többiek álmélkodására Sanyi és Ernő feléje szaladtak. — Hogy vagytok, gyerekek? — Jól! — Mi lesz itt ma, tudjátok-e? — Tanítóválasztás! — Aztán van-e olyan, akit ti is szeretnétek? — Van! — húzta ki magát Bárány Ernőké. — Magát! — Ezt odahaza is elmondtá- tok? — Neem! — Jól van. Csak legyetek szófogadó, jó gyerekek! Az iskolában akkor csukták össze a jegyzőkönyvet, ami magában foglalta a három jelentkező adatait. A jegyzőkönyv vezetője Halász volt, és akkor tartotta a hitelesítők elé a jegyzőkönyvet, amikor Péter a terembe lépett. — Uraim! Bocsánat, bocsánat! — Jelentkező talán? — Igen. Nagy Péter kántortanító vagyok, döbröközi születésű. Tessék, a kántoré- nek-próbám és a tanítói oklevelem. — Sajnálom, a jelentkezését nem vehetjük figyelembe, mert a határidő lejárt és a jegyzőkönyvet is lezártuk — egyenesedett fel a kasznár. — Nem akarok tolakodni. Péter-Pál napján tíz óráig van a jelentkezési határidő. — Legyünk pontosak. Igaza van a tanító úrnak. — Esperes úr, írok másik jegyzőkönyvet. — Rendben van Halász úr, írjon. — Semmi baj. Pár perc és kész. — Halász nagy gyorsasággal ült a korábbi helyére. — Tájékoztatjuk: önnel együtt négy jelentkezőnk van. Az állami fizetés tudja mennyi. A község tizenöt hold földet ád és párbért. Ez nagy fizetés. Ennek ellenében hitét, hazáját, embertársait szerető becsületes embereket kell nevelni. A nép ügyeivel törődni. Az egyházi szertartásokat el kell végezni, beleértve a temetéseket is. — Tudomásul veszem és a pályázatomat fenntartom. — Ha kívánja, még pár percre az orgonát igénybe veheti. — Ki építette az orgonát? — Angster József, Pécsről. — Ismerem. Próba nélkül is vállalom a templomi szereplést. — Az iratai rendben vannak, mehetünk. Nekem még fel is kell öltöznöm, aztán addigra elérkezik a tíz óra — állt fel az esperes. Sanyi és Ernő kivált a gyerekek közül és Péter után igyekezett. Az öreg tanító visszaparancsolta őket. Harangzúgásra elindultak a férfisorok a templomajtó felé. A szertartást a búcsúzó öreg kántor végezte és utána nagy csöndesség szállta meg a templomot. Egyszer csak felhangzott az esperes hangja, mélyről jö- vően, könyörögve: — Örök Isten! Adjál nekünk bölcsességet, józan ítélőképességet a kicsinyben, hogy majd nagy dolgokat bízzál reánk a mennyben! Ámen. — Felkérem Varga Imre kántortanító urat, üljön az orgonához. Választott énekét mondja el, és utána latinul feleljen a kérdéseimre. — Szépen tud — mondta Mozsaras Margit, Suszter Annusnak. — A másik is megtette, amit meg kellett. — Ez a kasznárgyerek meg úgy tud, mint az angyalok... — Ez lesz ám — lökte oldalba a pénztáros felesége a mellette ülőt, akinek egyenesen a korpa jutott eszébe. Nagy Péter következett. Ernő és Sanyi hátrafordult. A fejek a kórust keresték, amikor az orgona reppenő trillái felszöktek a gyertyafényes kupolák alá, s onnét hullottak alá a mélybe, egészen az emberi szívekig. Akkor jött egy bánatos kérelemmel szépen csengő férfi hang: Bús magyarok imádkoznak égi anyánk hozzád, Fordítsd felénk, magyarokra jóságos szent orcád! Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, Ennyi tenger sok fájdalmat meg sem érdemeltünk. A gondosan összetűrt fehér zsebkendők egymás után indultak el az ókulák felé, a napjárta férfiarcok barna színe is haloványabb lett. Ernőké is oldalba bökte Peka Sanyit: — Látod, gyerök. Az asszonyok szemében a könny alatt valami tiszta, kemény elhatározás érett. A férfitorkokat szorongató meghatottságot egy-egy erőltetett köhögés felszabadította, ami azt mondta: „Ennek kell lenni!” — Kedves híveim! A jelentkezőket mind meghallgattátok, most jöjjetek az iskolaudvarra, és válasszátok meg tanítótokat. Az asszonysorokon végigszalad: — A legutolsót! Ha a könnyek felszáradnak, kemény tud lenni az emberi lélek. A templomból kiérve már elkezdődött: — Te, Örzsikém, mi a neve annak a legutolsónak? — Mit akar vele? — Az tudott a legszöbben! Azt köll megválasztani! — Ért is maga ehhől Öregasszony maga már. — Öreg vagyok, vagy nem. Hogyan híjják? — Nem tudom én. A Kasznár Pista nem jó? — Nektek is jobb a jobb. Nem? Ti tovább lösztök vele, mint az ilyen magamfajta. — Igaza van, Mári néném. Én is arra az utolsóra szavazok! Szabó Borcsa úgy vágta a hóna alá a csatos imakönyvét, akár egy diák. A hatalmas termetű kádármester utat szorított magának a lassabban haladó asszonynépség között. — Gyere, Vendel! Beállt az iskolaajtóba a falu két legnagyobb hangú embere. Felváltva kiabálták: — Nagy Péter! — Ennél hangosabban már nem szavazhatott volna a falu. Odabent ülésezett az egyháztanács. A kasznár ideges volt. — El kell küldeni ezt a két ordító szamarat innét! Halász azonnal tiltakozott: — Ez jog, kérem! — Jog, jog, nem hallunk semmi mást. — Fontos akkor idebent szavazni? — kérdezte a leköszönő igazgató, akinek a kezében volt az urna. — Igen! így van rendjén. — Rendben van, esperes úr, akkor hozzák a lapokat. A kasznár jelenléte, meg a már félig elfogyott korpa hatására két táborra oszlottak. — Uram Isten! Fele ide, fele oda — nézett körül nagy ijedséggel Balázs és Halász. Az öreg papon akadt meg a szemük, aki szintén látta, hogy mi van készülőben. — Pótválasztás kell — villant át a kasznár agyán. — Egyenlő szavazat. Az esperes lehajtotta fejét: — Tudom Uram, hogy megkérdezed tőlem, azt tettem-e, amit igazán éreztem. — S a pap mind a két szavazólapját az urnába ejtette. — Mondd nekik, Lajos, ne ordítsanak! Pótválasztás lesz. — Kasznár úr, előbb majd megnézzük, mi van az urnában. — De keltene egy kis lecke nekik. — Nem tesznek ezek semmi mást, mint a jogaikat gyakorolják. B ontják az urnát. Nagy Péter hívei oda sem mertek nézni. Egymás tetejére kerültek az egy névre leadott szavazatok. Amikor minden elrendeződött, a munkából kivénült tanító utoljára állt fel, az évek hosszú során annyiszor megtaposott dobogóján.' — A képviselő testület húsz százalékos többséggel, a nép — amint halljuk — százszázalékos erővel Nagy Pétert választotta a község kántortanítójává. Jöjj közelebb, Péter! Az én pályafutásom végétért. Itt ez a megkopott asztal, ez a rozoga szék, viseld gondját ennek is, meg a népnek is! — Gratulálunk, tanító úr! — Éljen, gratulálok! Úgysem soká maradsz már te sem szolgálatban, Jenő. Biztosra veszem, hogy Pisti kap egy jó városi tanári állást. Az iskolából a kasznár az esperessel ment el, de nagyon kedvetlenül. A nép örege-apraja meg befelé tartott. A szép szavak szerelmese... A kezdet akár a mesébe is illik. A kamaszkorba serdült parasztfiú nagyapjával szántott a mezőn, amikor hirtelen száraz vihar kerekedett. Hasas felhők gomolyogtak magasan, az öreg tapasztalatból mégis sejtette: ebből nem lesz eső. A por meg hadd kavarogjon, attól még szaporodhat a barázda. Ám a szél egy magányos újságpapírt hömpölygetett végig a tarlón, aztán a friss szántáson a fiú lába elé. Az megállította lovait s tapodtat nem mozdult, amíg végig nem olvasta. Megigézte a betű, s amikor hátrébb maradt nagyapja beérte, annak is elolvasta Fekete István gyönyörűséges novelláját. A nagyapa nem korholta, hümmögve