Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - az aradi tizenhárom

négy élő golyófogó. Hogy elemésztette az idő ezt a számot! Gondol] korod kollektív népirtásaira, a milliós tömeggyilkosságokra, az auschwitzi és mauthauseni példákra, a büntetőszázadok haldoklóira és aknamezőire. Az újság még csak nemrég adott hírt arról, hogy Távol-Keleten a gyarmati imperializmus egyszerre hatvan diákot adott át a «hóhérnak. Micsoda számok, mennyi ismeretlen áldozat! De száz év előtt az aradi kivégzés a század legnagyobb statáriumát jelentette. Az aradi vesztőhelytől az Atlanti- és Csendesóceánig terjedtek az önkény lázító, szemtépő hullámai. És amikor Haynau, a hóhér, inkognitóban Angliába utazott, egy sörgyár munkásai felismerték, és meg akarták lincselni. Aradon nem tizenhárom ember került akasztófára és golyók elé, de egy fogalom példamutató élethalál-valósága. A tizenhárom aradi vértanú halhatatlan sűrítése egy eszmének vissza- és előrehatón. Örök hordozói ők a Haynau által bűnné avatott legnehezebb erénynek, melynek neve szabadság, és amely jelben 1848—49-ben egy nemzet magára ismert, összetalálkozott és megnyilatkozott. A hatalmi elnyomás ellen, az európai maradiság reakciója ellen küzdött és élt haláláig a tizenhárom aradi vértanú. Világos, hogy a hivatalos Magyarország, melynek feje 1916-ig ugyanaz a Ferenc József volt és maradt, aki e halálos ítéleteket szentesítette, enyhén szólva, legalábbis furcsán érezhette magát minden október hatodiki évfordulón. Az összeférhetetlenség kétségtelen. De a Habsburgokkal egyjelentésű űri nemzet sem találkozhatott Aradon soha a tényleges nemzettel, az örök szabadsághordozóval. 1890-ben leleplezték az aradi vértanúk szobrát, és Baráth Ferenc a Vasárnapi Újságban a nemzeti kettéhasadást dokumentálhatta: Azt észre se vettük, hogy a katonai egyenruhák (a jelenéi) oly teljesen hiányoznak., azt is kicsibe vettük, hogy a hivatalos Magyarország egészen távol volt... de hogy a nemzet igazi képviseletének, a törvényhozás két házának ünnepélyes küldöttsége el nem jött, ha nem térdét meghajtani az aradi Szabadság tér láthatatlan szellemei előtt (bár az se lett volna szégyen), de legalább szemeit felemelni a koszorút tartó alakig, vagy azon is túl, a fényes égboltra, a népek Istene felé, kérni valamit, ami továbbvezesse őket munkájukban: ez fájt egy kissé, s talán szégyenlettük is. E kettéhasadt nemzet: örök magyar szégyen. Az aradi vértanúk és Kossuth Lajos hivatalosan nem léteztek, de 264 annál inkább éltek a nép emlékező szívében. Száz év távla-