Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

1987. január 24., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Mielőtt elhagyom a vá­rost, még egyszer beülök a Harcsába. A tálaló ajtajában megjelent a pincér egy tányér halászlé­vel. Egy pillanatra (megállt, elnézett a csüggedt asztalok felett, majd ingadozó lép­tekkel lelindult. — ön rendelte a halász­lét? — kérdezte Gábrieltől, aki a hatodik konyaknál tar­tott, és évek óta nem evett halászlét. Most sem szándé­kozott. — Bocsánat — motyogta a pincér. Gábrielen kívül még egy vendég tartózkodott a Har­csában. Idős, cserzett arcú férfi, ,akl a bejárati ajtó köz­vetlen közelében foglalt he­lyet, vörös nagyfröccsöket ivott — üres poharak sora­koztak előtte — és időnként elmajszolt egy kőkemény po­gácsát. — Rendelte a fene! — A pincér az otromba hangra megingott kissé, mire a ha­lászlé fehér kabátujjára loccsant. Fölszisszent, bal karjával lés jobb lábával fur­csa, evickélő mozdulatokat tett, mint akit vízbe löktek. — Bocsánat — rebegte, és fájdalmas arccal nézett az öregemberre, akinek rozs- dás-kolomp hangja a Gáb­riel agyára ereszkedett fi­nom, pókhálószerű mámort is erélyesen szétszakította. A pincér ■ egy ideig gyá­moltalanul téblábolt azelem- bertelenedett berendezési tárgyak között, majd hold- kóros-lassúsággal elkullogott. A Harcsa vendéglő öreg, repedezett falú halászkocsma a folyóparton, távol a város elegáns és drága éttermei­től. Nyáron főként az ár­téri bokrok közt szerelmes­kedő párok látogatták; fér­fiak zöldfoltos nadrágban, jóllakott ernyedtséggel, és gyűrött szoknyájú lányok lilába játszó árnyékokkal a szemük alatt. A pincérek itt általában öregek voltak és részegesek, akik életük ko­rábbi szakaszaiban jobb he­lyeken dolgoztak, de az al­kohol túlzott fogyasztása mi­att ide száműzte őket a ven­déglátóipar; egyébként szol­gálatkész, jóindulatú öreg fiúk voltak, egy fillérrel sem károsították meg a vendége­ket, ám szívesen vették, ha az eredményes légyottok résztvevői egy-egy féldecire meghívták őket. Gábrielnek albérlő korában a Harcsa volt a törzshelye, itt költöt­te el sovány fizetését nagy korsó sörökre, féldecikre és ízletes halvacsorákra. Az al­bérletbe! nem vihette a nő­ket, ezért a vállalkozó szel­lemű lányokat is ide hívta, miután sikerült meggyőznie őket arról, hogy a folyóparti öles ,fűben sokkal kelleme­sebb ölelkezni, mint például egy kinyitható dupla reka- mién. Csak éppen Hajnalka, Gábriel nagy szerelme és múzsája makacsolta? meg magát ,a Harcsát és a folyó­partot illetően, s nemcsak a romantikus, ám finnyásabb körökben megvető hangsúl­lyal emlegetett környezetet tartotta méltatlannak magá­hoz, hanem a Gábriellel va­ló szeretkezést is. Hősiesen védekezett az egyre ingerül­tebb támadások ellen, annak a férfinak ajándékozom a szüzességem, akivel majd a házasság szentségében fogok egyesülni, ismételgette kono­kul; szárazon azonban haj­landó volt élvezni, ám úgy­is csak visszafogottan, szin­te utálkozva. Rendszerint az állomás előtti park valame­lyik padján szerelmeskedtek, ugyanis a kisasszony „bejá­ró dolgozó” volt, mindennap hozta és vitte a vonat. Gáb­riel akkoriban verseket írt, és nagy tehetséggel megál­dott költőnek hitte magát. Nem csoda. Ahelyett, hogy értő és szigorú bírálatban részesítették volna, lépten- nyomon agyba-főbe dicsér­ték a tudósításokba