Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-11 / 131. szám
JÓKAI MÓR . FELVIDÉKI ÚTJA Jókai ismeretlen szlovák vonatkozásai Szlovák adomák a magyar regényíróról A szlovák olvasók bálványa r 1939 JÚNIUS 11, VASÁRNAP A magyar és az összehasonlító irodalomtörténet a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatoknál három íróról szokott megemlékezni : Petőfiről,. Aranyról és Adyról. A közvélemény és a műveltebb nagyközön-, séig is ezért csak ennek a három írónak a kapcsolatairól tud és nem egyszer azt hiszi, hogy velük a két nép múltja, hagyománya és kulturális nedvkeringése kimerül. Az együttélés azonban ezzel szemben sokkal gazdagabb és bőséges adatokat szolgáltat az azonos életformára, szemléletre és nem utolsó sorban a magyar hatásokra. Ezek az adatok nagyobbrészt ismeretlenek és mélyen elrejtőznek a régi könyvtárak szúette aktáiban és a múlt század folyóiratainak áporodott lapjain. Nem élnek, nem hatnak, nem tudnak beleszólni a mai vitákba, hogy mindkét részen szerencsésen szólaltassák meg a hagyomány szellemét, a múlt lelkét. Ilyen ismeretién fejezet a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatoknál Jókai Mór is. Első pillanatra talán úgy látszik, hogy Ő áll legtávolabbra a szlovákságtól és nehéz róla feltételezni „szlovák” vonatkozásokat, kapcsolatokat. Pedig Jókai értékes és érdekes részlete a hagyománynak, az irodalmi „békességnek”. Életében, munkáiban ugyanis sokszor, néha hosszabb ideig állandóan kapcsolatban volt a szlováksággal és könyvei fontos küldetést töltöttek be a szlovák népnél. Szlovák játszótársak A magyar regényíró gyermekéveit á Komáromhoz közeli őgyallán élte le. A Konkoly-Thege család udvara híres játszótere volt a falusi és a környékbeli nemes „ifjaknak.” Birkákkal birkóztak, kecskékkel kergetőztek és olykor-olykor hajtóvadászatot rendeztek a nemes asszony baromfiállománya ellen. A „nemes ifjak" magas társaságába, ha játszótársakra volt Szükség, belekeveredtek a cselédek, juhászok gyerekei is. Ezekkel játszott a legszívesebben. A szlovák játszótársak, akik jelentős fejezetet alkotnak a gyermekkori élmények területén, később is visszatérnek hozzá és közvetve hatással voltak szlovák kapcsolataira. A Tallérossy Zebulonban használt szlovák szavakat is az ógyallai emléktárból vette. Hasonlóan érdekes emléke maradt Pozsonyból is, ahová német szóra vitték. A német iskolában a magyar nyelvre egy „vén tót diák” oktatta. Olyan is Volt ez az oktatás. Emlékezéseiben főleg nyelvtani „eredetiségére” tér ki és azt emlegeti jóságos humorral. A szlovák vén diákot furcsa szabályai után Botakuta professzornak nevezték, mert a hát-háta alapján a bot és kút szavaknál sem volt hajlandó a-ja, harmadik személyű birtokragot használni. Szlovák úfegyengefő Jókai, az „égyügyü” ügyvéd a jogi diploma megszerzése után Pesten folytatott gyakorlatot. Főnöke Vrchovsky nevű szlovák ügyyvéd volt. A magyar író és szlovák ügyvéd között szívélyes barátság fejlődött ki. Kitartóan körüludvarolta a „potrohos szlovák” Lujza-nevű leányát, aki hosszabb ideig Komáromban Í3 lakott az író szüleinél. Jókai regényírói pályáját a családnál nem egyszer egyengette az ügyvéd, aki folytonosan csendesítette az ügyvédi pálya elhanyagolása miatt haragvó szülőket. Egy alkalommal is „mindenre felkészülten” állított be hozzá a Jókai-család „hadügyi” bizottsága és kereste az íróvá vedlett fiút. Vrchovsky megnyugtatta őket és megértette velük az író terveit, elhatározását. „Móric nem akar ügyvéd lenni, de nem is való erre a pályára; maradjon csak költő, mert olyan elragadóan megtudja írni azokat a szamárságokat, hogy még Jósika Miklós feje fölé nő.'’ „Nekünk is van királyunk" Az 1848-tól 1880-ig tartó időszak kiesik Jókai életéből a szlovák-magyar kapcsolatok történeténél. Nem tudunk semmiféle biztos adatról, amely szlovák vonatkozásairól beszélne. Csupán regényeiben foglalkozik a szlovák néppel. 1880-ban felvidéki utazásra indul Jókai. Nagy kísérettel — cum gentibus — kelt útra és meglátogatta Trencsént, Árvát, Liptót és Sárost. A kortársak visszaemlékezései és bizonysága szerint a felvidéki „intelligencia nemzetiségi különbség nélkül ment eléje Kraloványba, hogy üdvözölje a nagy prózaírót.” Lelkendezve csatlakoztak expedíciójához a megyei urak és szüntelen magyarázatokkal mutatták meg a vidék roppant szépségét és népköltészeti gazdagságát. Árvában éppen akkor járt Ferenc József is. Rutkán nagy ünnepséggel fogadták, odamentek a vármegye és a közélet legismertebb képviselői, úgyhogy Jókai üdvözlésére csak kisebb urak tellettek. Ezekhez csatlakoztak a szlovákok is, akik szívesebben mentek a magyar író ünneplésére, mint Rutkára, Amikor szóba került a rut- kai királyjárás, büszkén vetették oda: — Nekünk is van királyunk, itt van az írók királya. Jókai szerényen húzódott vissza a nagy kitüntetéstől és félénken megjegyezte: — Csakhogy a rutkaiaknál koronás király jár, maguknál pedig parókás. Tarokk-parti a szlovák intelligenciával A parókás király adomája bekerült a szlovák humorba és gyakran mesélgették a századelőn az írói körökben. Ez is, akárcsak a kártyaparti adoma, nagy népszerűségre tett szert. Jókai felvidéki útján, mindenütt, ahol csak megfordult, nagy tarokk-partit rendeztek tiszteletére. így volt ez Besztercén is. összegyűltek a vármegye urai, leghíresebb tarokkozói; felvonult Árva szlovák intelligenciája is, csaknem kivétel nélkül. Leültek kártyázni és — Jókai vesztett. Látja ezt kibice, Nádasi Antal, Nádasi- Jégé, a híres szlovák regényíró atyja és megszólal: — Tetszett veszteni! — Vesztettem, de nem tetszett! — felelt vissza gyorsan Jókai. Adoma a cigányról A felvidéki út utolsó állomása Eperjes volt. Az expedíció a Vág völgyében utazott, így Jókainak alkalma volt megcsodálni teljes pompájában a szlovák hegyek üde és friss világát. A természet csodálata mellett a szlovák népművészet kötötte le érdek'ő- dését. Elragadással nyilatkozott a népviseletekről és az árvái ruhából Róza lányának vétt is égy-két pompás darabot. Eperjesen nagy illuminációval fogadták a világhírű írót. A dzsentri-kor szokása szerint, fáklyásmenetet rendeztek tiszteletére és — more patrio — nagy lakomával fejezték be az emlékezetes napot. Az estélyen a nagy ünneplés és tiszteletadás mellett kellemetlen meglepetés is érte Jókait. Az eperjesiek megkérték, hogy járja ki nekik a kelet-felvidéki királyi táblát, amire ugyanakkor Kassa is pályázott. Jókai Kassa város követé volt ebben az időben és követi munkáját végzendő az eperjesi út előtt sokat dolgozott azon, hogy a tábla Kassára kerüljön. A szokatlan kérést adomával szerelte le Jókai: — Két cigány ment a földesúrhoz. — No, more, van egy sültcsirkém, melyiketek eszi meg? — Én, nagyságos úr, csak én magam — jelentkezette az égyík. — Van egy üveg borom is, melyikőtök inná meg? — Én, nagyságos úr, csak én magam — erősködött Fáraónak ugyanazon utódja. — No, fiam, van az udvaron egy öl fa, ki vágja fel? — Jelentkezz már te is bibasz, — szólt megint ugyanaz társának, amikor jól lakott, s ivott, „nem fogok mindig csak én beszélni.” — Nos, uraim — folytatta Jókai, *— ilyen helyzetben vagyok most én is. Itt van ez a pástétom, kérdezitek, ki eszi meg? — Csak én, Jókai Mór. Itt van egy pohár champagnei bor, (ki issza meg? mvroEta ÄöfeiRHIfilAfi — Megint csak én, Jókai Mór. Itt van a királyi tábla elhelyezése, ki beszéljen Eperjes nevében? — Nos, megkérem Bujanovics Sándor kollégámat, Eperjes követét és megbökve odasúgom neki: „Mond már te is valamit, nem fogok állandóan én beszélni.