Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Visszapillantás (Fekete Gábor)

nünk, bementünk a szovjet laktanyába, ahol gyenge orosz tudásunkkal a segítségüket kértük. Nem tagadták meg: egy T-34-es harckocsiba ültetve érkeztünk meg a fogságban lévő Mercedeshez, amit persze a harckocsi könnyedén kirántott. A továbbiakban maradtunk a Csepelnél. A Bakonyt - de legalább is szárazabb arcát - tehát már elég jól ismertem 1959 előtt is, amikor akadémiai kutatási téma keretében a táj rendszeres vizsgálatába belefogtam. Ettől fogva 1963-ig megszakítatlanul folytattam itt a terepbejárást, gyűjtést és felvételek készítését. Ez az idő soknak tűnik, mégsem volt elégséges ahhoz, hogy minden fontosabb területre eljussak. Ezért örülök annak, hogy - olvasva az újabb kori közleményeket - floristák, cönológusok most már sok eddig feltáratlan tájrészletbe is eljutnak. Magam elsősorban a Magas-Bakonyt jártam, aztán a Déli- és a Keleti-Bakony egyes területeit vizsgáltam át. Ha egyes társulásféleségekre kevesebb figyelmet fordítottam (pl. dolomit-sziklagyepek, elegyes karszterdő), annak megvolt az oka, az, hogy Zólyomi Bálint már a negyvenes évek végén tanulmányozta ezeket, a készített felvételeket pedig beépítette örökké készülő budai-hegységi, de valójában dunántúli-középhegységi vegetációmonográfiájának táblázataiba. Ezek amúgy a mai napig publikálásra várnak. Az érdekességek így részben már le voltak fölözve; jutott persze csemege nekem is bőségesen. Úgy gondolom ma is, hogy a hegység - de legalábbis a mészkőhegyek - növényzete karakteréhez a legtöbb vonással a bükkösök és a szurdokerdők járulnak hozzá, ezért sokáig e két társulásra összpontosítottam. Persze, az érdekességeknek (nagyképűbben: a biodiverzitás forró pontjainak) eloszlása a térben nagyon is egyenetlen. Ebből adódott, hogy voltak kedvenc, preferált területeim, ahová a kíváncsiság, a várakozás vissza-visszavezetett. Ilyen volt például a Márkó-Bánd-Szentgál közötti vonulat, és ilyen a Gerencepusztánál betorkolló Szarvad-árok oldala, a felette hosszú szalagként húzódó dolomit-letörés, a maga xerotherm vegetációjával, amely florisztikai kompozíciójával egy különös, reliktumszerű enklávé a bükkös rengetegben. Jegyzőkönyvem szerint több, mint 42 éve annak, amikor 1959 júliusában Pálházához közel, egy sziklapadokon, sekély talajon létrejött letörpülő, idős fákból álló molyhos tölgyes őserdőállományt felvételezve, egy számomra ismeretlen pázsitfűfaj került a kezem ügyébe. Meghatározása nem sikerült, még leginkább rozsnoknak, évelő Bromus-nak néztem. Hazamenet türelmetlenül vártam a hétvégét. A Növénytárban első utam Jávorka Sándorhoz vezetett, tanácsát kérni. Ránézett a növényre, majd bölcs mosollyal javasolta: menjünk a herbáriumba és összehasonlítással azonosítsuk a fajt. Javaslatára a Stipa nemzetségnél kezdtük el a munkát. Az identifikáció innen igen csak egyszerű volt. A faszcikuluson belül a fajok ABC-sorrendben sorjáznak, az első faj mindjárt a Stipa aristella (Aristella bromoides, Stipa bromoides) volt, egy kvarnerói példány. Az azonosság ordított, de Jávorka mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes anyagot átlapozzuk. Ebben az idő150