Kalmár Péter: A kétezer éves papír - Gondolat zsebkönyvek (Budapest, 1980)

"Soha el nem múló dolgokat készítünk"

portjaimmal, unalmas külsőségeimben, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, fölpödörüljön a tenyere és a vére melegétől, új életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mellyel valaha gyermekkoromban játszottam.”*

Számtalan példát idézhetnénk még neves költőktől és íróktól, régiektől és maiaktól egyaránt. Befejezésül álljon itt egy ismeretlen poéta 1790-ben írott verse, amelyet a zirci ciszterciták által építtetett sólyi papírmalom felavatására „fabrikált”:

„Németország jeles és bölcs találmánya A papiros műhely csuda alkotmánya,

Melynek minden okos, kigondolt szerszáma Nagy csudára méltó s ennek feles száma:

Minden műszerit vízkerék forgattya,

Csatornákra vizet kerék nyomogattya.

Benne mozsártörő kalapácsok vágynak Kalapálására a sok dib-dáb rongynak,

Melyek a ringy-rongyot kása-péppé rontyák,

Csatornák a vizet erre bőven ontyák.

A sok kalapácsok avégre paskollyák,

Hogy minden rútságát annak kisulykollyák.

Majd abbul szép fejér matéria lészen,

Úgy-hogy a téjfelhez hasonló egészen.

Azt egy széles kádba azután bocsáttyák,

Abban lapotzkával jól megzavargattyák,

Onnan drótbul fűzött rámára merítik,

Majd akkora tábla posztókra terítik,

Sajtó alá rakják, hogy a nedvességét Nyomja ki belőle, a vizenyősségét.

Aztán terítik fel szőrkötelekre

A padláson gyengén szárasztó szelekre,

* Ákombákom. Megjelent a Sötét bujócska c. kötetben. Szépirodalmi 1974.

51