beleszür­kült, de egykor irodalmi am­bíciókat melengető idősebb kollégái. A Hajnalka-szere­lem után abba is hagyta a versírást, érdeklődése a pró­za felé fordult, s hamaro­san kialakult benne egy re- gény-katedrális terve, amely­nek felépítésére tíz évet szánt. Éppen harminchárom éves leszek, mire befejezem, gondolta akkor, de az első mondatok papírra vetését napról napra, évről évre ha­lasztotta. Most kellene pontot ten­nem az utolsó fejezet végé­re, húzta> el a száját Gáb­riel, és farkasszemet nézett a poharával. Arra gondolt, hogy akárcsak Hajnalka ar­cára, egyetlen régi versére sem emlékszik már, de a „regény-katedrálissal” kap­csolatos gondolattöredékeit is csak üggyel-bajjal, hosszas töprengés után képes meg­idézni. Regény helyett cik­keket, riportot, tárcát, kri­tikát, kis-színest, hírt és tu­dósítást írt nagy mennyiség­ben, istenem, vajon hány ezer sort az elmúlt évtized­ben, tűnődött, ki tudná ösz­szeszámolni?! Jó újságíró lett belőle, a pályakezdők felnéznek rá, pontos, elegáns mondatokat fogalmaz, igé­nyesen dolgozik, és ez is va­lami. Tékozolsz, fiam, mond­ta egyszer az apja, a nyug­díjas pedagógus, aki özve­gyen, napköziotthon-koszton éldegél falusi házában, em­lékei és helytörténeti gyűj­teménye között, i— Ugyan mit, édesapám? — oszlatta el a megjegyzés nyomán tá­madt kínos csöndet —, ne­tán az ősöktől örökölt fényes tálentumokra gondolsz? — Cinikus vagy, szólt szemre­hányóan az öreg. Nem tu­dod még, milyen drága kincs az idő. Egyszer majd rá­döbbensz, de akkor már ké­ső lesz. Szellemi restség, impoten­cia, elvetélt tehetség, kiszá­radt véna, dünnyögte Gáb­riel, és mindehhez a bibliai példabeszéd * a tálentumról, amelyet — akár tetszik, akár nem — kamatoztatni kell, muszáj, különben kivette­tünk a gazda kegyelméből, és lészen sírás meg — fog- csikorgatás. A pincér megint elindult egy halászlével, puha, aggo­dalmas léptekkel közeledett. — Egy konyakot kérek — eszmélt föl Gábriel, mert most sem óhajtott halászlét, ellenben a pohara már jó ideje üres volt. A pincér hirtelen lecöve- kelt, mire a tányér megbil­lent a tálcáján, s a vörös lé kiloccsant a fehér szalvé­tára. Gábriel elszorult szív­vel nézte. — Magának is egy konya­kot — szólt bűnbánóan, mert lelkifurdalást érzett, amiért az ábrándozó felszolgálót megijesztette. A citromsárga arcon ró­zsaszín öröm suhant át. — Igenis, szerkesztő úr, egy-, azaz kettő konyak ren­del ... máris hozom, kérem- szépen — mondta izgatottan és lecsapta a halászlét a szomszédos asztalra. Miután kihozta a féldeciket, szertar­tásosan meghajolt, majd érintetlen poharával vissza­masírozott a tálalóba, és ott- nyelte le a konyakot. A ha­lászlé magányosan gőzölgött, mellette az üres, megfeke­tedett virágváza, csorba ha­mutartó. Megitta a konya­kot Gábriel is, azután rá­gyújtott. A füst átlibbent a halásziéhoz, összekevere­dett a fölfelé bodorodó gőz­zel, s a szürke, vattaszerű gomolyagból egyszercsak ki­nyúlt egy kövérkés kéz. Hát mégis megrendelte valaki ezt a halászlét?!, csodálkozott Gábriel. Nem akart hinni a szemének: Dévai, az újdon­sült főszerkesztő feje jelent meg a tányér fölött. Kes­keny arc, mozgékony szem, szalma színű, ritkás bajusz: ő az, semmi kétség! Dévai a Harcsában! Dévai, aki a szer­kesztőségi értekezleteken so­sem mulasztja el kifejezni mélységes megvetését az „egyes kollégákat