“ A tábla persze — Kassára került. A századelőn két írót kedvelt a szlovák olvasó: Mikszáthot és Jókait. Az annekdo- tázó olvasók Mikszáthot a legjobb, Jókait a legnépszerűbb „szlovák” írónak tartották. Mindketten főleg szlovák témájú munkájuk kapcsán lettek közkedveltek. A szlovák olvasók Jókai könyveit olvassák, keresik a közkönyvtárakban szlovák, vagy cseh fordításban. Különösen a Lőcsei fehér asszony és a Fekete gyémántok váltak nagyon népszerűvé. Jókai munkái könyvsikert jelentenek. A Fekete gyyémántokat pl. két éve újból kiadták és a szlovák fordítást hetek alatt szétkapkodták. A magyar irodalomból jelenleg talán az ő alakja él a legintenzivebben a szlovák népnél. Téli estéken, eldugott kis falukEurópának és a keresztnek nagyszerű védelmezője az olvasóközönség előtt, mint a törökveszedelem eszményi hőse általánosan ismert. Hadvezéri képességeit azonban inkább csak a hadtörténelmi szakirodalomban jártasak méltányolják. Hunyadi János hadvezetését igazán ezek is csak akkor értékelhetik kellően, ha vezéri tevékenységét egybevetik a XV. század hadvezetésének akkor elfogadott elveivel. A XV. század hadművészete a lovagkor és a zsoldos-seregek hadvezetési elveinek átmeneti jellegű keveréke volt. A lovagkor harceljárását, a kíméletlen erőszak alkalmazása helyett merev formák, megkötő elvi rendszabályok jellemezték. Sokszor esett még, hogy a két sereg szemeláttára a két vezér párviadalt vívott. A párbaj kimenetelét a katonák tétlenül nézték és azt döntő mérkőzésül elfogadták. A kimenetelhez képest pedig az egyik fél győzőnek, a másik megvertnek érezte magát. A zsoldos hadseregek Vezetői sem mutatták fel azt a hadvezetési módszert, amelyet a hadművészet klasszikusai — Miltiádés, Hannibál, Julius Caesar — alkalmaztak, mert hadseregeiket egyszerűen féltették a pusztulástól. Nehezen álltak talpra ezek a magánpénzeken tartott és apró érdekeltségeket szolgáló hadak. Ha a nehezen felszerelt hadsereg elpusztult, oda lett á hatalom is. A háborúban ilyen hadseregek vezérei egyenesen kerülték az ellenséggel való találkozást és a döntő csatát. Tevékenységük inkább abban merült ki, hogy melyik fél hadserege tudja jobban pusztítani a másiknak békés lakosságát és melyik dúlhatja jobban ellenfele Országát. Amelyik állam megelégelte a sanyargatást, békét kért. A másik békefeltételeket szabott. Ilyen viszonyok közt hadvezéri egyéniség nem teremhetett, mert kicsinyes politikai célok a háborús erőszakot is, a viszonyokhoz mérten mérsékelték. Történelmet mozgató hatalmas eszmék felbukkanására volt szükség, hogy. nagy néptömegeket állítson a zászlók alá. A török veszedelem ellen való védekezés elég erős eszmeáramlat lett volna a népek fegyverbeszólítáSára, ámde a kor politikai berendezkedése ily tömegmozgalmat nem engedett meg. A középkori királyi hatalom oltalmazóinak érdeke volt, hogy a nép kezébe fegyver ne kerülhessen. Hunyadinak tehát részint a maga pénzén, részint az uralkodó, vagy a keresztény egyház feje által megajánlott zsoldos hadakkal kellett a török túlerő ellen indulnia. régis, mert szakítani a módszereskedő, tátkerülő hadászattal és a törökéhez 21 ban, az ő munkáiból álmodnak új álmokat és vele mulatják /el a hosszú és idegpusz- títóan csendes, téli napokat. Adomái a szlovák humorba is bekerültek és a szlovák Tóth Béla, Ól-mis a szlovák humoros anekdota-gyűjteményben is kiadta. //Nekünk szlovákoknak Jókai a legszimpatikusabb" Jókait a szlovák irodalom is kedveli, bár alig volt rá hatással, követője pedig egyáltalán hincs. Tesnoskalsky szerint „a tősgyökeres magyar írók közül Jókai van hozzánk (t. i. a szlovákokhoz) a legközelebb, ő a legszimpatikusabb.” Tiszteletüket nem egyszer nyilvánosan is megmutatták. így legutoljára az 1925-ös ünnepségek alkalmával, amikor a Slovenské Pohlady ünnepi számban emlékezett meg róla. „Az örök költő a kerepesi temetőben nyugszik, komáromi föld takarja... ml tisztelettel hajiunk meg emléke előtt __” Vájlok Sándor képest igen szerény hadinép birtokában, merészen és mindent kockára vetve, mindenkor a döntő csatavívásra törekedett. Nem voltak tanítómesterei, lángelméje azonban ösztönösen megérezte a tennivalókat. A földrajzi viszonyoknak a hadvezetésre gyakorolt hatását eredményesen értékelte. Különösen at 1442. évi erdélyi hadműveletiben, ahol is a nagyszebeni é3 vaskapui diadal nagyon hasonlít az 1916. évi Erdélyt felszabadító győzelmes hadjárat hadászati mestervágásaihoz. Az 1443. évi Szerbián és Balkán-hegységen át vezetett tálnadóhadjáratának irányát a seregek mozgatására és a fennakadás nélküli előnyomulásra legkedvezőbb More.t’ct-völgyében vezette Nisen át. Ezt az utat követte egjébként a Po- tiorek vezényelte osztrák-magyar támadás kudarca után — 1915 őszén Mackensen serege is. Az 1444. évi balkáni hadjáratba a megígért segítség elmaradt. Hunyadi oly kicsiny sereggel kísérelte meg a döntést, amelyről a törökök azt állították, hogy a magyar sereg csak akkora, mint a szultán kísérete... A történelmi igazság az, hogy 20.000 fő erős sereggel háromszoros török túlerő ellen kísérelt meg fordított arcvonalú csatát. Még ebben a nehéz helyzetben is győzött volna, ha Ulászló királyt el nem fogta volna fiatalos heve és a győzelem szomja és hagyta volna a teljhatalmú vezért saját belátása szerint cselekedni. A fordított arcvonalú csata azért kíván rendkívül merész elhatározást és megalkuvás nélküli Végrehajtást, mert az jellemzi, hogy mindkét fél háttal nem a saját országának, hanem az ellenfél országának áll. Vagyis ha valamelyik fél haza akar jutni, azt csak az előtte útját elzáró ellenfél holttestén keresztül Végezheti, — mert az különbén visszavonulását nem engedi meg. Tehát először a döntő csatát kell ily előnytelen helyzetben megvívni. Sőt anyagi utánpótlást sem kaphatnak, sebesültjeiket se juttathatják haza, — erre a merészségre szánta reá magát Hunyadi János maroknyi magyar seregével. Büszkén sorolható ő ezért a világ legnagyobb hadvezéreinek sorába. De lelki nagysága is példátadó. Az 1448. évi rigómezei vereség, melyet áruló követsége okozott, a Hunyadi-család ellenségeinek ármánykodása, félreállitása, mind nem csüggesztette el önzetlen, jószándékú- ságát. Halála előtt a törökre mért hatalmas csapással még kivívta a nándorfehérvári diadalt. Hunyadi lángelméje csak azért nem győzött mindig és mindenütt, mert eszközei nem voltak arányban a keresztény világ által kitűzött céllal. Hunyadi és Mackensen egyforma módon vezették szerbiai hadjáratukat A történelem ismétlődik a hadművészetben
