Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

Kora reggel érkeztem a szülői házhoz. Hatalmas reggeli, öröm, fürdés, borotválkozás, öltözés. Már 9-kor elindultam a 6-os villamossal a Baross utca — József körút kereszteződéstől, végig a körúton. A villamos üres volt, mégsem ültem le, ez a rohadt vászonnadrág pillanatok alatt összegyűrődik. Ez a Veres meg ne gondolja, hogy nekem csak cejgnadrágom van, meg kockás, zöld-piros ingem. A Nyugati pályaudvarnál szálltam le és még sétáltam egyet a Szent István körúton. Nézegettem a kirakatokat, az embereket. Régen nem voltam Pesten, most újszerűnek tűnt minden. A Honvéd utcán ballagtam le a Markó utcához és 10 óra előtt 5 perccel léptem be az I. emelet egyik hatalmas miniszterhelyettes feliratos ajtaján. Előszoba, titkárság. — Jó szerencsét! Vidos Dénes vagyok, tessék itt a levél. — Jó napot Vidos elvtárs, már vártuk — mosolygott Szolnokiné a titkárnő —, tessék helyet foglalni. Leültem. — Tessék ott vannak újságok, folyóiratok — mutatott a dohányzóasztalra Kati asszony. Ezt a nevét úgy tudtam meg, hogy bejött egy kolleganő és keresztnevén szólította. Én azonban nem olvastam, inkább nézelődtem. Nagy sürgés-forgás, ajtócsapkodás, a sok telefon állandóan csengett. Időnként egy-egy férfi jött ki, vagy ment be a főnökhöz hóna alatt aktacsomókkal. Telt-múlt az idő, én csak nem kerülök sorra. Biztosan meg akar puhítani. Iderendel, azután várat, mutatja mekkora hatalma van, meg azt akarja, hogy a delikvens reszkessen, mint a nyuszi! Reszkessen a vastag szőnyegektől, a tükörfényes parkettától, a hatalmas mahagóni íróasztaltól, fotelektől, faberakásoktól, kristálycsillároktól. Pedig ez még csak a titkárnő szobája, milyen lehet majd a főnöké. Már egy órája várok. Felálltam. — Elvtársnő kérem, nem tévedés ez a mai meghívás? — titokban szerettem volna már elmenni. — Nem, nem Vidos elvtárs, Veres elvtárs várja magát csak egy kicsit csúsznak az időpontok. Mindjárt hozatok egy kávét. Most már türelmetlenül nézelődtem. Sokan, nálam később érkezettek már bejutottak, sőt ki is jöttek. Mi az istennek hivatott ide 10-re, ha már 11 óra?! Olyan ez, mint a kaszárnya, rohannak, jönnek-mennek az emberek, papírokat lobogtatva, dossziét szorongatva, önkéntelenül eszembe ötlik a laktanya mondás, mely szerint: „a hadsereg a lógás és a semmittevés olyan módú csoportosítása, mely lázas tevékenységben nyilvánul meg". Hát ez az! Ez van itt és engem itt felejtettek. No, ha azt akarja, hogy megjuhászkodjak, akkor nagyon téved! Egyre dühösebb lettem. Komoran üldögéltem. Elvégre mitől ijedjek meg!? Elképzeltem, amint ülünk az ugrató-gépen hátunkon, hasunkon ejtőernyővel. Hogy be lenne tojva a főelvtárs! Ezek csak itt nagylegények a kipárnázott környezetben. A nyitott ajtóban, mondjuk 2000 m magasan nem álldogálna olyan nyugodtan, mint amilyen nyugalommal most engem várat! Az hétszentség, ha egyszer főnök leszek, én másként csinálom. De azt is elhatároztam, hogy kemény leszek és megmondom a magamét. Már majdnem dél volt, mikor berregett a főnök-titkárnő jelző. Szolnokiné barátságosan intett: — Tessék befáradni Vidos elvtárs.