Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám - Mécs László: A munkanélküliség balladája. Vannak nők…
Mécs László : Két vers ötven millió gyomor munka nélkül csikorog s hegyvajudó Tudomány homunculus! vigyorog ! Népszövetség cséplő gépje rothadt szalmát csépel: munka híján Csáki-szalmál csépel, csépel, csépel s abból sütött kenyereit eteti a néppel !! VANNAK NŐK... Vannak nők, kik éltük hajnalán telve vannak duzzadó delejjel, mit szépségnek hívnak. Mézzel, tejjel dúsak, mint a régi Kánaán. Nem rosszak, vagy mérsékelten rosszak, de mert olyan vérlázitó szépek, felhasználja lélekfogó lépnek őkét praktikája a Gonosznak. Vad szépségük mindég kirakatban, kívántatják minden elmenővel; hiúságuk feneketlen katlan, töltetik száz és száz bók-vetővel. Mint darázsnép a vásári almán, úgy rajoznak a tiltott gyümölcsök hajszolói kegyeik vigalmán, nem firtatva szeplőt és szemölcsöt. Aztán persze párolog a mágnes s mire Ágicából hajlott Ágnes, Erzsikéből Örzse néni lenne: nem marad már semmi rajta s benne ! Nem marad csak a szépség harasztja: a Tavaszban egy nagy zörgő Semmi, melyre nem száll pille megpihenni s Belzebubnak sem kell: itt marasztja. A S vannak nők, kiknek szépség-lova versenyekben nem fut díjat-nyerlen, tündérló, de nem megy sehova, rejtve szánt a kis családi kertben. Nem szeretnek csak egyetlen férfit, — de legforróbb szerelmük a Gyermek ! Rajta át az életet megértik s hősi, bátor biztonságot nyernek.
