Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-18 / 150. szám

1990. október 18., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 így határozott Nancy Rea­gan, amikor a washingtoni Fehér Ház elnöki lakosztályá­ban leélt nyolc év után hozzá­kezdett emlékeinek összegyűj­téséhez. Nancy Reagan emlék­iratai az amerikai könyvpiac után Európába is eljutottak. A kötet magyar nyelven a Téka Könyvkiadó és a Textura Ki­adó közös gondozáséiban jut a könyvcirusokhoz. Az alábbiakban részleteket közlünk az életrajzi kötetből. KÖZVÉLEMÉNY Attól a pillanattól kezdve, hogy be­tettem a lábam a Fehér Házba, mintha soha többé nem lett volna egy perc magánéletem. Bármit tettem vagy mondtam, akár first ladyként, akár mint egyszerű feleség, akár mint anya, egyszeriben a nyilvánosság elé került és kritika, kommentár, spekulá­ció, találgatások tárgya lett. A ruháim, a barátaim, a lakberendezéssel kap­csolatos elképzeléseim. Kapcsolatom a gyermekeinkkel. Ahogy a férjemre néztem! Az egész életem egyszeriben a sajtó és a nagyközönség témája lett. Gyakorlatilag minden, amit abban az első évben csináltam, félreértést szült és nevetség tárgya lett. Néha az volt az érzésem: ha esik az eső, arról is én tehetek. Az első nagy vita akkor tört ki, ami­kor renováltattam a Fehér Házat. Mindig is fészekrakó fajta voltam, és valahányszor új házba költöztünk, első dolgom volt rendbe hozni az épü­letet. Egyszerűen ilyen vagyok. Sze­retem, ha megszervezik az életemet, ugyanakkor szeretek meleg, pihente­tő és invitáló otthont teremteni a fér­jemnek. Ezt mindig meg is tettem, és hogy Ronnie elnök lett, különösen fon­tosnak tartottam... Minden alkalommal, amikor új csa­lád költözik be, a kongresszus 50 ezer dollárt biztosít az épület és a berende­zés felújítására. Ronnie és én elhatá­roztuk, hogy nem fogadjuk el ezt az összeget. Először is, aligha lett volna elég többéves elhanyagoltság után rendbe hozni a házat. Azonkívül úgy képzeltük, jobb, ha a pénz magánado­mányokból gyűlik össze és nem az ál­lampolgárok adóbefizetéseit terheli. Célunk 200 ezer dollár összegyűjté­se volt, de hamarosan több mint négy­szer annyira tettünk szert. Mint az új­ságok megírták, gazdag barátaink némelyike igen nagylelkű volt... Eszembe sem jutott a Fehér Házból császári palotát csinálni, de az épület rendjét, méltóságát helyre akartam állíttatni. Úgy éreztem, a Fehér Ház­nak az a feladata, hogy legmagasabb szinten képviselje az országot. Szá­momra ez annyira nyilvánvaló volt, hogy fel sem merült a gondolataim­ban: erőfeszítéseim miatt kritika ér­het... A felújítások fölbosszantották az embereket, az új porcelánkészlet vi­szont egyszerűen megőrjítette őket. Első állami ebédünk után — Marga­ret Thatcher tiszteletére adtuk — a sajtó beszámolt arról, hogy különböző mintájú porcelánokat tettem az asztal­ra, olyanokat, melyeket a korábbi el­nökök, közöttük Theodore Roosevelt, Woodrow Wilson, Franklin D. Roose­velt és Harry Truman gyűjtöttek össze. Ez igaz is volt, de nem azért csináltam, hogy a tiszteletemet fejez­zem ki az egykori elnökök iránt. Egy­szerűen nem volt a terítéshez szüksé­ges mennyiségben azonos mintájú porcelán a Fehér Házban. Ennek több oka is volt. Az egyik a törés. A finom porcelán nagyon ké­nyes, és ha gyakran használják, főleg mosogatás közben néhány darab mindig eltörik. A leghamarabb a csé­szék és a csészealjak fogynak. A másik gond a lopás. Bár az embe­rek többsége tud viselkedni, de mindig van valaki, aki egyszerűen képtelen elhagyni a Fehér Házat anélkül, hogy haza ne vigyen egy „souvenirt". Még az 1930-as években történt, hogy Eleanor Rooseveltnek új, a normális­nál nagyobb méretű desszerttányéro­kat kellett rendelnie, mert a régi szer­viz darabjait a vendégek a zsebükbe vagy a kézitáskájukba csúsztatva széthordták. Kennedy elnöksége alatt pedig a textil koktélszalvéták haszná­latát kellett beszüntetni a fogadáso­kon, mert a vendégek apránként ha­zavitték a készlet nagy részét. A SAJTÓ Véleményem szerint minden hatá­ron túlment a tömegkommunikáció, amikor diagramokat közölt az elnök belső szerveiről, vagy amikor szüksé­gesnek tartotta, hogy az országot ar­ról tájékoztassa, hányszor vizelt az elnök a kórházban töltött első napja során. Egyébként annak sem örültem különösebben, amikor 1987-es mell­rákműtétemről közöltek ábrákat a te­levízióban. Tényleg szükség volt erre? 1985 nyarán, két nappal ezután, hogy Ronnie-t vastagbélrák miatt ope­rálták, kórházi szobájában bekapcsol­tam a tévét, hogy megnézzük az esti híradót. A képernyőn feltűnt egy or­vos, aki a Ronnie hasát és beleit ábrá­zoló rajzon mutogatott. Mennyire el­lentétes ez orvosi hivatásával!—gon­doltam. Ráadásul ennek az orvosnak semmi köze sem volt a műtéthez, még csak nem is találkozott a beteggel. És még nem volt vége. A magyarázatot még rosszabb, sokkal rosszabb kö­vette. Az orvos, miután összefoglalta a diagnózist, kijelentette: „Négy, esetleg öt évet adok neki.” Nem mertem Ronnie-ra nézni. Nem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg nézzük az adást? Vagy nézik a gyerekeink? A barátaink? Elérkeztünk arra a pontra ahol az elnök mint szimbólum és mint ünne­pelt személyiség annyira érdekli az embereket, hogy lassan elfelejtik: ő egyszersmind emberi lény is? Ronnie első elnöki periódusa idején úgy ábrázoltak engem, mint akit csak a vásárlás, a gyönyörű ruhák és a hol­lywoodi barátok különleges csapatá­val elköltött ebédek érdekelnek. A második négy év alatt úgy írtak le, mint hatalomra éhes politikai szerve­zőt, bosszúra éhes sárkányhölgyet, aki a politikusok cselekedeteit és programját a háttérből irányítja. A fiam, Ron is azt mondta: „Ilyen vagy, Mami, és kész.” A gond, legalábbis részben, abból származik, hogy míg az elnök munka­körét precízen meghatározták, igazá­ból senki nem tudja pontosan, mi a dolga a feleségének. Az alkotmány nem is említi a first ladyt; neki nincse­nek hivatali kötelezettségei. Ezért az­tán minden asszonynak magának kel­lett meghatároznia a teendőit. Valamikor régen az elnök feleségét megnézték, de nem hallgatták meg. Persze mindig voltak kivételek: Elea­nor Roosevelt óta viszont a feleségek nemcsak láthatók, hanem tevékenyek is lettek. RONNIE RUHÁI Ronnie gyakran szerepel a legjob­ban öltözöttek listáján, de ezt a meg­tiszteltetést valójában nem érdemli meg. Kevés figyelmet fordít a ruház­kodására, nagyon elégedett volna egy farmerral és egy kockás inggel. Ronnie az évek során kiválasztotta a világ legrondább nyakkendőit. Sze­rencsére ezek a nyakkendők időnként egyszerűen eltűnnek. Volt azután egy kedvenc, emberi szem ne lássa szab- didőruhája is, mely furcsa módon szintén eltűnt, amikor a Fehér Házból Los Angelesbe költöztünk. Meglepő, hogy mik meg nem történnek, ugye? Ronnie elnökségének kezdetén öl­tönyt rendeltem számára egy neves angol szabótól, aki ismerte a méreteit. Kék-szürke skótkockás volt, szövet­mintaként csodálatosan nézett ki. De amikor néhány hét múlva megjött a londoni csomag, elborzadtam. A ruha ordítóan feltűnő és szemet bántóan ronda volt. Amilyen bolond vagyok, mégis odaadtam Ronnie-nak, és persze az lett a kedvenc ruhája. Nem telt bele sok idő, s egyszerűen nem tudtam ránézni. Egy napon, amikor megint megláttam rajta, ahogy fölszálltunk az elnöki repülőgépre, megmondtam neki: — Drágám, szeretném, ha túladnál ezen a ruhán. Különben kénytelen leszek elégetni. Ronnie hitetlenkedve nézett rám: — Nem szereted ezt a ruhát? — Tudod, hogy nem. Ezerszer megmondtam — válaszoltam. Mike Deaver is ott volt. — Kérdezzük meg Mike-ot — java­solta Ronnie. — Mike, milyen a ru­hám? Mike csak mosolygott. —Gyerünk, Mike—szóltam közbe. — Mondja meg, mi a véleménye. — Akarja, hogy őszinte legyek? — kérdezte Ronnie-t. — Persze, hogy akarom! — Hát jó. Szóval a hivatalban mi ezt csak tökfilkó-ruhának hívjuk. Ahány­szor csak fölveszi, az emberek azt mondják: „Ha már rálőttek, miért nem ezt a ruháját lyuggatta ki a golyó?!” AZ AJÁNDÉKOK A brit királyi pár a házassági évfor­dulónk tiszteletére vacsorát adott a Britannia fedélzetén. Vágyódhat en­nél többre egy nő? Vacsora közben Ronnie fölállt, és azt mondta: „Tu­dom, mindenfélét ígértem Nancynek harmincegy évvel ezelőtt. De ezt azért mégsem ígértem neki.” Feledhetetlen este volt. A királynő jachtján ünnepelni a házassági évfor­dulónkat! Néhány barátunk is ott volt, köztük Mike és Caroline Deavere, meg Lucky Roosevelt. A séf különle­ges tortát készített nekünk, és a sze­mélyzettől egy óriási gratuláló kártyát kaptunk. Vacsora után Mike zongorá­zott, én pedig elénekeltem az Our Love is Here to Stayt. A királynő és Fülöp herceg egy vésett ezüstdobozt adott ajándékba. Ma is megvan ez a doboz, de meg kellett vásárolnunk az Egyesült Álla­mok kormányától. Igen, meg kellett vennünk a saját házassági évfordu­lónkra kapott ajándékot! A szabály ugyanis az, hogy minden olyan tárgy, melyet az ember hivatalos külföldi személytől kap, s amelynek az értéke meghaladja a 180 dollárt (az értékha­tár évről évre kismértékben változik), a kormány tulajdona. Ez a törvény és nem számít, mennyire személyes az ajándék, legyen bár az ember neve és monogramja belevésve. Mi azt akar­tuk, hogy legyen néhány emléktár­gyunk életünk nyolc különleges évé­ből, ezért — elhagyva a Fehér Házat — megvásároltunk néhányat azok közül, amelyeket mi kaptunk. A személyes barátainktól kapott ajándékokat megtarthattuk, de Ron­nie-nak minden egyes darabról beval­lást kellett készítenie. Más szóval: ha valaki — mondjuk — már húsz éve minden karácsonykor és születésna­pon ajándékot ad valakinek, de a megajándékozott néhány évig a Fe­hér Házban él, az ajándék és annak becsült értéke ezekben az években nyilvánosságra kerül. Ez az egyik do­log a Fehér Házzal kapcsolatban, ami nem fog hiányozni. A másik az, hogy az adóbevallásunkat minden április­ban leközölték a lapok. Ezt egyenesen gyűlöltem. AZ ELNÖKI HIVATAL FŐNÖKE Február 17.:Mabemondták a hírek­ben, hogy nem vagyok beszélő vi­szonyban Donnal (Donald Regan, az elnöki hivatal vezetője — a szerk.), mert azt akarom, hogy távozzék. Igaz, hogy nem vagyunk beszélő viszony­ban, és az is, hogy azt akarom, men­jen el. De nem emiatt nem beszélek vele. Február 18.: A sajtó kérdések özö­nével ostromol bennünket Irán, vala­mint Don és az én kapcsolatom miatt. Ma először Ronnie nyitva hagyta a kérdést, hogy Don megy vagy marad. A riporterek kérdésére, hogy Don to­vábbra is hivatalban marad-e, Ronnie azt válaszolta: „Ez tőle függ. Az a vé­leményem, hogyha valaki vissza akar vonulni a politikától, az az ő dolga.” Ez elég egyértelmű utalás, de nem hiszem, hogy Don veszi a lapot. Ronnie-val ismét beszéltünk a Don Regan-ügyről. Még Rex Scouten is megkeresett miatta. Ő se tud együtt dolgozni vele. Senki nem tud, de min­denki fél ezt meqmondani Ronnie- nak. Február20.: Mielőtt Ronnie elment, megkérdeztem, sokáig húzza-e még. Azt válaszolta, hogy nem. Remélem, ez azt jelenti, amire gondolok. Richard Nixon telefonált. Felajánlot­ta, ha Ronnie akarja, ő beszél Donnal, hogy mondjon le. Tegnap este a hírekben közölték, hogy Don lecsapta a kagylót, amikor velem beszélt, és ezért