Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
8 Somogyi Néplap 1987. január 24., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS 4 Szabó Béla festményei Képeink: jobbra fent: Balatoni móló télen (60X80 cm, olaj-tempera); balra, lent: Dinnyés csendélet (60X80 cm, olajtempera); jobbra lent: Téli táj (60X80 cm, olaj-tempera). Szépen magyarul — szépen emberül SZIRMAY ENDRE Csak itt teremhet A fények csöndet metsző kése átvillan lilás-feketésbe a hallgatás zászlaja lobog ha felénk intenek a boldogok; a teret semmi sem tölti meg égi nem üzen senki földinek a felhőkből hull az ezüst permet a csönd békéje csak itt teremhet. Örökéletűek a szavak. Nem halnak meg, csak alámerülnek egy emberöltőnyit az idő sodrában. Elég a megforduló szélirány a divatban, máris a felszínre kerülnek a szókincs tengeréből. Ilyen egyszer-volt szavakat sodor magával mostanában a nosztalgiahullám. Érdekes, hogy éppen a jövőre mohó fiatalok merítenek a letűnt idők nyelvi világából. Ez még nem lenne baj. Ellenkezőleg. Nyelvgazdagodást és múltfeltárást jelent. Mi a zavaró ebben a szóhasználatban? A zavarosság, a stílustalanság, amely az eredeti jelentések felületes ismeretéből következik. Ezeket a szavakat még nem fürdette 'tisztára az idő. Néhány példa. Az ifjúsági klub kapujában harsány plakát kiált a belépőre: „Megnyílt a diákkaszinó! Belépés csak igazolvánnyal!" Bár tudom, hogy a kaszinó fogalmi jegyeiből csak a „zárt társaskör” lehet az igaz ma, mégis megriadok az arisztokrácia, a „felső tízezer” e szópalackból kiszabadult szellemétől. Az egyik képes hetilapunk fiataloknak címzett rovatában hónapokig dúlt a játék, a „pop-póker”. A kaszinóban nemcsak pókereznek, hanem ruletteznek is — a KISZ-<tagok. Ez a szerencsejáték-forma ugyanis ajánlott módszer a politikai vitakörökön. Mi következhet ezután? A tőzsde-diszkó, a lóversenyérettségi, a Monte-Carló-is- kola.... Költői Ádám Csömöszlei, az észkombájn Osztályvezetőnk közölte: az idén a rosszabb gazdagsági körülmények miatt csak a második félévben adnak fizetésemelést. Az első félév eredményei biztatóak, így az emelést márciusig visszamenőleg kifizetik. Már megvannak a keretszámok is, minden munkatársra 350 forint jut. Az igazgatóságnak az a határozott kérése, sőt utasítása, hogy azok kapjanak többet, akik jobban dolgoznak, a sereghajtók, a gyengék kisebb arányban részesüljenek az elosztásból. Külön felhívták a szakszervezeti bizalmi figyelmét, hogy vége az egyenlősdinek, a mérsékelt teljesítményt nyújtók kritikátlan felkarolásának. Nem akarom osztályunk minden tagját felsorolni, csupán a két szélsőséges esetet említem. Az egyik: Csömöszlei Imre ügyintéző. Jól képzett, kiváló munkatárs, pontos, fegyelmezett. A főnök minden fontosabb tárgyalásra magával viszi, mert Imre mindent tud, a kisujjában van a szakma, esetenként élő lexikonként, jogszabály-gyűj- teményké/it is használható. Irigyei még a háta mögött is mozgó észkombájnként tartják nyilván. így aztán mindenki esküdni mert rá, hogy kombájnosunk, Imre legalább 600 forint fizetés- emelést kap. Osztályunk legfájóbb pontja: Rekettyés Amália ügyintéző. Még mindig lánykori nevét használja, bár most menekült el tőle sorrendben a harmadik hites ura, más megközelítésben a hetedik élettársa. Ez a kissé zaklatott életű hölgy ügyintézőként a legsatnyább bá- nyászbéka szintjét sem üti meg, olyan buta, mint egy számítógép áramszünet idején. Rendszeresen késik, órákig telefonál, a büfében traccsol, a tükörben nézegeti magát nagy hangú, szemtelen, kötekedő, intrikus, mindenki menekül előle. Behozhatatlan előnye viszont, hogy vállalatunk férfikarának tagjai közül többen — elsősorban osztályvezetői és annál magasabb sarzsik tulajdonosai — az ügyeletes hódolói közé tartoznak, és szükség esetén szívesen segítik, támogatják őnagysá- gát. Szakszervezeti bizalmink Amáliának mindössze 150 forint fizetésemelést javasolt, nem csoda, hogy ötlete mély felháborodást váltott ki a magasabb sarzsik tulajdonosai körében. Ennek következtében szakmai vezetőnk és a bizalmi közti egyeztető tárgyalások félbeszakadtak, de hála a munkahelyi demokráciának, újra