Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850—1944)

nyilvántartása szerint. Mindez igen jelentős példányszám volt annak idején, hiszen az akkori Kaposvárra járó 52 fajta bel- és külföldi sajtóterméknek mindössze csak 552 előfizetője volt a városban. Kik voltak a lap munkatársai? A jó tollú helyi »szellemmunkasok« és publicisták mellett országos nevű külső munkatársak is írtak a lapba: Jókai Mór, Reviczky Gyula, Somssich Pál, Vas Gereben, Beksits Gusztáv, Zichy Antal, Lónyay Menyhért. Roboz István a lap szerkesztésével és kiadásával jelentős méretű társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységet fejtett ki. Mind fáradhatatlan népnevelő titkára volt a Kaposvári Népnevelési Egyletnek, titkára a Somogy megyei Gazdasági Egyesületnek, valamint a Dombóvár-Kaposvár-Zákányi Vasúti Bizottmánynak. E mellett lelkes szervezője és egyik alapítója volt a Berzsenyi Irodalmi Társaságnak. Ugyancsak egy személyben volt felelős szerkesztője és laptulajdonosa az 1881-ben megjelent Megyei Híradónak, a törvényhatóság, a törvényszék, az adófelügyelőség, a tanfelügyelőség, az államépítészeti hatóság, valamint a járásbíróságok hivatalos közlönyének. Milyen volt Kaposvár élete a lap megjelenésének esztendejében? A »kiegyezés« előtti években »a kis mezei városkának« 450, többnyire szalmatetővel fedett háza és 5395 lakosa volt. Az utcák rossz állapotban voltak, »karókerítések szolgáltak támpontul a nagy sárban való haladhatás tekinteteben«, gyér világításukat 1853-ban kezdték el petróleumlámpákkal, a város közepén lévő zsuppos házak ereszéről — olvashatjuk a Zala-Somogyi Közlöny 1863. évi december 1-i számából — két órás esőzés után három napig csepegett a járókelők nyakába a víz. A városháza »kipalánkolására és befonyására« harminc napszámot utalt ki a város, melyhez négy kocsi »fonyni való vesszot« vásárolt. A csendes városka szegényes volt és pénztelen, adókivetések és végrehajtások nyomorgatták lakóit, kereskedése úgyszólván hiányzott, kisebb kézművesei céhekben dolgoztak. Fürdője nem volt, pedig »sok volna itt a mosni való a múlt félévszázad alatti jószágkezelés időszakábók marasztalta el — joggal — a hetilap a gőzfürdő építését megtagadó Eszterházy uradalom jószágigazgatóságát. A városban — olvashatjuk a második számban: 1866. március 13-án — »a régi idők erkölcsei, a nyugalmas heverés, a kedélyes pangás méla csendben ringatá a népséget.« »Sokan követték az ősi szokásokat, hogy szombaton délután kimentek a hegyre, Kecelre, Lonkára, vagy Ivánfára. A pintes üveget, a csutorát borral megtöltötték és a tarisznyát nyakba akasztva estére ingadozva hazatértek. « A »batyadt megyei élet« központja a külső világgal — Kanizsát leszámítva — úgyszólván alig érintkezett. A várost maradi helyi vezetők: a »bicsakosok« irányították, akik nem ismerték fel a fejlődni akaró város érdekeit s csak azok eltávolítása után indulhatott meg az a természetes fejlődés útján. A Kaposvár 1890. évfolyamának 44. számában (nov. 2.) így írt a város maradi vezetéséről: »A bicsakos rendszer a városházán megteremte a maga keserű gyümölcsét, amikor a hatóság erélyes kézzel belenyúlt az ügyek megvizsgálásába, fegyelmi alá kerültek a főtisztviselők. Tehát képesített tisztviselőkre van szükség... A képviselőtestületből ki kell küszöbölni mindazokat az elemeket, kiket se vagyon, se tudás, se polgári erény díszhelyre nem minősít.« Roboz István a várossá fejlődés vízválasztóján indította meg hetilapját, hogy sajtója mintegy szellemi előkészítője legyen annak az ugrásszerűen bekövetkezett fejlődésnek, amely a század utolsó évtizedeiben a város életében valóban be is