Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Ajnácskő

— De megígérted, hogy az enyém lesz és Huba vezér adott szava egy a tettel. — Jól van hát. Azonban leánykéz nem várak regulázására termett. Férfi kell ide . . . — Majd gondoskodik arról is Hadúr édes apám — vágott vissza hamiskásan Hajnácska. Ebben maradt. Hajnácska betelepedett a várba, melyet róla a vitézek Hajnácskőnek kezdtek nevezni. Huba leányának neve ugyan fönnmaradt a vár révén, ő maga azonban élt és elmúlt. Vára belekapcsolódott a történelem kerekének küllőibe és forgott . . . forgott vele együtt sebes iramodással, századokat elnyelő gyorsasággal. Az Árpádok alatt nem esik róla szó, csak azoknak kihalása után kezdi meg tulajdonképen körforgását a királyok és egyes várurak kezén. Róbert Károly idejében királyi birtok volt. De nem sokáig maradt az, mert sok volt az utána nyúlkáló kéz. És pedig olyan kezek, amelyek királyuk érdekében száz halállal szembe szállottak, száz halált osztogattak megsuhanó kardjukkal. Mint például ama Szécsényi (nem Széchenyi) Tamás is, több megyék comese, tárnokmester, országbíró, a rozgonyi csata sikerét nagyon előmozditő hős vezér. Ha még ezekhez hozzáadjuk, hogy ő volt az, aki királya számára visszaszerezte Visegrádot, a pompás és világhíres királyi székhelyet: nos hát mindez megér csak egy várat, még ha oly szépséges és erőtől duzzadó is az mint Ajnácskő ? Vagy hogy éppen azért. Megérdemelte Szécsényi Tamás Ajnácskőf, szóse lehet róla. Oft pihente ki öregségében az ő változatos hivataloskodásainak és még változatosabb csatározásainak fáradalmait. Mindkettőt — a hivatalviselést és katonáskodást — folytatták fia, majd unokája. Azután nem következett folytatás. Már a Szécsényi család részéről. Ajnácskő várára nézve azonban az volt a folytatás, hogy a Szécsényiek kihaltával ismét királyi kézre került vissza. Zsigmond király akkoriban csak éppen hogy tudomásul vette Ajnácskő birtokbavételét, sőt talán azí sem teííe. Meri minden gondolatát a konstanci zsinat kötötte le s midőn azzal végzett és hat év után hazajött: itthon — 302 — 17