Új mindenes gyűjtemény 4. 1985
Püspöki Nagy Péter: A Csallóoköz vízrajzi képének története Strabó Geógraphikájától IV. Béla király koráig
ban a fenti táblázat Pozsony—Alistál közti szakaszán több mint 4 méterrel magasabbra töltötte az északi perem mellett elhelyezkedő süllyedéknél. A két egykorú óholocén üledéktérség lényeges szintkülönbsége természetes okát adta annak, hogy az újholocém idején, tehát a területünk történeti korát közvetlenül megelőző néhány ezer évben vizének nagyobb mennyiségét a Duna a csallóközi pleisztocén hátság északi oldalán vezesse le. A Csallóköz északi oldalán folyó, Csalló nevet viselő fő Duna-ág nemcsak a pozsonyi vár alatt, a Vödric-kapu irányában volt kiszakadási helyén már kezdetben megszerzett nagyobb vízmennyiséggel rendelkezett, hanem a pozsonyi Brückenauel déli oldalán elfolyó Duna-vizekből is három helyen vett fel további 1 jelentős vízmennyiséget. Először a még Pozsony határában, a mai kikötő táján kiszakadó Mühlauer Donau a régi vágóhíd táján ömlött a Csallóba. Másodszor a Wartling-ágon keresztül, melynek egyik része már Vereknyénél egyesült a Csalióval, a másik része pedig Hum-ér néven végigfolyt a felső-csallóközi pleisztocén hátságon, hogy Alistál táján átadja maradék vizét a Csaliónak. Harmadszor: a felső-csallóközi pleisztocén hátság Karcsa, táji vízrendszere is a Csallót táplálta. A Cseles vizének jelentős részét magával vivő, Süly és Felbár közt kiszakadó ér, amely a Karcsa táji vízrendszert táplálta, a Karcsák vidéke mögött — amint már említettük — ismét egyesült, és Alistál vidékén szintén a Csallóba folyt. Mindezt a fenti táblázatba foglalt térszintmagassági adatok egyértelműen alátámasztják. A Csallóköz pleisztocén hátsága és az óholocén üledék térbeli elhelyezkedése, illetve mindkettő lejtésviszonyai egyértelműen igazolják a csallóközi vízrendszer főbb medreinek Ptolemaios térképéből és a XI—XIII. századi oklevelekből merített képét. A lejtésviszonyok pedig világosan igazolják, hogy a Duna fő ága már az óholocén végén a sziget északi oldalára tolódott át, és ott folyt a római korban éppen úgy, mint a XI. században. C/ Az ó- és középkori fő Duna Bogya—Komárom mederszakaszból a Vének—Komárom mederszakaszba történt XII. századi átvándorlásának főbb vízmechanikai törvényei Fentebb, a 4. alfejezet E/ pontjában kimutattuk, hogy az ó- és középkori Duna még a XI. században iS] Bogya, illetve Gellér táján erős kanyarulattal tért kelet felé, sőt tovább kanyargott Nemesócsa, Ekei és Nagygadóc-puszta határa körül is. A XIII. században viszont ezt a szakaszt már Kolozsnéma és Komárom közt — a Rába régi medrében — találjuk. Ennek a jelentős mederváltozásnak, mely folytán a Duna az alsó-csallóközi pleisztocén hátság északi pereméről a déli peremre tolódott át, egészen szabatos természeti törvényekben rejlő okai vannak. Elsőként a folyómedrek kanyarulataiban megfigyelhető hordalékmozgások törvényszerűségeit kell említenünk. Ennek lényegét Károlyi Zoltán összegezésében mutatjuk be: „A homorú oldal alámosása által a folyó hordalékot termel, és ezt az alatta lévő zátonyokon le is rakja. A zátonyok felső végén a lerakódott kavics pikkelyszerűen helyezkedik 103
