Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Horváth Zsolt: Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc
I Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére ipari városban csak a felkelőkkel vívott heves harcok árán érte el a célját, a Budapesthez tartozó terület, a nehézipari üzeméről ismert Csepel (XXI. kerület) ellenállását csak november 11-ére sikerült megtörniük. Az október-novemberi fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A Kádárkormány november 4-én hajnalban előbb a Magyarországgal határos szovjet területről, Kárpátaljáról, majd Szolnokról sugárzott felhívásában jelentette be megalakulását, miközben Nagy Imre, néhány munkatársa és az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának több tagja családjával együtt elfogadta a jugoszláv követség által felkínált menedékjogot. A november 7-én szovjet harckocsikkal Budapestre érkezett (a tényleges politikai hatalommal nem rendelkező, a kommunista államban inkább csak szimbolikus szerepet betöltő) Dobi István államfőtől hivatalos kormányfői kinevezését csak ekkor átvevő Kádárt és a többi, Moszkvához hű politikust a katonai ellenállás megtörése dacára ellenséges ország vette körül. A tiltakozás számos formája közül kiemelkedett a Bibó István tervezetén alapuló, volt koalíciós politikusok által elkészített - ugyanakkor a világpolitikai helyzet ismeretében reménytelen - decemberi keltezésű kibontakozási javaslat, az országszerte létrejött munkástanácsok tevékenységét összehangoló, sztrájkfelhívásai eredményességének alapján a kormánnyal szemben második hatalmi központnak számító Nagy-budapesti Központi Munkástanács november 14-ei megalakulása, valamint több illegális sajtótermék kiadása. A szovjet hadseregre és az ismét Budapesten tartózkodó SZKP-vezetőkre támaszkodva Kádárék - bár néhány forradalmi vívmányt, így például a történelmi címerhasználatot eleinte támogattak - elvetették a tárgyalásos politikát. Megbízható fegyveres erő híján november 9-étől kezdve karhatalmi ezredeket szerveztek a volt AVH- sokból, tisztekből és pártfunkcionáriusokból. A Nagy Imre-csoportot a szabad elvonulásukat garantáló magyar-jugoszláv államközi egyezmény megkötésével november 22-én kicsalták a diplomáciai védettséget nyújtó menedékhelyről, és a szovjet hatóságok közreműködésével Romániába deportálták. December elején az MSZMP ideiglenes vezető szerve - az eseményeket ellenforradalomnak bélyegezve - az ellenállás végső felszámolása mellett döntött, 5-én megszüntették a forradalmi bizottságokat. Megkezdődött a munkásvezetők, a fegyveres felkelők és a forradalomban részt vett személyek tömeges letartóztatása. 8-10-én Salgótarjánban, Egerben és Miskolcon, majd más településeken is az erőszakos fellépés ellen tüntető tömegbe lőttek. A központi munkástanács a salgótarjáni sortűz hatására sztrájkot hirdetett, a kormány válaszul betiltotta a munkástanácsok területi szerveződését; 11-én 144
