Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK

Gépgyár vezetó'sége a kezdeményezést tovább vitte és a politikai erőikkel szövetkezve megvalósították. A Miskolci Nehézipari Egyetem ma nemcsak a tudományos és felsőoktatási központ, hanem Észak-Magyarországon a továbbtanulás lehetőségével a felemelkedést, a társadalmi mobilitást segítő intézmény. Sopron pedig az erdészeti kart mondhatja továbbra is magának. Emlékeimet felidézve összefoglalhatom, a 12 év alatt mit kaptam Diósgyőrtől. Diósgyőrben értem meg a műszaki-gazdasági kérdésekbeni jártasságom, vagyis nagyipari mérnöki pályám tetőzését. A tudást megbecsültük. Diósgyőrinek lenni úgy éreztük elhivatottság. MÁVAG sajátosságból fakadóan hazai ágazatunkban mi voltunk a leggyengébben fizetettek, ámde kezünk alól került ki a „minőség", szinte diósgyőri identitásról beszélhetünk. Azonosultunk a hellyel, a munkával és az ott élő közösséggel. Közösségi emberekké váltunk. A nehéz évek erős kötelékeket, holtig tartó barátságokat kovácsoltak. Azzal köszöntem el, hogy „a köztünk fonódott erős szálakat nem lehet sohasem eltépni". A hűség természetünkké vált. Könyves-állványom tetején áll ma az a búcsúzáskor kapott, a Hivatalház kapuját őrző kohász szobornak a kicsinyített másolata, talpazatán nemesacélba bevésve: „Gyárunk újjáépítőjének örök hálával és szeretettel Jó szerencsét! - Diósgyőr-vasgyár dolgozói". A szálak nem szakadtak el. A felszabadulás 40. évfordulójának évében a Diósgyőri Munkásnapok alkalmával a Lenin Kohászati Művek vezetősége és kollektívája egykori dolgainkra emlékezve, „kimagasló munkáért" a „Kiváló Dolgozó" kitüntetéssel tisztelt meg. A közösségtől kaptam. Lélekben őrzöm a diósgyőri évek emlékét... 309. A lövedékgyár ,^ízsia" története Leszih Mihály visszaemlékezései az 1936-1946 közötti időszakra KM TDGY 72.3.377. (részlet) Az Újgyár nyugati kerítésénél 1936. május 8-ának reggelén a felkelő nap szorgos munkáskezektói forgatott csákányokon csillan meg. A máskor oly békés és néptelen bükköny földet munkáscsapatok lepik el, hogy megvessék az alapját az állami gépgyárak legújabb létesítményének, a lőszerüzemnek. A Bagi, Fehér, Veréb és Török kubikus csoportok látnak neki a hatalmas munkának, hogy az épületek részére a piátókat kimunkálják, utakat készítsenek, patakot vezessenek el, vasutat építsenek. Szorgos munka és nyüzsgés az egész területen. Kocsik százai szállítják az építkezéshez szükséges anyagokat, s még alig-alig van pár négyzetméter kész terület, már megjelennek az Észak-magyarországi Építőipari Rt. munkásai, hogy megkezdjék az épületek építését. Kora hajnaltól késő estig folyik az egész vonalon a megfeszített munka, hogy a tervbe vett 22 drb. műhely és iroda pavilon, valamint a 3 drb. kapusszoba idejére elkészüljön. De mintha az égiek is meg akarnák akadályozni, vagy legalábbis késleltetni akarnák, hogy az emberek gyilkolását célzó fegyverek elkészülhessenek, olyan esős a nyár, hogy úgy az anyagszállítást, mint az építkezést csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet folytatni. Tengelyig érő sár az egész terület, fóldsáncok, deszkahalmok, tégla- és homokhegyek, nyüzsgő embercsoportok, látszatra teljes zűrzavar, de valójában lázas munka. A mostoha időjárás és terepviszonyok, a valóságos ázsiai állapotok