Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)

Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti mozgalmának sajátosságai

házi munkások 1903-tól működő fővárosi rétegszervezeteit, 1907-től az éttermieket szervező Budapesti Pincér-Egyletet, s az 1911-ben megalakuló országos egyesületet. Véleményem szerint a fő tartalmi ismérv, amelynek alapján eldönthető, hogy egy szakmai csoportosulás már nem előfutár-szervezetnek, hanem szakszervezetnek tekinthető, az, hogy osztályalapon szervezi-e a szakma bérmunkásait a tőkések ellen — a munkaerő eladásának előnyösebb feltételeiért, a munka- és életfeltételek javításáért folyó gazdasági harcra. Az említett, szakszervezeteknek tekintett egyesületek azonban nemcsak ennek a tartalmi minimumnak feleltek meg, hanem szakszervezettörténeti irodalmunkban a szociáldemokrata szakszervezetekkel szemben támasztott követelményeknek is. A budapesti rétegszervezetek nem „csupán helyi hatókörű" szervezetek voltak. 1906-tól szorgalmazták az országos szövetség megalakítását, s nem rajtuk, hanem a hatóságokon múlott, hogy csak évek múlva kerülhetett sor erre; a fővárosi szabadszervezetek anyagilag támogatták a vidéki szervezkedést, küldötteik pedig minden vidéki városban közvetlen segítséget nyújtottak a szabadszervezetek, illetve a szakegyletek megalakításához; kezdeményezték és 1907-ben kivitelezték az országos szabadszervezet megalakítását. Ezek a szakegyletek nem tekinthetők „szűk rétegérdekeket kifejező" alakulatoknak. A szervezet szociáldemokrata jellege megkövetelte, hogy a szakszervezet a szűk, szakmai szempontokon túlmenően politikai jelentőségre is szert tegyen. Vajon állíthatjuk-e azokról a szervezetekről, amelyek a munkásosztály szinte valamennyi politikai jellegű megmozdulásában részt vettek (a kávéfőzők gazdasági és politikai harca sohasem forrhatott össze jobban, mint Vörös Pénteken, amikor saját munkabeszüntetésük első napján ott voltak az általános választójogért tüntető százezres tömegben; 1907. március 10-én és 15-én a szakma munkásai gyűlésen tiltakoztak a szakegyleteket felfüggesztő s feloszlató koalíciós kormány önkénye ellen; részt vettek a május 1-i felvonuláson; a májusi és júniusi választójogi gyűlésen és tüntetésen; s Vörös Csütörtök nagy munkásmegmozdulását a bezárt kávéházakkal és éttermekkel is emlékezetessé tették); a munkásszolidaritásnak számtalan példáját adták (támogatták a lapkihordók, a hordárok, a sütőmunkások, az ablaktisztítók, a kizárt ácsmunkások, a szocialista tanítók szervezkedését, harcát, s 1908 májusában a húsbojkottal a húsipari munkások szervezkedési szabadságáért folyó küzdelmét) — ismétlem: állíthatjuk-e, hogy ezek a munkások csupán szűk rétegérdekekért harcoltak? Szocialista nemzeti tudatunk fejlesztése szempontjából sem lényegtelen, hogy munkásmozgalmi hagyományaink mennyire válnak a köznapi tudat részévé is. Számos mű révén azzá vált már a századelő kávéházi életének kapcsolata irodalmi, művészeti életünkkel. Munkásmozgalmi vonatkozásai még nem közismertek. A munkásmozgalom megerősödésének időszakában alakultak ki a politikai klubokat helyettesítő ún. pártkávéházak, amelyekbe esténként, vasárnaponként belátogattak a mozgalom vezetői. A szociáldemokrata és a vendég327.