kezdődtek. Az ügyben szakértők, tanácsadók véleményét is kikérték, konzultációkat tartottak szak- szervezeti és vállalati jogászok részvételével, jogszabályokat szedtek elő, íratlan vállalati szokásokra hivatkoztak, taktikáztak, kértek, könyörögtek, emelt hangon utasítottak, visszabeszéltek, elmarasztaltak, tippeket adtak. Hosszas huzavona után salamoni döntés született. Az igazgatói tartalékalapból Amália szépen megideologi- zált indokok alapján kapott még 450 forintot s így utolérte osztályunk legjobb munkatársát, Csömöszleit. Kollégánkat is váratlanul érte ez a méltánytalan döntés. Másnap fél órával később jött be, aztán a szak- szervezeti irodából elemeit égy nyugágyat, és felment az épület tetejére napozni. Szemtanúk mesélik, hogy délután egy fontos értekezleten a piackutatás adatai helyett totótippeket sorolt, s a partnercég képviselőit arra biztatta, hogy az olasz mérkőzéseket rakják meg kettesekkel, mert csak így lehet nagy pénzt nyerni. Beszélik, hogy Csömöszlei kikezdett az igazgató feleségével, már vacsorázni is elvitte, de ez nem biztos. Ellenben a főkönyvelő húgával többször látták éjjeli mulatókban dorbézolni. Reggelenként újabban elkésik, munkaidőben sokat lóg, az asztalán elintézetlen akták tömege hever, nagy hangon intrikál, vitatkozik, néha ordít is, és legalább egy félórával előbb hazamegy. A főnökség is értetlenül áll az eset előtt. Már a vállalat pszichológusával is megvizsgáltatták Csömöszleit. A pasas pedig, miközben a tesztjeit mérték, először adta a hülyét, majd félreérthetetlen ajánlatot tett a doktornőnek, aki ijedtében abbahagyta a vizsgálatot és kilépett. Mi viszont kíváncsian várjuk, hogy az idén végzett munka alapján jövőre ki kap több fizetésemelést: Rekety- tyés Amália, avagy Csömöszlei Imre, a fellázadt észkombájn? Kiss György Mihály A humor mint magatartásforma A humorról halván, nálunk, azt hiszem, szinte mindenkinek Karinthy Frigyes immár szállóigévé vált mondása jut eszébe: „A- humorban nem ismerek tréfát”. S Karinthynak tökéletesen igaza volt, a humor komoly dolog. Nemrégiben egy német feljegyzésben olvastam azokat a sorokat, melyek szerint a modern irracionalista filozófia egyik legfőbb jellegzetessége a humor teljes hiánya. Sokak számára paradoxnak tűnhet ez a megállapítás, hiszen a köztudatban a filozófia és a humor nem egymáshoz közel álló fogalmak. A valóságban azonban a haladó filozófiai gondolkodástól egyáltalán nem idegen a humor, sőt valamilyen formában, ha áttételesen is, de jelen van. De térjünk vissza a modern irracionalista, úgynevezett „újfilozófusok” egyik képviselőjéhez, nevezetesen Bemard Henry Lévy gondolatvilágához. Könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy Athén vagy Jeruzsálem, és határozottan Jeruzsálem mellett dönt. Ez a döntés és ami mögötte van, néhány szó magyarázatot igényel. Az európai kultúrának valóban két forrása van. Az egyik a görög kultúra, melyhez hozzátartozik az újfilozófusok által annyira gyűlölt „homéroszi kacaj” éppen úgy, mint ahogy hozzátartozik Ariszto- phanész és Lukianosz is. A másik forrás a Biblia, s az említett francia szerző azt állítja, hogy az európai fejlődés ott rontotta el a maga dolgát, hogy a görög fejlődést folytatta, holott a bibliai, jehovai erkölcsi elvek alapján kellett volna állnia, s abból továbbfejlődnie. A humorról nagyon bölcsen jegyezte meg Lukács György, hogy mindig bizonyos fölényt, nyugodt maga- biztosságot fejez ki, és mindig annak az osztálynak a tulajdona, amelyben ez a nyugodt magabiztosság meglehet. A híres pesti humor még az igencsak problematikus gazdasági helyzetben is működik a közéletben, a köz- gondolkodásban. Mégis nem lehet nem észrevenni, hogy nálunk nagyon sokszor igyekeznek a humort degradálni, vagy pedig a humornak csak egy bizonyos formáját elfogadni — de erről később. Ennek az igyekezetnek volt egyik jelszava például az, hogy Mikszáth humorával szemben szinte az irodalom- történet teljes erejével léptek fel. Mikszáthot ma nem divat szeretni. Hibája — úgymond —, hogy túlzottan anekdotikus. Nos, véleményem szerint nemcsak Mikszáth, hanem mór Jókai humora is egyike