Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-18 / 150. szám
1990. október 18., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 így határozott Nancy Reagan, amikor a washingtoni Fehér Ház elnöki lakosztályában leélt nyolc év után hozzákezdett emlékeinek összegyűjtéséhez. Nancy Reagan emlékiratai az amerikai könyvpiac után Európába is eljutottak. A kötet magyar nyelven a Téka Könyvkiadó és a Textura Kiadó közös gondozáséiban jut a könyvcirusokhoz. Az alábbiakban részleteket közlünk az életrajzi kötetből. KÖZVÉLEMÉNY Attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábam a Fehér Házba, mintha soha többé nem lett volna egy perc magánéletem. Bármit tettem vagy mondtam, akár first ladyként, akár mint egyszerű feleség, akár mint anya, egyszeriben a nyilvánosság elé került és kritika, kommentár, spekuláció, találgatások tárgya lett. A ruháim, a barátaim, a lakberendezéssel kapcsolatos elképzeléseim. Kapcsolatom a gyermekeinkkel. Ahogy a férjemre néztem! Az egész életem egyszeriben a sajtó és a nagyközönség témája lett. Gyakorlatilag minden, amit abban az első évben csináltam, félreértést szült és nevetség tárgya lett. Néha az volt az érzésem: ha esik az eső, arról is én tehetek. Az első nagy vita akkor tört ki, amikor renováltattam a Fehér Házat. Mindig is fészekrakó fajta voltam, és valahányszor új házba költöztünk, első dolgom volt rendbe hozni az épületet. Egyszerűen ilyen vagyok. Szeretem, ha megszervezik az életemet, ugyanakkor szeretek meleg, pihentető és invitáló otthont teremteni a férjemnek. Ezt mindig meg is tettem, és hogy Ronnie elnök lett, különösen fontosnak tartottam... Minden alkalommal, amikor új család költözik be, a kongresszus 50 ezer dollárt biztosít az épület és a berendezés felújítására. Ronnie és én elhatároztuk, hogy nem fogadjuk el ezt az összeget. Először is, aligha lett volna elég többéves elhanyagoltság után rendbe hozni a házat. Azonkívül úgy képzeltük, jobb, ha a pénz magánadományokból gyűlik össze és nem az állampolgárok adóbefizetéseit terheli. Célunk 200 ezer dollár összegyűjtése volt, de hamarosan több mint négyszer annyira tettünk szert. Mint az újságok megírták, gazdag barátaink némelyike igen nagylelkű volt... Eszembe sem jutott a Fehér Házból császári palotát csinálni, de az épület rendjét, méltóságát helyre akartam állíttatni. Úgy éreztem, a Fehér Háznak az a feladata, hogy legmagasabb szinten képviselje az országot. Számomra ez annyira nyilvánvaló volt, hogy fel sem merült a gondolataimban: erőfeszítéseim miatt kritika érhet... A felújítások fölbosszantották az embereket, az új porcelánkészlet viszont egyszerűen megőrjítette őket. Első állami ebédünk után — Margaret Thatcher tiszteletére adtuk — a sajtó beszámolt arról, hogy különböző mintájú porcelánokat tettem az asztalra, olyanokat, melyeket a korábbi elnökök, közöttük Theodore Roosevelt, Woodrow Wilson, Franklin D. Roosevelt és Harry Truman gyűjtöttek össze. Ez igaz is volt, de nem azért csináltam, hogy a tiszteletemet fejezzem ki az egykori elnökök iránt. Egyszerűen nem volt a terítéshez szükséges mennyiségben azonos mintájú porcelán a Fehér Házban. Ennek több oka is volt. Az egyik a törés. A finom porcelán nagyon kényes, és ha gyakran használják, főleg mosogatás közben néhány darab mindig eltörik. A leghamarabb a csészék és a csészealjak fogynak. A másik gond a lopás. Bár az emberek többsége tud viselkedni, de mindig van valaki, aki egyszerűen képtelen elhagyni a Fehér Házat anélkül, hogy haza ne vigyen egy „souvenirt". Még az 1930-as években történt, hogy Eleanor Rooseveltnek új, a normálisnál nagyobb méretű desszerttányérokat kellett rendelnie, mert a régi szerviz darabjait a vendégek a zsebükbe vagy a kézitáskájukba csúsztatva széthordták. Kennedy elnöksége alatt pedig a textil koktélszalvéták használatát kellett beszüntetni a fogadásokon, mert a vendégek apránként hazavitték a készlet nagy részét. A SAJTÓ Véleményem szerint minden határon túlment a tömegkommunikáció, amikor diagramokat közölt az elnök belső szerveiről, vagy amikor szükségesnek tartotta, hogy az országot arról tájékoztassa, hányszor vizelt az elnök a kórházban töltött első napja során. Egyébként annak sem örültem különösebben, amikor 1987-es mellrákműtétemről közöltek ábrákat a televízióban. Tényleg szükség volt erre? 1985 nyarán, két nappal ezután, hogy Ronnie-t vastagbélrák miatt operálták, kórházi szobájában bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzük az esti híradót. A képernyőn feltűnt egy orvos, aki a Ronnie hasát és beleit ábrázoló rajzon mutogatott. Mennyire ellentétes ez orvosi hivatásával!—gondoltam. Ráadásul ennek az orvosnak semmi köze sem volt a műtéthez, még csak nem is találkozott a beteggel. És még nem volt vége. A magyarázatot még rosszabb, sokkal rosszabb követte. Az orvos, miután összefoglalta a diagnózist, kijelentette: „Négy, esetleg öt évet adok neki.” Nem mertem Ronnie-ra nézni. Nem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg nézzük az adást? Vagy nézik a gyerekeink? A barátaink? Elérkeztünk arra a pontra ahol az elnök mint szimbólum és mint ünnepelt személyiség annyira érdekli az embereket, hogy lassan elfelejtik: ő egyszersmind emberi lény is? Ronnie első elnöki periódusa idején úgy ábrázoltak engem, mint akit csak a vásárlás, a gyönyörű ruhák és a hollywoodi barátok különleges csapatával elköltött ebédek érdekelnek. A második négy év alatt úgy írtak le, mint hatalomra éhes politikai szervezőt, bosszúra éhes sárkányhölgyet, aki a politikusok cselekedeteit és programját a háttérből irányítja. A fiam, Ron is azt mondta: „Ilyen vagy, Mami, és kész.” A gond, legalábbis részben, abból származik, hogy míg az elnök munkakörét precízen meghatározták, igazából senki nem tudja pontosan, mi a dolga a feleségének. Az alkotmány nem is említi a first ladyt; neki nincsenek hivatali kötelezettségei. Ezért aztán minden asszonynak magának kellett meghatároznia a teendőit. Valamikor régen az elnök feleségét megnézték, de nem hallgatták meg. Persze mindig voltak kivételek: Eleanor Roosevelt óta viszont a feleségek nemcsak láthatók, hanem tevékenyek is lettek. RONNIE RUHÁI Ronnie gyakran szerepel a legjobban öltözöttek listáján, de ezt a megtiszteltetést valójában nem érdemli meg. Kevés figyelmet fordít a ruházkodására, nagyon elégedett volna egy farmerral és egy kockás inggel. Ronnie az évek során kiválasztotta a világ legrondább nyakkendőit. Szerencsére ezek a nyakkendők időnként egyszerűen eltűnnek. Volt azután egy kedvenc, emberi szem ne lássa szab- didőruhája is, mely furcsa módon szintén eltűnt, amikor a Fehér Házból Los Angelesbe költöztünk. Meglepő, hogy mik meg nem történnek, ugye? Ronnie elnökségének kezdetén öltönyt rendeltem számára egy neves angol szabótól, aki ismerte a méreteit. Kék-szürke skótkockás volt, szövetmintaként csodálatosan nézett ki. De amikor néhány hét múlva megjött a londoni csomag, elborzadtam. A ruha ordítóan feltűnő és szemet bántóan ronda volt. Amilyen bolond vagyok, mégis odaadtam Ronnie-nak, és persze az lett a kedvenc ruhája. Nem telt bele sok idő, s egyszerűen nem tudtam ránézni. Egy napon, amikor megint megláttam rajta, ahogy fölszálltunk az elnöki repülőgépre, megmondtam neki: — Drágám, szeretném, ha túladnál ezen a ruhán. Különben kénytelen leszek elégetni. Ronnie hitetlenkedve