Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-28 / 73. szám

1991. március 28., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN 7 DR. BENKE JÓZSEF A Trianon-szindróma Az új osztrák állam születése (1918. november 12.) egyedül­álló körülmények között történt: létrejöttének pillanatában egyesülni kívánt a német biro­dalommal. Vagyis születési bi­zonyítványával együtt halotti levelét is kiállította. Míg a Mo­narchia széthullásával a biro­dalmat alkotó többi nép mámo­ros lelkesedéssel ünnepelte — természetesen a magyar nem­zeten kívül — megszerzett önállóságát, az osztrák ideigle­nes nemzetgyűlés az új köztársaságot Német-Ausztria névre keresztelte, ezzel is kife­jezve, hogy a német nyelvterü­letre zsugorodott ország a nem­zeti önrendelkezési jog alapján mielőbb egyesülni akar Német­országgal (a politikában jelen­tősebb szerepet játszó pártok vezetői nem hittek a független­ség fenntarthatóságában). Legnagyobb ellenfele az An­schluss megvalósításának — Franciaország: „azt követeljük tőletek, hogy függetlenek ma­radjatok; azt tehettek független­ségetekkel, amit akartok, azon­ban nem léphettek be újra egy német blokkba, és nem vehet­tek részt egy revansháborúban Németország oldalán” — fe­nyegetett Clemenceau. Ennek elfogadása fejében Ausztria számíthatott Dél-Tirol, Dél-Ka- rintia és Alsó-Stájerország, va­lamint a Szudéta-vidék egy da­rabjának megtartására. Mire azonban a saint-germain-i bé­keszerződés elkészült, sehol semmi az ígéretekből. Igaz, hozzájárultak a Dél-Karintiában végrehajtható népszavazás­hoz, Dél-Tirolbanazonban nem (220 ezer német, 15 ezer ladini —elnémetesedett olasz—és 6 ezer olasz) és odaígérték — Magyarország egy részét, Bur- genlandot. Magyarországtól való elcsatolása — pusztán a nemzetiségi összetétel alapján — indokolt volt. A 4026 km2-en élő 294 849 főből 26 ezer volt a magyar (8,4%), 218 ezer a német (75,1%) és 45 ezer a horvát (15,2%). A nyugati határszél lakossága 7 járásba tartozott: Nezsideri (Neusiedl am See), Kismartoni (Eisenstadt), Nagy­martom (Mattesburg), Felsőpu- lyai (Oberpullendorf), Felsőőri (Oberwart), Németújvári (Güs- sing) és Gyanafalvai (Jennes- dorf). térség 1031-től, a Szent István és III. Henrik né­met-római császár között kötött esztergomi békétől Magyaror­szághoz tartozott, egészen a Garai László vezette Mátyás­ellenes felkelésig, amikor a Mátyás és III. Frigyes között kötött bécsújhelyi béke értelmé­ben utóbbi megtarthatta a nyu­gat-magyarországi várakat, és csak 1649-ben csatolták visz- sza. Meg kell jegyezni, hogy a területek lakosságának zöme mindig is német ajkú volt és 1848/49-ben a többség mégis a magyar szabadságharcot tá­mogatta. A Saint-Germainben 1919. szeptember 10-én aláírt béke a fentebb említett térséget — Sopronnal és környékével — Ausztriának juttatta (4312 km2, 341 ezer lakossal). A Ftenner- kormányt azonban nem érde­kelte túlságosan a paraszti és katolikus térség, inkább az ipa­rilag fejlett cseh-morva terüle­tek németek lakta térségeinek csatlakozását szerették volna (már csak erős szociáldemok­rata és szakszervezeti mozgal­ma miatt is). Karl Renner és Otto Bauer „Ausztriája” azon­ban az Anschlusst követelte Karl Liebknecht és Rosa Lu­xemburg „szocialista Német­országával”. A franciák is in­kább tekintették partnernek a polgári és konzervatív, anti- kommunista Magyarországot, NÉPSZAVAZÁS BURGENLANDBAN mint az „örök" ellenségével, Németországgal, egyesülni akaró Ausztriát. így aztán nem okozott Magyarországnak gon­dot, hogy 1919 végén katonai erővel megakadályozza, hogy Ausztria birtokába vegye a neki juttatott területeket: a Friedrich, Héjjas, Prónay, Ostengurg és Lehár vezette szabadcsapatok (létszáma 