Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK

értéke nincs. Vas Zoltán meghallgatta, utána megkérdeztem, ezután mit tegyünk. Azt felelte: „azt, amit eddig, csak a jóvátételt teljesítsék." Otthon az üzemi bizott­ságban nagy volt a felháborodás, ha Geleji kéznél van alighanem meglincselik. Amikor egy hét múltán előkerült, csak megszégyenítették. Két fiatal markos üzemi bizottsági tag karon fogta és a gyár fő útján a munkások ócsárlása között a gyárkapuig vezették, ott leköpködve kipenderítették. Többet nem jött Diósgyőrbe. Epilógusként az ezeket követő vezetőségi ülésünk egyik öreg kohász tagjának a bölcs mondása kívánkozik ide. Megpróbálom a lényegét felidézni. „Most a társadalom is izzásban van, for­tyog, az értékes dolgozó réteg hátán hordja az ügyeskedők könnyű salakját, míg a folyékony acélról a salakot le tudjuk húzni, a társadalom esetében ez nem megy. A végén ők diktálnak nekünk". Valóban feljelentőnk is hamarosan egyetemi tanár, s akadémikus lett... Gyártásunkban ez idő tájt a jóvátételi és az élelmiszer-árucsere kielégítése meghatározó volt. A jóvátételi szállítások szokványos hengerelt, kovácsolt és ön­tött termékekből tevődtek össze, cserére viszont a ráfvas mellé be kellett vezet­nünk a dróthúzást, a szögverést, az eke, borona, stb. gyártást, mert ezekért lehe­tett cserélni. Az infláció csúcsidejében például a feleségem egy havi fizetésemért egy fej káposztát hozott a miskolci piacról. Kinek amilye megmaradt a háborúból, azért cserélt falun élelmet. Régi de jó csizmáért a feleségem néhány kiló lisztet szerzett. Baromfit tar­tott és a virágoskertben zöldséget termesztett. Jövőnkbe vetett hitünk hatott bennünket. Kilábaltunk ebből is, jött a ,jó pénz" a forint és rövid idő alatt vissza­állt a rend, a kereskedelemben lett áru, s mi újra bérért dolgoztunk. A Diósgyőri Vas-, Acél- és Gépgyár szervezete kibírta, dolgozói elviselték ezt a rendkívüli terhelést, újjáépítésünknek talán legkritikusabb szakaszában. A hároméves terv új távlatokat nyitott számunkra. Ekkor még a minőségi acél öntudatát vallottuk, azonban fokozatosan elural­kodott a mennyiségi szemlélet. Elképzelésünk a minél nagyobb feldolgozottságú végtermék szándéka mind az öntészet, mind a kovácsolt-áru fejlesztést ösztönöz­te. A melegüzemek termelését 1947 végére a háborús csúcstermelés szintjére felfuttattuk. Bátran mondhatom, a rendkívüli nehézségeket legyőzve, jó munkát végeztünk, amit a felső vezetés is elismert. 1948. január elsejével az államosított vállalatok élére kinevezték a munkásigazgatókat, s ezzel diósgyőri gyárigazgatói megbízatásom lejárt. Örültem, hogy utódom Herczeg Ferenc lett, akit a budapesti MÁVAG-gyárak Üzem Bizottsági elnökeként évek óta jól ismertem. Szakemberként, mint vezető MAVAG-szerelő bejárta Nyugat-Európa és Észak-Afrika több országát. Szolid felfogású, jó vezető képességekkel rendelkező embernek ismertem meg. A zökke­nőmentes átvételhez a felső vezetésnél kieszközölte, hogy egy-két hónapig ta­nácsadóként mellette maradjak. Barátságunk haláláig töretlen maradt. Mielőtt diósgyőri éveim krónikáját lezárnám, még egy fontos esemény emlé­két kell felelevenítenem. Már 1945. májusában felmerült, hogy az iparvidék és az ipari munkásság súlyának megfelelő felsőoktatási intézmény hiányzik Miskolc­ról. Úgy véltük a Soproni Egyetem bányászati és kohászati karát ésszerű lenne Miskolcra áttelepíteni, ahol azok a tudomány és az ipari gyakorlat kölcsönhatá­sával a műszaki kultúra megerősödését szolgálnák. A Diósgyőri Vas-, Acél- és

Next

/
Oldalképek
Tartalom