nem állok szó­ba vele. Mindenki azt akarja, hogy távozzék. Az emberek nagyon kedvesek hoz­zám, de én úgy érzem, mintha lidérc­nyomás nehezedne rám — hosszú, véget nem érő lidércnyomás. És még csak nem is látom a fényt az alagút végén. Kezdek arra gondolni, hogy talán addig tart, amíg csak Ronnie elnök marad. Istenem, talán csak nem! Ellenséges viszonyom Donnal a New York Times címlapjára került. A cikk így kezdődik: „Ronald Reagan két nagyon bizalmas tanácsadója, Nancy Reagan és Donald T. Regan feltehetően odáig jutottak, hogy ki nem állhatják egymást.” RAISZA Ha én ideges voltam Raisza Gor- bacsovával történő első találkozásom előtt — és bizony az voltam —, ő va­lószínűleg még idegesebb volt a ve­lem való találkozás hírétől. Nem tud­tam, miről fogok beszélgetni vele, de hamarosan tapasztaltam, hogy nem kellett volna aggódnom ettől. Találko­zásunk első pillanatától kezdve ugyanis ő beszélt, beszélt és beszélt — annyit, hogy alig tudtam néha-néha egy szót közbevetni. Talán a bizonyta­lanság érzését küzdötte le ezzel, de három különböző országban történt tucatnyi találkozásunkon szerzett alapvető benyomásom Raisza Gor- bacsováról az, hogy soha nem hagyja abba a beszédet. Illetve, hogy pontos legyek, az elő­adást. A téma néha a Szovjetunió és a kommunista rendszer dicsősége volt. Máskor a szovjet művészet. Leggyak­rabban pedig a marxizmus és a leni- nizmus. Az amerikai politikai rendszer hibái mindössze egyszer-kétszer ké­pezték a szeminárium tárgyát. Márpedig én erre nem készültem, így aztán nem is örültem. Azt képzel­tem, hogy személyes dolgokról be­szélgetünk majd: a férjeinkről, a gye­rekeinkről, az életről a rivaldafényben, esetleg reményeinkről. Arra készül­tem, hogy beszélek Raiszának kábí­tószer-ellenes programunkról, mivel a legtöbb first lady úgy találta, hogy az szerepet kaphat az ő hazájában is. De amikor előhozakodtam vele, azonnal lesöpörte a témát, mondván, hogy a Szovjetunióban nincs kábítószer­probléma. Nahát! Tényleg?! Amikor azon az első napon Géni­ben eljött teára, olyan benyomást tett rám, mint aki megszokta, hogy kiszol­gálják. Amikor nem felelt meg neki a szék, csettintett az ujjával és a KGB- testőrök azonnal egy másik széket hoztak. Miután néhány percet ült az új helyen, úgy döntött, hogy az se jó, újabb csettintés és újabb ülőalkalma­tosság... Alig hittem a szememnek. Sok first ladyvel, hercegnővel, királynővel talál­koztam, de senki nem viselkedett így. A mai napig sem tudom, hogy nekem akart valamit bizonyítani, vagy csak kipróbálta új pozícióját?... Másnap ő hívott meg engem teára a szovjet ÉNSZ-küldöttség épületébe. Szigorú öltözéket viselt: fekete szok­nyát, fehér blúzt és fekete nyakken­dőt. Akkor nagyon csodálkoztam ezen az összeállításon, mert egyáltalán nem hasonlított arra, amit korábban viselt, s ami úgy tűnt — nem is felel meg az ő stílusának. Később megtud­tam, hogy ez a Szovjetunióban a ta­nárnők általános viselete és Raisza azért viselte ezt az összeállítást — úgy nézett ki benne, mint egy börtönőr —, mert a genfi csúcstalálkozó során akkor készült az egyetlen olyan fény­kép róla, amelyet otthon is közölhet­tek. A teát hosszú asztalnál tálalták. „Jöjjön — mondta —, szeretném, hogy lássa, milyen a tipikus orosz teá­zás.” Az asztalon gyönyörű antik sza­movár állt, s mellette a finomságoknak olyan választéka, amitől összefut a nyál az ember szájában: kaviáros hasé, káposztatekercs, áfonyás süte­mény, teasütemény, csokoládé, méz és lekvár. Mindent képtelen voltam végigkóstolni, végül feladtam. Csodá­latos teríték volt, de ha ilyen a teázás egy átlag orosz háziasszonynál, akkor én vagyok Nagy Katalin. NANCY REAGAN: Most rajtam a sor

Next

/
Oldalképek
Tartalom