nézett rám: — Nem szereted ezt a ruhát? — Tudod, hogy nem. Ezerszer megmondtam — válaszoltam. Mike Deaver is ott volt. — Kérdezzük meg Mike-ot — javasolta Ronnie. — Mike, milyen a ruhám? Mike csak mosolygott. —Gyerünk, Mike—szóltam közbe. — Mondja meg, mi a véleménye. — Akarja, hogy őszinte legyek? — kérdezte Ronnie-t. — Persze, hogy akarom! — Hát jó. Szóval a hivatalban mi ezt csak tökfilkó-ruhának hívjuk. Ahányszor csak fölveszi, az emberek azt mondják: „Ha már rálőttek, miért nem ezt a ruháját lyuggatta ki a golyó?!” AZ AJÁNDÉKOK A brit királyi pár a házassági évfordulónk tiszteletére vacsorát adott a Britannia fedélzetén. Vágyódhat ennél többre egy nő? Vacsora közben Ronnie fölállt, és azt mondta: „Tudom, mindenfélét ígértem Nancynek harmincegy évvel ezelőtt. De ezt azért mégsem ígértem neki.” Feledhetetlen este volt. A királynő jachtján ünnepelni a házassági évfordulónkat! Néhány barátunk is ott volt, köztük Mike és Caroline Deavere, meg Lucky Roosevelt. A séf különleges tortát készített nekünk, és a személyzettől egy óriási gratuláló kártyát kaptunk. Vacsora után Mike zongorázott, én pedig elénekeltem az Our Love is Here to Stayt. A királynő és Fülöp herceg egy vésett ezüstdobozt adott ajándékba. Ma is megvan ez a doboz, de meg kellett vásárolnunk az Egyesült Államok kormányától. Igen, meg kellett vennünk a saját házassági évfordulónkra kapott ajándékot! A szabály ugyanis az, hogy minden olyan tárgy, melyet az ember hivatalos külföldi személytől kap, s amelynek az értéke meghaladja a 180 dollárt (az értékhatár évről évre kismértékben változik), a kormány tulajdona. Ez a törvény és nem számít, mennyire személyes az ajándék, legyen bár az ember neve és monogramja belevésve. Mi azt akartuk, hogy legyen néhány emléktárgyunk életünk nyolc különleges évéből, ezért — elhagyva a Fehér Házat — megvásároltunk néhányat azok közül, amelyeket mi kaptunk. A személyes barátainktól kapott ajándékokat megtarthattuk, de Ronnie-nak minden egyes darabról bevallást kellett készítenie. Más szóval: ha valaki — mondjuk — már húsz éve minden karácsonykor és születésnapon ajándékot ad valakinek, de a megajándékozott néhány évig a Fehér Házban él, az ajándék és annak becsült értéke ezekben az években nyilvánosságra kerül. Ez az egyik dolog a Fehér Házzal kapcsolatban, ami nem fog hiányozni. A másik az, hogy az adóbevallásunkat minden áprilisban leközölték a lapok. Ezt egyenesen gyűlöltem. AZ ELNÖKI HIVATAL FŐNÖKE Február 17.:Mabemondták a hírekben, hogy nem vagyok beszélő viszonyban Donnal (Donald Regan, az elnöki hivatal vezetője — a szerk.), mert azt akarom, hogy távozzék. Igaz, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban, és az is, hogy azt akarom, menjen el. De nem emiatt nem beszélek vele. Február 18.: A sajtó kérdések özönével ostromol bennünket Irán, valamint Don és az én kapcsolatom miatt. Ma először Ronnie nyitva hagyta a kérdést, hogy Don megy vagy marad. A riporterek kérdésére, hogy Don továbbra is hivatalban marad-e, Ronnie azt válaszolta: „Ez tőle függ. Az a véleményem, hogyha valaki vissza akar vonulni a politikától, az az ő dolga.” Ez elég egyértelmű utalás, de nem hiszem, hogy Don veszi a lapot. Ronnie-val ismét beszéltünk a Don Regan-ügyről. Még Rex Scouten is megkeresett miatta. Ő se tud együtt dolgozni vele. Senki nem tud, de mindenki fél ezt meqmondani Ronnie- nak. Február20.: Mielőtt Ronnie elment, megkérdeztem, sokáig húzza-e még. Azt válaszolta, hogy nem. Remélem, ez azt jelenti, amire gondolok. Richard Nixon telefonált. Felajánlotta, ha Ronnie akarja, ő beszél Donnal, hogy mondjon le. Tegnap este a hírekben közölték, hogy Don lecsapta a kagylót, amikor velem beszélt, és ezért nem állok szóba vele. Mindenki azt akarja, hogy távozzék. Az emberek nagyon kedvesek hozzám, de én úgy érzem, mintha lidércnyomás nehezedne rám — hosszú, véget nem érő lidércnyomás. És még csak nem is látom a fényt az alagút végén. Kezdek arra gondolni, hogy talán addig tart, amíg csak Ronnie elnök marad. Istenem, talán csak nem! Ellenséges viszonyom Donnal a New York Times címlapjára került. A cikk így kezdődik: „Ronald Reagan két nagyon bizalmas tanácsadója, Nancy Reagan és Donald T. Regan feltehetően odáig jutottak, hogy ki nem állhatják egymást.” RAISZA Ha én ideges voltam Raisza Gor- bacsovával történő első találkozásom előtt — és bizony az voltam —, ő valószínűleg még idegesebb volt a velem való találkozás hírétől. Nem tudtam, miről fogok beszélgetni vele, de hamarosan tapasztaltam, hogy nem kellett volna aggódnom ettől. Találkozásunk első pillanatától kezdve ugyanis ő beszélt, beszélt és beszélt — annyit, hogy alig tudtam néha-néha egy szót közbevetni. Talán a bizonytalanság érzését küzdötte le ezzel, de három különböző országban történt tucatnyi találkozásunkon szerzett alapvető benyomásom Raisza Gor- bacsováról az, hogy soha nem hagyja abba a beszédet. Illetve, hogy pontos legyek, az előadást. A téma néha a Szovjetunió és a kommunista rendszer dicsősége volt. Máskor a szovjet művészet. Leggyakrabban pedig a marxizmus és a leni- nizmus. Az amerikai politikai rendszer hibái mindössze egyszer-kétszer képezték a szeminárium tárgyát. Márpedig én erre nem készültem, így aztán nem is örültem. Azt képzeltem, hogy személyes dolgokról beszélgetünk majd: a férjeinkről, a gyerekeinkről, az életről a rivaldafényben, esetleg reményeinkről. Arra készültem, hogy beszélek Raiszának kábítószer-ellenes programunkról, mivel a legtöbb first lady úgy találta, hogy az szerepet kaphat az ő hazájában is. De amikor előhozakodtam vele, azonnal lesöpörte a témát, mondván, hogy a Szovjetunióban nincs kábítószerprobléma. Nahát! Tényleg?! Amikor azon az első napon Géniben eljött teára, olyan benyomást tett rám, mint aki megszokta, hogy kiszolgálják. Amikor nem felelt meg neki a szék, csettintett az ujjával és a KGB- testőrök azonnal egy másik széket hoztak. Miután néhány percet ült az új helyen, úgy döntött, hogy az se jó, újabb csettintés és újabb ülőalkalmatosság... Alig hittem a szememnek. Sok first ladyvel, hercegnővel, királynővel találkoztam, de senki nem viselkedett így. A mai napig sem tudom, hogy nekem akart valamit bizonyítani, vagy csak kipróbálta új pozícióját?... Másnap ő hívott meg engem teára a szovjet ÉNSZ-küldöttség épületébe. Szigorú öltözéket viselt: fekete szoknyát, fehér blúzt és fekete nyakkendőt. Akkor nagyon csodálkoztam ezen az összeállításon, mert egyáltalán nem hasonlított arra, amit korábban viselt, s ami úgy tűnt — nem is felel meg az ő stílusának. Később megtudtam, hogy ez a Szovjetunióban a tanárnők általános viselete és Raisza azért viselte ezt az összeállítást — úgy nézett ki benne, mint egy börtönőr —, mert a genfi csúcstalálkozó során akkor készült az egyetlen olyan fénykép róla, amelyet otthon is közölhettek. A teát hosszú asztalnál tálalták. „Jöjjön — mondta —, szeretném, hogy lássa, milyen a tipikus orosz teázás.” Az asztalon gyönyörű antik szamovár állt, s mellette a finomságoknak olyan választéka, amitől összefut a nyál az ember szájában: kaviáros hasé, káposztatekercs, áfonyás sütemény, teasütemény, csokoládé, méz és lekvár. Mindent képtelen voltam végigkóstolni, végül feladtam. Csodálatos teríték volt, de ha ilyen a teázás egy átlag orosz háziasszonynál, akkor én vagyok Nagy Katalin. NANCY REAGAN: Most rajtam a sor