kétfelé törölte bajuszát, aztán a lovak közé csaptak, szántottak tovább. Cséplő József így találkozott az irodalommal, írásait olvasóink is jól ismerik, nemcsak lapunkból, de könyveiből is, melyek sora most az Antikva Kiadó jóvoltából újabbal szaporodott. — A szerzőt könyvének címével kérdezem: kit sirat a lélekharang? — Amikor a falunkban megszólal a lélekharang, arra hivatott, hogy elsirassa a halottat. De nemcsak a halottat kell siratni, hanem korokat is, melynek részesei, szenvedő alanyai voltunk valamennyien. Ez a kis regény az első világháború után indul, amikor a nép végre kezdett felocsúdni, magára találni. Kezdte lerázni a királyi Magyarország béklyóit és volt egy-két olyan ember, aki magát nem kímélve szembefordult a nagyurakkal és azok falusi helytartóival. Mert mindenképpen a nép javát akarta! Az ilyen emberek nagy része a községi tanítókból került ki. Hát ezért választottam a regény főhősének ezt a bizonyos Nagy Pétert, a falusi tanítót, mert lépten-nyomon beleütközve ezerféle gondba, bajba, nem adta fel a küzdelmet. De nemcsak erről a küzdelemről szól a regény, hanem van benne olyan tiszta szerelem is, amely mostanra már nagyon megfakult, nagyon hétköznapivá vált. Aztán szól a könyv a falusi papság igazi lélekformáló szerepéről is. Azzal a céllal, hogy hangsúlyozzam: a papság, amely a létek formálására hivatott, ne kötődjék sohasem az anyagiakhoz, hanem a lelkek birodalmában dolgozzék mindig, hiszen Jézus Krisztus is azt mondta: az én országom nem e világból való. — Ha amolyan értékítéletként az fogalmazódna meg a könyvről, hogy a népi írók hagyománya jegyében született, mint vélekedne erről a szerző? — Ezt az irodalmat végtelenül szeretem. Ez jegyzett el az írással. 1936-ban egy viharos délutánon találkoztam Fekete Istvánnak a Dűlőúton című írásával. Azóta a szép szavak szerelmese lettem. S amikor személyesen is megismertem, mindent megadott nekem, amit csak megadhatott. — Szabó Pálra vagy Veres Péterre miként gondol vissza? — Mindig harcosai voltak annak a népnek, amely mindig megvetésben részesült. Mert mindig azt tartották róla, hogy járom kell a nyakába, különben olyan mint az ökör: széjjelhúz. A széjjelhúzásnak azonban megvolt az oka. Főleg az, hogy sokat volt magában, egyedül, az én házam az én váram gondolatával. Nem érezte szükségét, hogy a másikra támaszkodjon, megélt a magáéban és elszigetelődött. Én azt akarom ecsetelni, hogy abban a letűnt korban az értelmes cél nyomán hogyan alakult egy szebb és egy jobb világ gondolata és kik voltak azok a névtelenek, akik önmagukat nem kímélve, állásukat sem féltve nekivágtak annak, hogy a népen segítsenek. — A história kötődik So- mogyhoz? — Kizárólag Somogyhoz kötődik. Ám föltételezem, hogy más megyékben is azonos problémákkal küszködtek az emberek. Nem írtam dokumentumregényt, inkább sokfelől merítettem. Olykor olyan nevek szerepelnek, akiket a megírt figurákhoz hasonlóknak láttam vagy tartottam. Fonói neveket adtam, miközben tudtam, hogy mindenütt — az egész világon — a tanítók rendre szembeálltak az intézőkkel, a kasznárokkal, s így lenézettek is voltak. Hiszen ezért volt a szólás is: ha máshova már nem köllesz, akkor ergye el is- kolamestörnek. És ezek az emberek igazán sokat küzdöttek. — És miről szól majd a következő történet? — Élettörténeti leírás lesz. Elég nagyra sikerült. A Magyar Fórum meghirdetett egy pályázatot a hatvan éven felüli parasztemberek élettörténetének megírására. Elkészítettem, augusztus 20-ig kell beadni. T. T.