lealacso­nyító” csapszékek, lebujok, bögrecsárdák s e kétes he­lyek még kétesebb egzisz- tenciájú törzsvendégei iránt: Dévai, a mintafiú, akinél senki sem tudja odaadóbban csodálni a felettesek zseni­alitását, következésképpen Dévai „a vezetésre termett”, Dévai „az új idők új embe­re”, aki „szabad kezet ka­pott”, és rendet csinál a fő­nöki körökben egyszerűen csak kuplerájként emlegetett szerkesztőségben; „bizony, eljött a te időd, Dévaikám, s valid be, ezen még magad is csodálkozol titokban. Különösen, ha eszedbe jut az a szikrázóan tehetséges főszerkesztő, aki fél évig tartó gyakornoksá- godi után behívott a szobá­jába és közölte veled, hogy alkalmatlan vagy a pályára, majd úgy kirúgott, hogy meg sem álltái a Nagyalföl­dig, ahol némi helybenjárás után bevágódtál egy üzemi laphoz; szóval ez fantaszti­kus karrier, kedves barátom, gratulálok hozzá, és persze eszem ágában sincs hara­gudni rád, amiért most be­cses személyed miatt búcsút kell mondanom ifjúságom városának; bár nyilván te is sejted, hogy nem könnyű eltépni 33 éves gyökereket — kissé megcsontosodtak és túl­ságosan mélyre hatoltak —, de .menni fog, komám, ha belegebedek, akkor is .. Főár, az előbb egy konya­kot kértem I „Ha belegebedek? Nocsak! Miért gebednék bele?!” A pincér arcán enyhe megbántottság, miközben le­teszi eléje a konyakot, nem tetszett kérni, suttogja, nem baj, feleli Gábriel, és nem veszi le a szemét a halász­léről, ami nem gőzölög már, és nincs mögötte senki. Igyon még egyet maga is, tette hoz­zá, mire a pincér fiatalosan megperdült maga körül, kö­szönöm, kedves főszerkesztő úr, zengte dallamosan, „lám, mindjárt főszerkesztő úr az ember, nos, mit szólsz, Dé­vai barátom? A második ko­nyakért már főszerkesztő titulus jár ebben a kocsmá­ban; de hova tűntél, talán nem ízlett a halászlé?” Felhajtotta a konyakot, még egyet rendelt, a pincér készségesen hozta, közben rá sem nézett a kihűlt halász­lére, („mondja meg végre ember, ki rendelte azt a ha­lászlét?”), már a kolomp- hangú öregember is elment, csikkel teli hamutartót, ösz- szemorzsázott térítőt és né­hány üres poharat hagyott maga után, Gábriel észre sem vette, amikor fölállt az aszta'tól; „fizetek, azután el- megyekl én is”, mondta és előre borzongott a kocsmán túli világ fagyos leheletétől. Végig kell majd mennie a töltésen, a szelek szidalmait közönyösen hallgató ártéri erdő mentén, sehol egy me­leg színfolt, egy szerelmes­pár, sehol egy élőlény, csak a vacogó folyó, a száraz fű­csomók a töltés oldalán, füstízű levegő, ónos ég­bolt ... egészen a hídig egy lélekkel sem fog találkozni, „csak jönne valaki, akárki, fizetnék neki egy konyakot, azután meginnánk még egyet, elbeszélgetnénk sem­miségekről”; kár, hogy Dé­vai nem ette meg a halász­lét, gondolta; ha megeszi, megkíván rá egy fröccsöt vagy egy korsó sört, s még mindig itt ülne, és elvégre ő is valaki; kedves Dévai, fáradj át az asztalomhoz, in­vitálná (lássa, hogy úriem­berrel akadt dolga), s meg­mondaná neki, hogy ő egy cethal. Persze nagyot nézne, s nem kis időbe telne, mi­re megértené, hogy miért éppen cethal, amikor olyan jellegzetes harcsabajusza van. Dévai, valószínű, nem ismeri a bibliát, ezért kény­telen volna elmesélni neki, hogy volt egyszer egy Jónás nevű próféta, aki át akarta verni az Istent; azt hitte, egy kis ravaszkodással kitérhet a sorsa, feladata elől, ezért