Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 2. (Zirc, 1983)

DR. VERESS MÁRTON: Eltérő magasságú tönkfelszínek karsztosodásának kérdései az Északi-Bakony keleti részén

szárazulatként kiemelkedő részek tönkösödtek (trópusi éghajlaton végbement karsztosodás), majd esetenként a transzgredáló tenger által elborítódtak. A trópusi tönkösödés (SZABÓ, 1956, BULLA 1958), mely a különböző korokban keletkezett bauxitlencsék alapján hosszú időn keresztül folytatódott és csak a közben bekövetkezett vertikális irányú kéregmozgások befolyásolták, az eocén végéig tartott. Az irodalmi adatok szerint (SZABÓ, 1956, PÉCSI 1980) a kréta végére a hegységben általánosan kifejlődött a trópusi peneplén (ennek jellemzője a kúpkarsztos térszín). Az eocén időszak jelentős részében a karbonátos térszínek már a környező nem-karbonátos anyagú térszínről kaptak üledéket (DUDICH—KOPEK, 1980)." A miocénben már az egész hegység pediplén, a környező területek hegylábfelszíne volt (PÉCSI, 1963). Emiatt ekkor nem finom, pellites üledékek képződtek, hanem kavics. A hegységet érő tektonikus erők már a konszolidálódott triászon és az erre települt fiatalabb kőzeteken töréses, vetődéses formakincset alakítottak ki. A hegység rögökre, blokkokra különült az ismétlődő mozgások következtében. A rögöket elválasztó törések, vetődések ENy—DK-i, ill. erre merőleges irányúak. A rögök az ismétlődő mozgásoknak megfelelően ismételten elmozdulhattak vertikálisan és horizontálisan egyaránt. Végeredményben a már említett fő tektonikai irányokban elhelyezkedő sasbércek keletkeztek, melyek lépcsős jellegű rögök sorozatába mehetnek át az alacsonyabb helyzetű hegység peremi, vagy a hegység belsejében elhelyezkedő, szintén főleg hosszanti árkos süllyedékek (alaktanilag medencék) felé. A többnyire egyenletesen emelkedő rögökön, vagy rögesoportokon a fiatalabb kőzetek települése táblás. Ha a rögök, vagy rögcsoportok a közelmúltban egyenletesen emelkedtek, akkor fennsíkok, ha megbillentek, akkor többé-kevésbé meredek oldalú hegyek képződtek. Mind a fennsíkokat, mind a hegyeket így igen gyakran többé-kevésbé meredek, vetődéses eredetű tektonikus lejtők határolják. A pleisztocén glaciális időszakaiban képződött lösz lepelszerűen beborította a rögök felszínét, mely azóta részben lepusztult, áthalmozódott, illetve átalakult. Ez a lösz sok helyen közvetlenül a karbonátos kőzetekre .-(Tési-fennsík), máshol foltokban megmaradt kavicstakaróra, illetve a karbonátos térszínre (Hárskúti-fennsí ), továbbá egyes helyeken a kavicstakaróra (Zirc-Dudari medence) települt. A lösz rendszerint csak néhány m, míg a kavicstakaró foltok vastagsága meghaladhatja a 10—20 m-t is. Utóbbi vékonyabban ott fordul elő, ahol az eredeti kavicstakaró anyaga áthalmozódott (lepelkavics). A rög és rögcsoportokon sűrű, de kisméretű völgyekből álló völgy hálózat alakult ki (medrek, árkok), melyek az emelkedő rögökön lévén, hogy kavicstakaróban alakultak ki, a kavics lepusztulása után a mészkőbe is átöröklődtek. Az emelkedő tönkrögökről a sülylyedő rögök területére kilépő vízfolyások törmelékki'ipokat építve tovább növelték az utóbbiak kavicselborítását. A medencék vízfolyásai kanyargós völgyeket alakítottak ki a kavicstakarókban. A legjelentősebb vízfolyások hosszanti, árkos süllyedésekben képződtek (Cuha-, Séd-völgy stb.). A hegység felszíni karsztos formáinak tanulmányozásával GERGELY, (1938) LÁNG (1948, 1958, 1962), LEÉL—ŐSSY (1959 a, b), RÉVÉSZ (1947) foglalkoztak. Az újabb kutatások, így KÁRPÁT (1977, 1978 a, b, 1979, 1980) VERESS (1978, 1979, 1980), valamint az Alba Regia Barlangkutató Csoport tagjainak kataszteri pályázatai (1976, a, b) és ennek kiegészítése (GYEBNÁR, 1981) alapján, a hegység karsztos formakincséről eddig kialakított képet tovább gazdagították. A karsztos mélyedések száma a vizsgált területen — szemben az irodalomban kialakult állásponttal — viszonylag nagy (több mint 500). A karsztos mélyedések azonban nem egyenletesen helyezkednek el, hanem két sávban, de ezen belül is egyenetlenül (2. ábra) ÉK—DNy-i irányban kirajzolható egy északalmi övezet (Csesznek környéke, Tündérmajor környéke, Köves-hegy környéke, vagy Ósbükkösi nyelőcsoport, Szépalma-puszta környéke, Kőris- és Som-hegy közti terület, és az Eleven-förtés), valamint egy délebbi öv (Mellár-, Tési-fennsíkok, Lókút környéke, Hárskúti-fennsík'és Kerteskő környéke). A délebbi övezetben több a karsztos mélyedés, továbbá ezen övezet folytatásának tekinthető a Déli-Bakonyban a Kab-hegy karsztosodó tömege, valamint,a Keszthelyi-hegység, melynek felszínén szintén ismeretesek karsztos mélyedések (HORÁNYI, 1978). Az övek karsztosodó területrészei között jelentős távolságok lehetnek, sőt az egyes karsztosodó területeken belül (pl. Hárskúti-fennsík) igen eltérő sűrűséget mutatnak a karsztos mélyedések. A hegység karsztosodó területei fedettkarsztok, ahol a beroskadások gyakran löszös térszínen, esetenként kavicson, vagy kavicstakaró peremén alakultak ki.