Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)

Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti mozgalmának sajátosságai

soknál jobban értette, hogy a vezetők árulásairól szóló felelőtlen vádakat hogyan használják föl az osztálytudatos szervezkedés ellenségei a saját céljaikra. Összefügg ezzel az is, hogy a vendéglátóipari mozgalomban szocialista nem javasolhatta ekkor a párt és a szakszervezetek szétválasztását, hiszen itt — a szakszervezetek vezető szerveitől eltérően — nem a trade-unionista, hanem a sárga tendenciákat erősítette volna. Ismereteim szerint Vágó máshol sem szorgalmazta a párt és a szakszervezetek szétválasztását, csupán a pártszervezetek kiépítését sürgette. Kétségtelennek látszik, hogy a baloldali szakszervezeti vezetőket a munkástömegekkel való szoros kontaktus jobban megóvta olyan hibák elkövetésétől, amelyek a mozgalommal való kapcsolatuk lazulását, ideiglenes vagy végleges megszűnését vonták volna maguk után. Nem véletlen, hogy a baloldali szakszervezeti vezetők, Tarczai, Vágó eltávolodtak Alpáritól. Mintha ellentmondana ennek, hogy Hirossik János még 1911-ben is kapcsolatban állt vele, s támogatta új pártalakítási elképzelését. Hirossik azonban éppen mint szakszervezeti vezető került konfliktusba az Építőmunkások Országos Szövetségével. A kiválási, illetve kizárási akció negatív tapasztalataiból, a pártalapítási kudarcból azonban Hirossik levonta a szükséges tanulságot, s amikor a Magyarországi Szállodai, Éttermi és Kávéházi Alkalmazottak Országos Egyesületének élére került, osztályharcos, de az Alpári-féle taktikai hibáktól mentes vezetőnek bizonyult. Azzal az észrevétellel kapcsolatban, hogy nem összegeztem, milyen szerepet töltöttek be a vendéglátóipari munkásmozgalom vezetői az 1919 előtti összmozgalomban, most is csupán a disszertációban elszórtan található, szerény számbavételi kísérletre utalhatok. 1905. szeptember 15-én a szervezett munkások küldöttségében, a Budapesti Munkáskör vezetőségi tagjai között, az Alkoholellenes Munkásszövetség országos vezetőségében, a IV. és a VIII. kerületi pártszervezet vezetői között, a betegsegélyző pénztár felügyelő bizottságában, a Concordia Élelmező Szövetkezet vezetőségében, a csepeli pártünnepély rendező bizottságában, a Szakszervezeti Tanácsban, s a Szociáldemokrata Párt népgyűlési szónokai között is megtaláljuk e mozgalom képviselőit. A felsorolást bizonyára folytatni kellene, de mai ismereteim alapján, e téma lezárásaként csupán Kunfi Zsigmond 191 l-es megállapítására utalnék, mely szerint Magyarországon a nagyipari üzemek „alig adnak annyi harcost a munkásmozgalom számára, mint a budapesti kávéházak és mészárszékek". A következőkben szeretném megvédeni azt az elvi alapot, amelyből kiindulva előfutár-szervezete,knek tekintem a polgári befolyás alatt álló önsegélyező pincéregyleteket (a fővárosi kávéházi dolgozókat tömörítő egyleteket megszűnésükig, a Budapesti Pincér-Egyletet 1907-ig, a vidéki pincéregyleteket szakszervezetté alakulásukig vagy megszűnésükig), valamint a 90-es évek közepétől létrejövő átmeneti formációkat, pontosabban: szakszervezet-alakítási kísérleteket, és elnevezésüktől függetlenül szakszervezete knek tekintem a kávé326.