megpróbált elódalogni, hogy valahol, Ninivétől távol, egy csendes zugban meghúzhas­sa magát. Nem akart perle­kedni sem Istennel, sem az emberekkel, talán egy sze­rény hajlékot szeretett vol­na, egyszerű, kényelmes bú­torokkal, s egy ház körüli kertet veteményes ágyások- kal, gyümölcsfákkal; azt akarta, hogy feledkezzék meg róla az Isten, és keressen magának más prófétát; de az Ür ráncba szedte a su- mákoló, engedetlen szolgát, ez esetben vihart támasztott, Jónást a tengerbe dobatta, s s elnyelette egy cethallal, és odafuvaroztatta vele, ahova semmiképpen sem akart menni — Ninivébe. „Érted már, öreg? Olyan­féle szerepet kaptál az éle­temben, mint a Jónás cet­je ... Ha nem jössz, talán a holtom napjáig itt mara­dok, s az évek múlásával egyre szívósabban — végül talán aljasságok, megalázta­tások árán is — ragaszko­dom az én kellemes, lan­gyos dagonyámhoz. Most vi­szont, nincs mese, ki kell mozdulnom innen, .akár tet­szik, akár nem (egyáltalán nem tetszik, de most még van hozzá erőm), el kell hagynom a várost, amelyet 33 éves koromra sikerült be­laknom, amelyben a nagy­regényről álmodoztam, s köz­ben két-három flekkes írá­sok tömegével béleltem ki a kényelmemet; van lakásom, kocsim (mi kell még?), a ne­vem jól cseng a „szűkebb pátriában”, és most kezdhe­tem elölről... új munkahely, szokatlan, kényelmetlen környezet, talán egy ideig ismét albérlet, házsártos há­ziasszonnyal, ismeretlen, s talán féltékeny kollégák, akik elvárják majd, hogy bizo­nyítsak, és én bizonyítani fogok; szóval, csipkedhetem magam, fene a cethal pofá­dat ...” Marhaság, szólt félhango­san Gábriel, mire a pincér, aki az unatkozó asztalok kö­zött libegett, egy gyors szárnycsapással behúzott a tálalóba, majd két féldeci konyakkal tért vissza. — Ezt én kértem, szer­kesztő úr — közölte szeré­nyen, de az önérzet nemes érceivel a hangjában. — Igazán nem kellett vol­na — mondta Gábriel. Koc­cintottak. A pincér most sem itta meg mindjárt a konyak­ját, elindult vele a tálaló felé. — Miért nem itt issza meg? — szólt utána Gáb­riel. A pincér megfordult, fehér hangedlijével eltakarta a poharát. — Mit szólnának a vendé­gek? — Jelelte halkan, s minden szót nyomatékkai ejtett. — A felszolgálónak ti­los az étteremben alkoholt fogyasztania. — De hát hol vannak itt vendégek?! — Vannak kérem, tessék csak körülnézni! Elképedve látta, hogy valóban vannak. Nemcsak a fröccsöz- gető öregember, aki megint ott ült az ajtó ^özeiében, ha­nem mások is: férfiak, nők, egyik-másik asztalnál egész társaság. Gábriel csak me- resztgette a szemét^ s köz­ben a füléhez csapódott egy- egy kiáltás. Főúr, fizetek! (Eszerint nem is mostanában jöttek, gondolta, már rég­óta itt ülnek és mindenfé­lét fogyasztottak.) A pincér számolt,' lecsüngő * szárnya alól elővonta fekete tárcá­ját, megköszönte a borrava­lót, összeszedte, kihordta a szennyes edényt. Sűrű do­hányfüst örvénylett körü­lötte. ' Szapudi András A CETHAL ÁTA HORVÁTJAI Pécstől délre mind több településen üti meg idegen szó az arra járó utazó fü­lét. Többek között német és horvát .beszéd. Horvátok több település (például Kátoly, Pécsudvard, Szalánta, Kökény) lakossá­gának a többségét alkotják, s múltjuk, jelenük a legala­posabban a „bosnyák” táj­házáról híres Átán tanulmá­nyozható. Hogy miképpen találtak otthonra mind Átán, mind a környékbeli helységekben a