Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatairól - különös tekintettel a somogyi sajtóra
ennek tagjaként elhatározta, hogy lefesti mindazokat, akik „országunkat nagygyá", „kultúrájában elismertté teszik". 66 A kontaktus ismeretében szükségszerűségként foghatjuk fel, hogy a munkát a Nyugat írói körével kezdte, s nyilván az sem lehet véletlen, hogy az elkészült sorozatból Osvát Ernő, Babits Mihály és Móricz Zsigmond portréja emelkedett ki - a kortársak véleménye szerint is kvalitásaikkal. Kosztolányi Dezső - akivel Rippl-Rónai ugyancsak meleg, levelező viszonyt alakított - írta meg, hogy Móricz arcképe egy óra alatt készült el. 67 S azt is, hogy a kék háttérbe belekomorló „busa, megrázó" fej „jellegzetes művész-arc". A portré kiválóságára Elek Artúr is felfigyelt, az az író-kritikus, aki első jelentősebb hazai sikerei óta méltányolta Rippl-Rónai festészetét. Elemző magyarázata példaszerűen tárja fel, miként konfrontált a kétfajta művészet, s a Móricz-fej miként összegezte a piktor előadásmódját: „Megereszkedett oroszlánfej - szétmálló őserő. Abban a pillanatban kapta el ezt a fejet a művész, amelyben minden meglágyult rajta. Bizonyára azért, mert abban a pillanatban a fejnek zárkózott színessége láthatóvá vált, a rengeteg fej szoborszerűsége fölengedett, kemény plasztikája kisimult és a különben inkább szobrászati téma festőibbé lett. Rónai arcképei nem annyira jellemtanulmányok, mint inkább festői elképzelések. Magyarázó arcfejtegetések helyett az ember testiségének magáról megfeledkezett pillanataiban való ábrázolása. Móricz fején nincsenek játékos motívumok, azért az előadás módja is egészen más, mint Rónainak könnyű kézzel készült női arcképein. Sűrű fej, sűrű festés. Kihagyás, melyen a festőalap szinte áttetszenék, kevés van ezen a fejen, annál nagyobb erő a pasztellrúd húzásaiban és tömörségre törekvés a színfölrakásban." 68 A kép a Móricz-család tulajdonába került, s ennek külön története van. Olyan motívumokkal, amelyek a barátság évődő-emberi tartalmára mutatnak. Fenyő Miksa mondja el visszaemlékezéseiben, hogy az 1923-as kiállításon neki feltűnt a „remek portré", amiről az író felesége megjegyezte: „Zsiga minden gonoszsága benne van." Meg akarta venni, de Móricz megelőzte. „'Mennyiért vetted meg a portrédat?' kérdeztem tőle. 'Feleáron' mondja mosolyogva. No ebből nem sokat okultam. Kérdeztem Ripli-től: 'Mit adott Zsiga azért a képért?' 'Vért izzadott' mondotta. Egyiktől sem lehetett egyenes választ kapni, - ravasz, kálvinista becsületességet." 69 Az írói arcképeket bemutató tárlat után néhány évre meglazult az író és a festő közötti kötelék, de Rippl-Rónai betegeskedésének kezdetekor kiderült, hogy az alkotó munka kölcsönös nyomonkövetése állandó tényező. Amikor a festő 1927 tavaszán súlyosan megbetegedett és egy budai szanatóriumban megoperálták, Móricz Zsigmond az elsők között volt, akik meglátogatták (s cikket közölt róla a Pesti Naplóban). Halála és temetése után a Nyugatban írt barátjáról szép nekrológot, ami a dicséretek felsőfokain túl, a köztük lévő összetartó erőre is utal; nevezetesen arra, hogy Rippl-Rónai látásmódjának újsága, érzésvilágának vitalitása kötötte őket egymáshoz, úgy, amiként Ady Endrét is hozzá. („Nálunk az érzés: az élet. A látás, a gondolat, a kimondás: a Lét. Mi nem azért jöttünk, hogy éljünk, hanem hogy hallassuk az Élet hangjait" - írta Móricz Adynak.) Cikkének művészetfelfogása egyértelműen igazolja ezt: „Elment a mi legédesebb testvérünk, a mi legjobb barátunk, a mi írósmesterember fajta, leghűbb, leginspirálóbb, legegyüttlélekzőbb munkatársunk.