30 ezer fő: 7 hadosz­tály és 7 csendőrbrigád) meg­szállták egész Burgenlandot. Burgenland története tanúsít­ja: az internacionalistáknak nemcsak nem szám ított hazánk egy-egy részének elvesztése, hanem még segédkezet is ad­tak (lásd Jászi szerepét a romá­nok kezébe adott magyar fegy­verek ügyében, hogy megvéd- hessék magukat az erdélyi magyarok sovinizmusával szemben), ezzel szemben a nemzeti erők még a lehetetlent is megpróbálták: akár egy egész világ ellen is talpra álltak, hogy megakadályozzák a ki­fosztást. Es — szerencsétlen­ségünkre — a történelem ez utóbbiakat akkor engedte az ország élére, amikor már csak­nem minden elveszett. Én ma­gam nem hiszem, hogy az Er­dély hegyeiben élő román pásztor inkább akart volna bal­káni (körülmények közt élő) román testvéreivel egyesülni, mint a soproni német városi pol­gár a már akkor — legalábbis hozzá képest— nyugati színvo­nalon élő német (osztrák) test­véreivel. És mi történt? A ha­zánktól elcsatolt, fentebb emlí­tett 7 járás két évig tartó meg­szállásával Horthyék ki tudták kényszeríteni a népszavazást. Schober kancellár és Bethlen miniszterelnök 1921. októberé­ben Velencében kezdődő meg­beszélése értelmében olyan döntés született, hogy kivonják a magyar haderőt, de Sopron­ban és a környező 8 községben népszavazást rendeltek el. Az osztrákok könnyen beleegyez­tek: Sopron lakosságának nem­zetiségi megoszlása garantálta sikerüket (lásd a táblázat). Ez­zel szemben mi történt? Az 1921. december 14-én lezajlott szavazás értelmében az embe­rek 72,8%-a Magyarország mellett adta le a voksát Sopron­ban; a 8 faluban azonban csak 45,4%. De együttesen a lakos­ság 65,1% szavazott hazánk mellett, így Sopron és környéke magyar maradhatott. Ha felté­telezzük, hogy minden magyar anyanyelvű a hazánkhoz tarto­zás mellett szavazott, akkor a nem magyar nyelvűek több mint fele ugyanígy voksolt. Az eredményt 1921. decem­ber 28-án szentesítették. Sop­ron azóta — urbs fidelissima. 1938-ban került sorra az An- sch/uss.fordított előjellel. 1945- ig tartott Ausztria német meg­szállása és — az osztrákoknak mindenesetre mérhetetlenül hosszabb ideig — 1955-ig a szovjet. Burgenland 1945-től önálló tartomány Eisenstadt (Kismar­ton) székhellyel. Végezetül nézzük, hogyan alakult az „osztrák illetőségű” magyar lakosság Iélekszáma az elmúlt 70 évben nyugati szomszédunknál: Burgenland Bécs 1923 14 971 10 922 1934 10 442 4 844 1951 5 251 1 039 1971 5 673 8413 1981 6 000 10 000 Azok a szerencsétlen ma­gyarok, akik végül is 1921 vé­gén nemzetüktől elszakítva vál­tak szülőföldjükön, régi-új or­szágukban idegen állam polgá­raivá, a Kárpát-medence — csaknem fél évszázadon át — irigyelt magyarjai (voltak): ha himnuszukat nem énekelhették is (meg nem tartható) nemzeti ünnepeiken, anyanyelvűk miatt hátrányos gazdasági-politikai megkülönböztetésben nem volt részük; munkájuk után egyen­jogú állampolgárai tettek Auszt­riának. Összegezés A Kárpát-medencében ma legalább 14 millió magyar él, amelynek mintegy 70%-a Ma­gyarországon (csaknem 10 mil­lió). Romániában 2,2 (ebből több mint 90% Erdélyben), Csehszlovákiában legkeve­sebb 800 ezer (ebből a Felvidé­ken minimálisan 3/4 millió), Ju­goszláviában legalább 2/3 mil­lió (legkevesebb fél millió a Vaj­daságban); a Szovjetunióban mintegy negyed millió (80%-uk Kárpátalján), Ausztriában meg­közelíti lélekszámúk a százez­ret (ennek legalább harmada Burgenlandban). S a Kárpát­medencei magyarság csaknem 10%-át teszi ki a világban szét­szórt magyarok Iélekszáma (melynek kb. fele az USA-ban, negyed millió egyéb amerikai országokban, csaknem ennyi Izraelben, s legalább 160 ezer Nyugat-Európában, melynek harmada az NSZK-ban). így, véleményünk