délszlávok? Nos, betelepí­tették őket. Egy részük még a török világ előtt cserélte fel a Bosznia északkeleti ré­széhez ;tartozó óhazát ezzel a pannóniai vidékkel más részük — s ők voltak többen — viszont már a török ki­vonulása után érkezett. Amiben viszont azonosnak bizonyultak; a nagy mezei szorgalom, és a hagyomá­nyok szakadatlan ápolása. E vidék magyarsága és német­sége általában megelégedett a kevesebb fáradsággal járó szántóföldi növénytermesz­téssel, a horvátok viszont a domboldali táblákon is ker­tészkedtek : zöldségféléket termeltek, s pécsi piacra vit­ték. Még arra is telt az ere­jükből, hogy aratás után a tarlót újra beültessék gyor­san érő káposztával, amit aztán frissen is, savanyítot- tan is eladtak a kapicás lá­nyok, asszonyok. A fehémép persze nem csupán az adásvétel dolgait intézte, hanem rengeteget szőtt' és font. Egyrészt az óriási kenderültetvények ter­mését dolgozták fel tarka csíkozású vászonná, másrészt a máig népes birkanyájak' gyapját is mosták, kártolták, fonták, s készítettek belőle elnyűhetetlen viseleti dara­bokat. Aki végigjárja a kívül szerény, belül azonban annál Átai pár lakodalmi ünneplőben gazdagabban felékesített átai múzeumot, az pontos képet kaphat a baranyai >horvátság régi és még régebbi életvi­teléről, szokásrendjéről. Megtudható ebben a haj­dani iskolaépületben például az is, hogy a mi bosnyákja- ink nyáron egyszerű vászon­ruhákba bújtak, télen pedig szintén díszítetlen posztó védte őket — legföljebb, ha az ünneplőingük mellrészén mutatkozott némi hímzés. Az átai gyűjtemény — lé­tét Matusek László tanító úrnak köszönheti — a bara­nyai horvátok szellemi éle­téről, iskolázásáról is jó ké­pet ad. Az ott felhalmozott nyomtatványokból egyebek között azt; is megtudhatjuk, hogy a népcsoport a szerb- horvát irodalmi változatát beszéli, s hogy hajdan a Zágrábban Riadott kalendá­riumok jelentették a fő ol­vasnivalót. Tankönyvek nem maradtak fönn, mindössze a hittant tanították ugyanis szerb-horvátul; a többi köz­ismereti tárgyat magyarul. Manapság bőségesen nyom­tatnak e nyelven is tan­könyveket, hiszen Pécsett óvoda, általános és középis­kola Is várja a horvátság if­jabb évjáratait. A Narodne Novine című újság szinte minden házba jár, és a pécsi rádió szerb- horvát nyelvű adásainak szintén van elég hallgatója. Egészen a legutóbbi idő­kig elég nagyfokú volt a zártság; a vegyes házasságok ritkaság számba mentek. Üjabban viszont arrafelé is oldódnak a kötelékek, sok a költözés, s Átán is gyakran hallani magyar szót. A nép­viselet is csupán a jelesebb napokon — például a híres búcsúk ‘ alkalmával — kerül elő. A. L. Vallató Géza HOSSZÚ UTAZÁS (Fodor Andrásnak) és elrobogott ez az év is és átszálltunk a transzparensekkel díszített szerelvényre január jólfűtött fülkéiben átlapoztuk a prospektusokat maradék hitünkkel felékszereztük a manökeneket és egyre kopárabb tájakon robogott velünk a vonat néhányan kizuhantak mások megtalálták a büfét eleinte kerestük később kerültük egymás tekintetét mit is mondhattunk volna — Még ki sem virágzott de már láttuk búcsúzó lombját az elrohanó hársnak és a szivárvány színes meséit elmosta * vörös sorompóit leengedte az ősz és már újra deres síneken csattogott velünk a vonat és az elhajigált propektusokban a pucér manökenek bőröndjükért úyúltak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom