Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sawyer Frank: Csillagnézőben - theologia naturalis a magyar költészetben
Frank Sawyer Amikor rácsodálkozunk dolgokra, azoknak mélyebb értelmét keressük. Arisztotelész azt mondta, hogy ez a bölcselet kezdete. Gyakran tartják ezt a vallás kezdetének is. A vallás a „szentnek” és a dolgok nagyságának félelemmel és áhítattal átitatott érzete. Nincs-e valami nagyobb, valami több a mindennapi tapasztaláson túl, valami vagy valaki, ami vagy aki a létezés alapja? Amikor a felvilágosodás racionalista kételkedései a vallás végének eljövetelével fenyegettek, Schleiermacher azt hangsúlyozta, hogy a vallás a szenttől való függésérzeten alapszik. Még a kiváltképp „sztoikus” Kant is képes volt a csillagos égbolt és a bennünk levő erkölcsi törvény iránti csodálatáról beszélni. A költészet gyakran összekapcsolja a vallást és a filozófiát, a hitet és az értelmet. A költészet időnkét reményről és bizalomról beszél, ugyanakkor kérdéseket is feltesz az élet értelméről, a szenvedésről és a végső válaszok kereséséről. Amikor a végső kérdések nem elég világosak számunkra, Szép Ernővel együtt mi is mondhatjuk: „Csodálkozom!” Tóth Árpád: „0, csillag, mit sirs^J” Egy másik költő remegő sugarú, szelíd, távoli csillagról ír, amely égi üzenettel jön hozzá, amely személyesen hozzátalált, szemében célhoz ért. Ezek után azonban a vers nehezebbé válik, mint ahogy azt vártuk volna: „O, jaj, az út lélektől lélekig!”. A költő azt is mondja: O, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! Amikor elolvassuk az egész verset, látjuk, hogy ügyesen bontakozik ki a kozmosz és a mikrokozmosz folytonos összehasonlításában. Az emberek közötti távolság olyan nagy, hogy amit a szem üzen — talán a remény vagy a barátság egy-egy jelét —, nem éri el a másik embert. A vers szomorú, egy kis reménysugarat azért mégis tartalmaz, mert amikor az üzenet sem ér el egyik embertől a másikig, akkor is tudjuk, hogy a költővel együtt kell mondanunk: „O, jaj!” Ezzel pedig valójában azt mondjuk: tudjuk, hogy ennek nem így kellene lennie. Az valóban ad némi reményt, hogy a kommunikáció csődje, a barátság és a szerelem csődje, a dolgok kozmikus értelmének csődje jóllehet mind a tapasztalatunk része, de nemcsak a mi tapasztalatunk. Annak ténye, hogy egyáltalán beszélhetünk a dolgok kozmikus és személyes jelentéséről, a barátságról és a szerelemről, azt sejteti, hogy valami jobbnak a keresése, a „teljességnek” a keresése ugyancsak része emberi elhívásunknak. Annak az elhívásnak, amely — úgy tűnik — széttöredezett, mindennapi megtapasztalásainkon túlról jön. Kosztolányi De^so: „a^ égbe bál van... ” Egy hosszú versében, a Hajnali részegségben (1933) a költő azt írja le, hogy az égbolt szemlélése hogyan juttatja el oda, hogy úgy gondolkodjék a 10
