A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

a vihar ledöntötte azt a rozstáblát, amelyből - szerződés szerint- nekünk lett volna kézzel aratott és csépelt zsuppszaImánk. A népi műemlékek védelme másik fő módszere a szabadtéri néprajzi múzeumba való szállítás. Hazánkban jelenleg két ilyen múzeum nyílt meg:a zalaegerszegi és a szombathelyi.Épül a nyíregyházi szintén regionális skanzen és a központi szabadtéri néprajzi múzeum Szentendrén. Megtörténtek az előkészületek Somogy megyében. Szennán Is regionális skanzen létesítésére. Mint arról már volt sző, Szalafőn is tervezzük épületek áttelepítését az in-situ védelemre kerülők mellé. A szabadtéri néprajzi muzeumok létesítése komplex néprajzi, épitészeti és műszaki feladat. Az épületek kiválasztása főként etnográfiai szempontokból történik, a telepítési terv és az objektumok áttelepítésének tervezése és irányítása az épitészekdolga. Ezt azért szükséges leszögezni, mert ujabban a műemlékvédelmen belül Is hangzanak olyan vélemények, hogy a skanzen-építés par excellence múzeumi ügy, a műemlékvédelemnek semmi köze hozzá. Kérem tekintsenek el attól, hogy tételesen szálljak vitába ezzel a nézettel. A kiválasztott épületek betelepítésének értelemszerűen két fő szakasza van: a bontás és a uj helyen való felépités. Az egész müvelet azonban ennél bonyolultabb. A népi műemlékek - éppúgy, minta többi műemlék - ritkán származnak egy épitésl korszakból ugy, hogy azóta lényeges változtatás nem történt rajtuk. KI kell tehát választanl azt a korszakot, amely a skanzenben bemutatásra kerül. Ebben az esetben a több periódus egyidejű bemutatása, ami pedig a műemlékvédelemben általános, kevésbé alkalmazható eljárás, hiszen itt az épületeket be is kell rendezni, s ez is egy korszakra utal. A skanzenbe kerülő népi műemlékek a legtöbbször olyan rossz állapotúak, hogy a helyreállítás során, bármennyire is kerülendő az, kisebb-nagyobb mértékben egyes részek rekonstrukcióját sem lehet elkerülni. Ha nem népi műemlékekről esnem skanzenről lenne szó bizonyos, hogy ezt a műemlékhez illő, de modern anyagból, szerkezetből, modern formával végeznénk. Nem kell külön magyarázni, hogy jelen esetben erre nincsen lehetőség. Ez viszont növeli a felelősséget: nagyon csínján kell bánni a kiegészítésekkel és rekonstrukciókkal, nehogy a skanzen másolatok gyűjteményévé váljék. Ennyi az elmélet. A gyakorlat - sajnos - ettől némileg eltérő. A zalaegerszegi Göcseji Falumúzeumban olyan rekonstrukció is készült, (a kustánszegl kástu), amelynek eredetije 30 évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Készült másolat a szentendrei szabadtéri néprajzi múzeumban is. Kisebb melléképületek, mint a tiszabecsi abora, vagy a botpaládi juhhodály ilyen, ami ennél rosszabb: a teljes botpaládi lakóház. Félve emlitem, hogy ez utóbbi olyannyira másolat, hogy az eredetije ma is áll, lebontásra sem került. A másolat és a rekonstrukció keveredik tehát a skanzenekben. Néha elkerülhetetlen az elpusztult részek rekonstrukciója, de műemléki szempontból semmivel sem menthető az, hogy a beszállítás helyett - valamilyen gyakorlati vagy pénzügyi okból - a múzeum a másolat elkészítése mellett dönt. Kár, ha a műemléki apparátus nem lép fel ez ellen, hanem közreműködésével még asszisztál Is. Az emiitett példák azonban még mindig a viszonylag egyszerűbb problémát jelentőfaépületek körébe tartoznak. Nem véletlen, hogy a skanzen gondolata Skandináviából származik, a faépitkezések hazájából. Ml legyen azonban a szabadtéri néprajzi gyűjteménybe kerülő vályog, kő, tégla és patlcs épületekkel? Ml szállítható be ezek anyagából? Vajon eredeti-e az épület, ha falanyaga a helyszínen marad, s a múzeumba legfeljebb a nyílászárók meg a födémek kerülnek? Olyan kérdések ezek, amelyekre ma még csak keressük a választ anélkül, hogy megnyugtató megoldást ismernénk. A közelmúltban az Országos