Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Herczeg Ferenc: Jókai Mór emléke

— 13 — tárán, mintha ünneplő világvárosok visszfénye volna; pedig odalenn csak néhány magyar kisváros olajos lámpái pislogtak. Akkor emelkedett föl a magyar irodalom politikai küldetésének csúcspontjára, midőn az országos nagy gyász idejében a nemzet vigasztalójává szegődött. Az ötvenes években ott ült Jókai Magyarország betegágya mellett és képzeletének minden tündöklő fantómját harcba vitte a lázálom rémei ellen. A mult dicsőségével és a jövő reményeivel biztatta a nagybeteget. Az ellenséget, akit nem lehetett fegyverrel leverni, a szatira nyilzáporával támadta és hogy mosolyt csaljon a beteg ajkára, csörgősapkát tett a fejére. Ebben a hosszú éjszakában több fényesség volt, mint a hétköznapok napsütésében. Politikai magyar állam nem volt. És ugyanakkor a magyar irodalom olyan nagyszerűen megalapozta a maga hegemóniáját^ hogy azóta Magyarország a világirodalomban mint megdönthetetlen, nemzeti egység szerepel. Soha még a szellem nem aratott ennél teljesebb diadalt az anyag fölött. Azt a benyomást nyerhetjük, hogy a természet maga mesemondónak szánta Jókait. Ez valami elementáris tünemény volt; egy tűzforrás fakadt ki Magyarország talajából és a forrás a rév-komáromi Jókay Móric telkén buzgott. A költő maga is a sors kiválasztottjának érezte magát, a szent forrás őrének és fölkent papjának. Ez a nagyszerű egyoldalúsága eredményezte, hogy a reális élet nappali világításában mindig némileg idegennek, vendégnek érezte magát. Igazi élete ott folyt le, ahol a mese szent tüzei lobogtak. Ott nyilatkozott meg egész energiája, élettudománya és emberismerete. A reális élet neki motivům volt, amelyre a maga rapszódiáját költötte. Regényei a valóság költői parafrázisai. Az élet ősi melódiája benne volt a dalaiban, de azonkívül benne volt még valami: Jókai költészete. Született mesemondó volt és nem is kellene véresre sarkantyúznunk a fantáziánkat, hogy ott lássuk ülni Jókait a bagdadi vagy damaszkuszi mecsetkút lépcsőjén, amint fáradhatatlanul mesél az utca népének. A katona megfeledkezik a szolgálatáról, az inasgyerek a mesteréről, a vőlegény a lakodalmáról; mind ott ülnek a lába elé terített gyékényen és szomjas füllel hallgatják. A mesemondó szemében ugyanaz a tűz ragyog, mint a hallgatókéban, mert ő megmámorosodik a maga borától és támolyogva követi a költők istenének diadalútját. Az igazi elbeszélő születési ajándékát, a költői fantáziát, kosárszámra öntötték bölcsőjébe a múzsák. Ha Ariosto még nem