szerint, az a populáció, amely magyarnak mondhatja magát, jóval 15 mil­lió felett van. S ha nincs Trianon és a II. vi­lágháború, akkor a Kárpát-me­dencei magyarság Iélekszáma ma meghaladná a 20 milliót, a világon élőké elérné a 22 milliót (ténylegesen ma ettől 30%-kal kisebb). Ugyanis 1910-re az 1880-as 6,5 milliós magyarság 50%-kal szaporodott és meg­haladta a 10 milliót. Ha ez a trend folytatódhatott volna 1940-ig, minden bizonnyal 15 millió körül van ekkorra a Kár­pát-medencében a lélekszá-- műk. Ha a fejlődés lelassult vol­na is az utóbbi egy-két évtized­ben, akkor is legkevesebb 22 millió a Kárpátok koszorúin be­lül élő magyarok száma. Az 1100 éve — a kettős hon­foglalás-elmélet tényei szerint legalább 1300 éve — a Kárpát­medencébe került magyarság többszörös (négy-ötszörös) lé- lekszámánál fogva viszonylag könnyen asszimilálta, felszívta az itt talált szláv lakosságot (pl. a magukat thautoknak nevező elszlávosodott gepidákat), és hogy a 896-os honfoglalást kö­vetően ez a folyamat olyan „zökkenőmentesen” haladha­tott, abban annak is szerepe volt, hogy a székelység — mint magyar nyelvű és etnikumú nép — jóval a honfoglalás előtt be­került a Kárpát-medencébe, és ez a népcsoport azonos a 803 előtt itt megszűnt birodalom magyar nyelvű és etnikumú avar népével, amely arról a ma­gyarságról vált le, amely 700 eíőtt a Kárpátok keleti lejtőjéig jutott el még a Volgán túli Levé- diának nevezett szálláshelyről, és amely, fő tömegében, csak ezt követően „költözött át” az Etil (Don) jobb partjára, Etelköz­be. A fentiek mellett szerepet játszott a magyarság létszámá­nak erőteljes fejlődésében az ötödik Árpád-házi fejedelem­nek, Gézának és fiának, első királyunknak, Istvánnak az a felismerése, hogy a keresztény Európához való minél gyorsabb felzárkózáshoz, a termelőerők fejlesztéséhez telepítésekre van szükség. S miután a ma­gyar állam legfőbb vezetői kö­zül sok idegen (egyházi és világi főember) volt, ezért kezdettől türelmes politikát folytatott a más országokból származottak irányába (akik azután viszony­lag rendkívül gyorsan aszimilá1 lódtak és beépültek a nemzet­be). Ezt már egyik legelső „álla­mi” dokumentumunk, Szent Ist­ván király intelmei (1010) exp- ressis verbis mutatják: „külön­féle tájakról és tartományokból érkező... különféle nyelveket, szokásokat és példát hozó ven­dégek... az országot díszítik, mert gyönge és törékeny az egynyelvű és egyszokású or­szág” (ha sok-sok évszázaddal később hamisították volna e sorokat, akkor is modernek let­tek volna ezek a gondolatok), így aztán nincs semmi csodála­tos abban, hogy a szórványo­san betelepített, főleg Nyugat- Európából hozott többnyelvű és -szokású emberek úgy lettek magyarok, hogy gazdagították kultúránkat. Harmadévezredig, a tatárjárásig zavartalan ez a folyamat, csak a XIII. század második felétől, a tömeges be­települések kezdetétől változik ez a kép, de még ekkor is csak annyi történik, hogy Mátyás ki­rály uralkodása idejére a lakosság ötödé nem magyar (miután ezek a népek nálunknál fejletlenebb vidékekről és vi­szonylag nagy tömegekben jöt­tek, asszimilációjuk nem halad­hatott előre az előző fél évez­rednek megfelelő ütemben). De semmi nem volt sietős: Magyar- ország Európa egyik leggazda­gabb országa volt, Európa la­kosságának 5%-a a Kárpát­medencében élt és 4%-a ma­gyar nyelven beszélt (ma nem egészen 2%!). Ebben csak az a szomorú, hogy a Kárpát-me­dencében ma — Európához viszonyítva — ugyanannyi emberéi, mint Mátyás korában (5%, Európa: 700 millió, Kárpát­medence 35 millió), csak a ma­gyarság Iélekszáma nem tartott lépést Európával: a 28 millió helyett jó, ha 14 millió! De nem egyszerűen türelmes volt ez a politika