Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
2. A vaskohászat helye a magyar iparpolitikában
2. A vaskohászat helye a magyar iparpolitikában műszaki előkészítés során jelentkezett nehézségek és az egyensúlyi problémák miatti beruházási korlátozások következtében, nem az eredeti ütemezés szerint valósultak meg. Az V. ötéves tervidőszakban azonban az ipari termelés mérséklődésével az acélfelhasználás növekedési üteme is mérséklődött, így továbbra is lehetővé, a külső egyensúlyi problémák miatt pedig szükségessé vált a különböző acéltermékek exportjának (elsősorban tőkés exportjának) dinamikus növelése. A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján a korábbi jórészt rekonstrukciós fejlesztések ellenére is az volt a helyzet, hogy a hazai vaskohászat műszaki színvonala igen különböző mértékben ugyan, de összességében elmarad a világszínvonaltól, a hatvanas évek közepét jellemző problémák - igaz magasabb szinten, de jórészt újratermelődtek. A termelékenység viszonylag alacsony volt, a kohászat egyes technológiai fázisainak termelő berendezései külön-külön is meglehetősen elmaradott képet mutattak. Az ércelőkészítő művek mintegy 30 éves konstrukciójú üzemek voltak, fizikai elhasználtságuk nagyfokú volt és nem biztosították a kohóelegy megkívánt minőségét, a tervezettnél nagyobb mértékű terheléssel üzemeltek igen kedvezőtlen munka- és környezetvédelmi körülmények mellett. A kohászat területén, 9 db nagyolvasztó üzemel 5620 m3-es együttes térfogattal. A nagyolvasztók a legkülönbözőbb méretűek voltak, hasznos térfogatuk 320 és 960 m3 között változott. A nagyolvasztók közül háromnak a műszaki színvonala elérte a nemzetközi szintet, négy elfogadhatónak, kettő elavultnak volt tekinthető. Mivel csupán gyengébb minőségű (51,7% Fe, 22% SiO tartalmú) vasérc áll rendelkezésre, magas volt a fajlagos kokszfogyasztás (nálunk 690 kg/t, szemben a 450-500 kg/tonnás nemzetközi átlaggal), jelentősen megemelve a fajlagos energiaigényt és így a költségeket is. Az acéltermelés 90%-a Siemens-Martin kemencékből került ki, 10 százalékuk pedig már elektroacél volt. Az SM acélművek közül a DV-ben és az OKÜ-ben üzemelő SM kemencék az SM üzemek vonatkozásában elérték a még üzemelő nemzetközi átlagot. Az LKM és a Csepel Művek Siemens- Martin üzemei azonban már akkor is korszerűtlenek voltak. Ekkor már a világ vaskohászata az energia, tüzállóanyag és élőmunka takarékosság céljából a martin-acélgyártás teljes felszámolására törekedett. Oxigénes konverterekkel és elektrokemencékkel váltották fel a martinkemencéket. Világossá vált, hogy a magyar vaskohászat versenyképességének 21
