Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK

értéke nincs. Vas Zoltán meghallgatta, utána megkérdeztem, ezután mit tegyünk. Azt felelte: „azt, amit eddig, csak a jóvátételt teljesítsék." Otthon az üzemi bizottságban nagy volt a felháborodás, ha Geleji kéznél van alighanem meglincselik. Amikor egy hét múltán előkerült, csak megszégyenítették. Két fiatal markos üzemi bizottsági tag karon fogta és a gyár fő útján a munkások ócsárlása között a gyárkapuig vezették, ott leköpködve kipenderítették. Többet nem jött Diósgyőrbe. Epilógusként az ezeket követő vezetőségi ülésünk egyik öreg kohász tagjának a bölcs mondása kívánkozik ide. Megpróbálom a lényegét felidézni. „Most a társadalom is izzásban van, fortyog, az értékes dolgozó réteg hátán hordja az ügyeskedők könnyű salakját, míg a folyékony acélról a salakot le tudjuk húzni, a társadalom esetében ez nem megy. A végén ők diktálnak nekünk". Valóban feljelentőnk is hamarosan egyetemi tanár, s akadémikus lett... Gyártásunkban ez idő tájt a jóvátételi és az élelmiszer-árucsere kielégítése meghatározó volt. A jóvátételi szállítások szokványos hengerelt, kovácsolt és öntött termékekből tevődtek össze, cserére viszont a ráfvas mellé be kellett vezetnünk a dróthúzást, a szögverést, az eke, borona, stb. gyártást, mert ezekért lehetett cserélni. Az infláció csúcsidejében például a feleségem egy havi fizetésemért egy fej káposztát hozott a miskolci piacról. Kinek amilye megmaradt a háborúból, azért cserélt falun élelmet. Régi de jó csizmáért a feleségem néhány kiló lisztet szerzett. Baromfit tartott és a virágoskertben zöldséget termesztett. Jövőnkbe vetett hitünk hatott bennünket. Kilábaltunk ebből is, jött a ,jó pénz" a forint és rövid idő alatt visszaállt a rend, a kereskedelemben lett áru, s mi újra bérért dolgoztunk. A Diósgyőri Vas-, Acél- és Gépgyár szervezete kibírta, dolgozói elviselték ezt a rendkívüli terhelést, újjáépítésünknek talán legkritikusabb szakaszában. A hároméves terv új távlatokat nyitott számunkra. Ekkor még a minőségi acél öntudatát vallottuk, azonban fokozatosan eluralkodott a mennyiségi szemlélet. Elképzelésünk a minél nagyobb feldolgozottságú végtermék szándéka mind az öntészet, mind a kovácsolt-áru fejlesztést ösztönözte. A melegüzemek termelését 1947 végére a háborús csúcstermelés szintjére felfuttattuk. Bátran mondhatom, a rendkívüli nehézségeket legyőzve, jó munkát végeztünk, amit a felső vezetés is elismert. 1948. január elsejével az államosított vállalatok élére kinevezték a munkásigazgatókat, s ezzel diósgyőri gyárigazgatói megbízatásom lejárt. Örültem, hogy utódom Herczeg Ferenc lett, akit a budapesti MÁVAG-gyárak Üzem Bizottsági elnökeként évek óta jól ismertem. Szakemberként, mint vezető MAVAG-szerelő bejárta Nyugat-Európa és Észak-Afrika több országát. Szolid felfogású, jó vezető képességekkel rendelkező embernek ismertem meg. A zökkenőmentes átvételhez a felső vezetésnél kieszközölte, hogy egy-két hónapig tanácsadóként mellette maradjak. Barátságunk haláláig töretlen maradt. Mielőtt diósgyőri éveim krónikáját lezárnám, még egy fontos esemény emlékét kell felelevenítenem. Már 1945. májusában felmerült, hogy az iparvidék és az ipari munkásság súlyának megfelelő felsőoktatási intézmény hiányzik Miskolcról. Úgy véltük a Soproni Egyetem bányászati és kohászati karát ésszerű lenne Miskolcra áttelepíteni, ahol azok a tudomány és az ipari gyakorlat kölcsönhatásával a műszaki kultúra megerősödését szolgálnák. A Diósgyőri Vas-, Acél- és