más népek irá­nyába, hanem demokratikus is (nem igaz, hogy a magyar törté­nelemben nem volt demokrá­cia, mint internacionalistáink ál­lították; a tihanyi apátság Alapí­tó-levelétől a török kori bírói in­tézményekig nagyon sok tény bizonyítja az ellenkezőjét). Ezt a demokratikus tartalmat mutat­ja a szentkoronatan Ulászló alatti (1440) megfogalmazása: a közhatalom ősforrása és tulaj­donképpeni birtokosa a nem­zet, amely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hata­lom közjogi jelvényeként tisztelt szentkoronára, s ennek útján, ezen keresztül a koronával homlokán érintett királyra (szó szerint: „királyok koronázása mindig az országlakosok akara­tától függ, s a korona hatálya és ereje az ő helyben hagyásuk­ban rejlik"). Vagyis minden or­száglakos — legyen nyelve, vallása bármilyen — magyar. Ezt követően zajlott le a ma­gyar történelem második nagy drámája: a török támadása. Ez valóságos tragédia volt, hiszen az ország területének éppen azon harmadát érintette, amely szinte kizárólag magyarok által lakott volt, hiszen még az Oláh Miklós által (1536) felsorolt ún. nem magyar népek többsége (jászság, kunság) itt élt (Oláh felsorolása szinte teljes: „Egész Magyarország nap­jainkban különféle népeket fog­lal magában, a magyarokon kívül németeket, cseheket, szlovákokat, horvátokat, szá­szokat, székelyeket, románo­kat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket..., akik mind eltérő nyelven beszélnek”). Vagyis — ismereteink szerint — ekkor kezdődött a magyarság nagy vérvesztesége, hiszen ezen a harmadon élt a török előtt a la­kosság kb. 40%-a (Erdély, Fel­vidék, Nyúgát-Magyarország kb. 20—20%-ot adott). A török Eisenstadt (Kismarton): Az Eszterházy-kastély (Archív felvétel) alatti pusztítás mértékét jól mu­tatja a megszállt Somogy vár­megye: 1596-ban portáinak száma 193, szemben a száz év előtt 11 ezerrel (bár ebből 2800 puszta, vagyis: lakatlan; a 8200-hoz viszonyítva is 97,7%- os a pusztulás)! A 150 év mind anyagiakban, mind pedig em­beréletben rendkívüli pusztítást végzett, s míg a nem magyar nyelven beszélő országlakosok mindegyike kivétel nélkül kapott kívülről, testvérnépeitől pótlást, a magyarság — Európa egyik társtalan népe — sehonnan. Az elpusztított országrészekbe folytak mind a tudatos, szerve­zett telepítési akciók, mind pe­dig a még rosszabb körülmé­nyek között élő, gyakran a létbi­zonytalanság elől menekülő népek bevándorlásai, betele­pülései. A magyarság csak ter­mészetes szaporodása (eset­leg asszimiláció) révén növel­hette lélekszámát (amivel is csak egyet ért el, hogy a magyar nyelvű lakosság az 1720-as európai lakosság 1%-áról mára 2%-ra nőtt, miközben a török előtt már volt 4% is!), míg a nem magyar anyanyelvű magyar- országi lakosság testvérnépei bevándorlása — betelepülése — betelepítése révén is (jól pél­dázza ezt az erdélyi románság számának és arányának növe­kedése: 1567-ben még Erdély lakosságának negyede, 1700- ban fele!). Miután a török kiűzése után nem voltak nemzeti királyaink, a magyarországi országlakosok közül — az előző százötven évben a legtöbbet szenvedett — magyarság nem lehetett fa­vorizált nemzet, sőt a másfél évszázados Habsburg-uralom alóli sikertelen felszabadulási kísérletének elbukása után további megtorlások érték, s csak a kiegyezés után indulha­tott meg valamiféle kedvező fej­lődés a magyarság mint etni­kum szempontjából (is) a saját országában. De ekkor olyan koncessziókat adott a nemzeti­ségeknek (Eötvös-féle nemze­tiségi törvény), amelyek még csak a primus inter pares hely­zetet sem biztosítottak számá­ra. Ettől kezdve olyan rövid volt a világháborúig, illetőleg a Tria­nonig eltelt fél évszázad, hogy a közös