volt azoknak a magyar hagyományokban gyökerező jelenségeknek, melyek az osztályok harcának részei voltak. Mikszáth így írja le Jókai Mór élete és kora című könyvében 1848. március 15-e egyik eseményét: „Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Deg- ré és Irinyi behatoltak a nyomdába mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Länderer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta őket. — Azért jöttünk ..., hogy e két kéziratot kinyomassuk. Länderer megnézte a kéziratokat. — Lehetetlen — felelte szárazon —, nincs rajta a lektor engedélye. A nép küldöttei zavartan néztek össze; Länderer odasúgja Irinyinek: — Foglaljanak le egy sajtógépet! Egy géphez lépett most Irinyi. — E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomtatását. — Az erőszaknak nem állhatok ellent — felelte Länderer ünnepélyesen és megparancsolta szedőinek, hogy munkába fogjanak.” Vitathatatlanul anekdotát olvastunk az imént' a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kinyomátásának történetéről. Hogy a nép küldötteinek a nyitott ajtón kellett „behatolniuk”, hogy Länderer miként tanácsolta az „erőszakot”, amellyel szemben ő „tehetetlen”, semmit nem von le a pillanat nagyszerűségéből. Éppen ellenkezőleg. Azt érzékelhetjük, hogy a nagy és fenkölt történelmi pillanatok egyszerre esetlenek, esendőek, nevetségesek, s éppen ezért nagyszerűek, ment saját pillanatnyi kicsinységükön túl tudnak lendülni. Ha Mikszáth anekdotikus keserűséggel beszélt arról a rabról akit hanyagság következtében elzártak és napokig étlen-szomjan 'tartottak, s végül megköszöni ki- szabadulását, akkor ez része volt, számtalan más Mik- száth-novellával együtt, az adott magyar társadalom visszásságai leleplezésének. A fennálló viszonyok éles kritikája. Már említettem, hogy a filozófiai gondolkodástól menynyire nem idegen a humor. Erre utal, hogy Engels egyik levelében arról panaszkodik: Németországban az emberek a múlt század nyolcvanas éveiben mintha teljesen elveszítették volna humorukat és a publicisztika is telítve van a legszárazabb és legpe- dánsabb fejtegetésekkel. S itt a pedáns kifejezésre külön fel szeretném hívni a figyelmet. Már Goethe hangsúlyozta azt, hogy abszurdnak valójában egyedül a pedantériát lehet tekinteni. A pedantéria természetesen nem azonos a pontossággal, precízséggel, megbízhatósággal. A pedáns ember fejében számon van tartva minden: rendelkezés, paragrafus, a felettesek, a vele egyenlők, a beosztottak akarata véleménye, kívánsága, mindenoldalúan és minden szempontból. Ez a „minden- szempontúság” elve a pedánsbürokrata sajátja, s éppen ez teszi döntésképtelenné. Ebbe a „mindenszempon- túság”-ba egyvalami nem fér bele: a humor, tudniillik a humor jellegénél fogva rangsorol, s átlendít a tényleges vagy gondolati holtponton. A humor tehát állásfoglalás, a bürokratapedánstól pedig az állásfoglalás áll a legtávolabb. Ha Karinthy Ferenc Csoda Budapesten című írása szerint gépkocsi-ellenőrzéskor közli az őt igazoltatni akaró rendőrrel, hogy csak ügyvéd jelenlétében hajlandó tárgyalni, hiszen az alkotmány minden állampolgárnak biztosítja a törvényes jogvédelmet 1949 óta, akkor itt minden szó igaz, amit a rendőrnek mond, s az mégis szinte megijed, s gyorsan továbbküldi. Miért? Azért, mert az adott szituációban a két dolog — az egyszerű gépjárműellenőrzés és az alkotmány egésze — nem áll arányban egymással. A bürokrácia kritikája tehát, hogy ha a rendeletekef, törvényeket a végső határig kiterjesztjük, s ezáltal a humor segítségével visszáju- kat láthatóvá tesszük. Így a Mikszáth-i, örkény-i, Karinthy Ferenc-i megközelítést a társadalmi élet kérdéseinek egyaránt a humor hatja át, a tréfa nélküli humoré. S a humor önmagában ugyan nem oldja meg sem a magán, sem a közélet problémáit, de a kérdéseket olyan dimenzióba helyezi, ahol már lehetséges azokra értelmes válaszokat adni. Ezért hiszem, hogy a humor magatartásforma, s ezért igaz az, hogy csak az önmagukban biztos és bízó társadalmi rétegek, csak az önmagukban biztos és bízó nemzetek és csak a saját tudásában biztos ember rendelkezhet humorral. Hermann István
