Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

giaügyi Minisztérium, miniszterhelyettes. — A mindenit, ezt csak nem az a bizonyos Veres Vidor írta? — Gúnyos hangra leszek figyelmes. — Vidos úr számítson a legrosszabbra — szólt Fischer úr. — Rozsdáskám, a sofőr addig mószerolta magát a főnöknél, míg rávette regulázza meg magát. Jó lesz vigyázni! Gyorsan felbontottam a levelet. Egy fél A/4 formátum, negyedívnyi hivatalos, nyomtatott címletű papír:„Kérem, hogy szeptember 9-én 10 órakor jelenjen meg hivatalos helyiségemben munkamegbeszélés céljából. Akadályoztatása esetén értesítsen a fenti telefonszámon. Veres Vidor miniszterhelyettes." — No, mi van benne doki? — kérdezték. Hangosan újraolvastam. — Hát Vidos úr én gondolkodnék, hogy elmenjek-e a maga helyében, persze maga tudja, de ennek a Rozsdásnak a szeme sem állt jól! Úgy jár, mint a Franci bátyám, mármint a nagybátyám, odacsalogatták egy ilyen levéllel, aztán jól megverték. — Fischer úr, miért vernének meg? — Hát szó ami szó Vidos úr, nem volt valami udvarias azzal a káderrel, aztán lehet, hogy az lesz abból a munkamegbeszélésből, hogy a pribékek munkaként jókat vágnak magára, maga meg beszél, azazhogy jajgat, kiabál, ordít majd. Én nem akarom ijesztgetni, de Bándon a Kraus és fia is kapott egy levelet. . . — Fischer úr nekem úgy gondolom, hogy nincs mitől tartanom. — Jó-jó Vidos úr, de már most mondom, ha szüksége lesz, hogy dagadt testrészeit hűtse, nálunk a malomnál mindig van a Sédben víz. Mindenesetre nézzen szét! — Köszönöm Fischer úr — mondtam, de nem téma, elmegyek, megnézem mi ez, aztán visszajövök és elmesélem. Megjátszottam a közömböst, pedig rettenetesen izgatott a dolog, aznap éjjel nem aludtam semmit. A hátralévő idő napjai is látszólag úgy teltek, mint korábban, de gondolataim folyton azon a várható találkozáson jártak. — Mit akarhat? A névnapomat alaposan megünnepeltük. Nagy ivászat, nótázás volt, hoztam bort Badacsonyból, pálinkát Szentgálról. Fischer úr ünnepélyesen átadott egy közös ajándékot a kollektíva nevében, egy herendi bányászfigurát porcelánból. Meghatottan vettem át, de azért megkérdeztem: — Mondja Fischer úr, nem keresik ezt valahol?! — Hát — mondta — a családból ketten is dolgoznak a herendi porcelángyárban, önköltségi áron tudunk hozzájutni az ilyesmihez. Meg aztán Vidos úr, nem kell minden után behatóan érdeklődni. A megadott napon motoron mentem fel Pestre, helyesebben, még hajnalban, a sötétben elindultam, mert akkoriban nagyon rossz gumik voltak a járműveken, így az én motoromon is és nem akartam a nagy melegben defektekkel bajlódni. A hűvösebb napszakban kevesebb esély volt arra, hogy az ezer foltból valamelyik felengedjen a belsőn. Vígan pöfögtem Pest felé, előttem a tankon hátizsákkal, a hűséges kis Csepelemen. Nem sok gond volt akkoriban a közlekedéssel. Csak a tejeskocsik jártak ilyen korán, meg néhány paraszt traktorral. Szinte senkivel sem találkozik ilyenkor az ember.