országépítő munka ered­ményei ki sem bontakozhattak, s a népek életébe beavatkozó imperialista hatalmak vezetői­nek germano- és hungarophó- biája olyan mértékű volt, hogy az — kiegészülve a belső bitan­gok árulásával — csaknem az ország, a nemzet teljes meg­szűnéséhez vezetett (ebben hangsúlyoznunk kell a saját fe­lelősséget: éspedig nemcsak a nemzeti — nemzetiségi kérdés helytelen, intranzigens felfogá­sát Kossuthtól Deákig, hanem a tudatos ártás politikáját: a saját kezünkben saját szívünkre cél­zó gyilkot, amint jó előre figyel­meztette vezetőinket a költő az öngyilkos kéz veszélyére és az ébredés, a modern korhoz való igazodás követelményére, mert ha szendergünk, ha patópálok maradunk, ha régi dicsősé­günkből akarunk megélni, az ébredő szomszédok elszántják országunknak szélét). Jó, hogy nem érte meg Petőfi próféciái­nak tökéletes megvalósulását! Hiszen nemcsak széthordták országunkat, de az ősei földjén sok-sok generáción át élő ma­gyarság harmada anélkül került országának határain kívülre, hogy megváltoztatta volna lak­helyét (ami maradt: a—Horvát­ország nélküli — terület33, a la­kosság 42%-a, a magyarság 68, a németek 30%-a a trianoni országban maradt; a szántó43, a szőlő 69, az ipari termelési ér­ték 56, a hitelintézeti tőke 77%-a itt maradt). A mintegy másfél évszázada — a Mária Terézia-féle úrbérrendezés óta — szervesen fejlődött gazdasá­gi élet szövete egyik napról a másikra szétszakadt. További fejlődési lehetőségeink igazi tragédiája ez volt. Ezzel olyan kálváriája kezdő­dött a magyarság eme harma­dának (32%), amelyhez fogha­tó a modern európai történe­lemben nem létezik. Ezt vizsgálta írásunk az öt ré­gióban: a Felvidéken, Kárpátal­ján, Erdélyben, a Vajdaságban és Burgenlandban. Összeg­zésképpen azt mondhatjuk: a magyarságnak mint nemzeti­ségnek az elmúlt 70 évben min­denütt egyformán rossz volt, jól­lehet nem lehet az anyagi körül­ményeket Burgenlandban és Kárpátalján összehasonlítani. A nemzetiségi, az anyagi és szellemi körülmények és hely­zet Kárpátalján volt mindig is a legrosszabb. Ha az anyagi nem is, de a magyarság társadalmi- politikai-kulturális körülményei — hála a gorbacsovi politikának — napjainkban éppen itt a leg­jobbak. A magyarság veszé­lyeztetettsége ma—a vallási és pártharcoktól mindig is mentes — Erdélyben (Romániában) a legnagyobb, éppen ott, ahol a legtöbb magyar él. Áttekintésünk talán bizonyí­totta: a nemzeti kérdés — leg­alábbis Európának ebben a ré­giójában — az egyik legfonto­sabb társadalmi probléma. A történelem pedig arra tanít: a népek, nemzetek közötti ellen­tétek államok felbomlását okoz­hatták (Monarchia), sőt idézhe­tik elő (Szovjetunió, Jugoszlá­via). A soknemzetiségű Közép- és Kelet-Európa története azt mutatja, hogy diktatúrával (akár évtizedeken keresztül) el lehet fojtani emberek, népek, nemze­tek törekvéseit, de amint egy­szer a társadalom felszabadul az állam elnyomása alól, többé semmi se állhat az elemi erővel feltörő elégedetlenség útjába. És tudomásul kell venni: az el­fojtott indulatok újakat szülhet­nek, amelyek éppen olyan igaz­ságtalanok lehetnek, éppen annyi szenvedést okozhatnak. Legalább a kiegyezést köve­tő évtized szintjén egymásra kellene a Kárpát-medence (és a nagyobb régió) népeinek talál­niuk, és el kellene hinniük: érde­keiket nem egymás ellenére, hanem együtt valósíthatják meg. Ehhez azonban nemcsak bátor, hanem tehetséges politi­kusokra lenne szükség, de leg­alábbis olyanokra, akik meg­szabadultak a szélkakas szind­rómától: nem hiszik, hogy ászéi azért fúj arra, mert ők abba az irányba mutatnak, s nem nézik világtörténelemnek saját komé­diájukat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom