Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ként ismertünk meg, az 1956 utáni időkben, tiszta és derűs, emberséges jellemnek bizonyult, pedig előzményei, indíttatása a baloldalhoz kapcsolták. Varga Sándomé, Sammt Erzsébet 1914. december 24-én született Budapesten. Nehéz anyagi körülmények között nevelkedett: ügyvéd édesapja az I. világháborúban hősi halált halt. 1938-ban szerzett a királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-német szakon tanári diplomát, közben nővérével együtt korrepetálásból tartotta fenn magát. Végzése után is főleg utóbbiból, mert származása miatt nem tudott képzettségéből megélni, a csepeli papírgyárban helyezkedett el. Majd 1940-ben férjhez ment, de baloldali meggyőződésű mérnök házastársa 1942-ben, büntetőszázadban pusztult el. AII. világháború idején nemcsak anyagi problémák, miatt volt igencsak nehéz helyzetben. A háború után, 1945 áprilisában Csepelen belépett a Magyar Kommunista Pártba és Csepelen (Neményi Papírgyár) tisztviselőként dolgozott tovább. 1947-től különböző pártmunkákat végzett. 1950-ben férjhez ment Varga Sándor mérnökhöz és férjével 1953 őszéig Moszkvában élt, ahol az egyetem történelem szakán tanult, de a tanulmányait Budapesten levelező hallgatóként fejezte be. A Bölcsészettudományi Karon államvizsgázott.

1953-1957 között a Lenin Intézetben adjunktusként dolgozott (az Intézet feloszlatásáig), utána 1957 szeptemberétől az akkori Kulturális Minisztériumban, majd 1977-ig, nyugdíjba vonulásáig a Minisztérium Levéltári osztályvezető helyetteseként. Azzal helyezték oda, hogy „csináljon rendet”, amit azonban ő egészen másképpen értelmezett, mint azok, akik odaküldték. Nagyon sokat tett az értékek megőrzéséért olyan időkben, amikor a helyzet éppen, hogy a megtorlásoknak és a kontraszelekciónak kedvezett. Mindig - az egész ott töltött hosszú időszakban - a kockázatok tudatos vállalásáig, az emberi és szakmai értékek védése, felkarolása, jóakarat és a mindenkori segíteni akarás, aktív segítőkészség jellemezte. Sokszor kellett a „hátát tartania” a hatalom, a Pártközpont illetékes vezetői előtt csakúgy, mint az I. kerületi Pártbizottság előtt, ahová természetesen nemcsak a Magyar Országos Levéltár, hanem például az MTA Történettudományi Intézete is „tartozott”. Utóbbit kettős szempontból is említjük. Egyfelől az Intézet kerületi pártinstruktora volt, s így az ottani emberi, szakmai, tudományos értékeket éppen úgy védhette igazságtalan támadások ellen, mint a levéltárak területén nem egy megjelent és a hatalom által kifogásolt tudományos vagy népszerű tudományos kiadvány esetében is. Ugyanakkor - tisztában lévén a levéltárak és a történettudomány valós, érdemi kapcsolatával - hathatósan segítette-felkarolta - és kezdeményezte is, ha lehetőségét látta - mind az országos, szakmailag irányított levéltári feltárásokat egy-egy fontos történeti téma vonatkozásában, mind a Hungarika-gyűjtés tekintetében, forráskiadványok kiadásának támogatásában, alapvető jelen- tőségű/fontosságú - a levéltári forrásokat is feldolgozó történeti bibliográfia készítésének lehetővé tételével, s szervezte és irányította a levéltárosok szakmai továbbképzését. 1977. évi nyugdíjazásától kezdve szinte élete végéig, 1995 tavaszáig is dolgozott, hasznos munkát végzett a Párt-, majd Politikatörténeti Intézet Archívumában. Nyelvismeretét is hasznosítva részletes, darabszintű jegyzéket és tartalmi kivonatokat készített naponta az angolszász nyelvterületekről beérkezett iratok másolataiból. Ezt a munkáját az utóbbi években minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, naponta reggel fél 8-tól délig látta el, május 8-án történt szélütéséig. Június 24-én hunyt el. 80. születésnapja baráti megünneplését még - gyenge egészségben ugyan - megérhette. Temetése, méltó búcsúztatása 1995. július 20-án volt.

Incze Miklós - Kosáry Domokos LSZ, 1995. 3. sz. 109-110. p.

396