Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1925

1925. szeptember - Oldalszámok - 5

— 5 — 3. Balogh Jenő dr. főgondnok úr a gyűlést beszéd kíséreté­ben nyitja meg, mei^ következőleg hangzik: Fötiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! A folyó hó 11-én volt száz esztendeje annak, hogy az ősi magyar koro­názó városba, Pozsonyba összehívott országgyűlésen megindult Magyarország újjáalkotásának munkája. A dicső reform korszakot nagyszerű előhang vezette be : a magyar nem­zeti éposz megalkotója, akinek lantján a magyar költői nyelv legmagasabbra emelkedett, Vörösmarty idézte fel bűbájos nyelven irt szép epizódok kísé­retében „régi dicsőségünk" emlékeit. Az ezt követő diétán a rendeknek szivén feküdt „a haza közboldog­ságának gyökereiben való megfundálása" és hosszú tépelődés, a Naplóiból is kitetsző lelki gyötrődések után munkába állt az a legnagyobb, aki ettől kezdve nemcsak haláláig, hanem világ fogytáig, amint Beöthy Zsolt barátunk meg­állapította, minden idők magyarjainak „élt, cselekedett és szólott", munkáiban pedig késő unokáknak is irányt mutat. Gróf Széchenyi István ekkor határozta el magát, hogy ezt a nemzetet kiemeli a dermedtségéből. Ez az elhatározás nem a saját céljaiért, hanem az ország javára történt. Egyházkerületi munkánk évszázadok óta összefort a magyar nemzeti művelődés munkájával. Úgy most, mint nemzetünk életének minden korszakában. Kötelességem volt tehát ez évfordulókat a mai napon itt is emlékezetünkbe idézni. Szellemi életünk ezen örökké történelmi nevezetességű eseményei mellett hálás kegyelettel gondoljunk azokra is, akik 100 évvel ezelőtt indultak életutjukra. Jókai Mórról főiskolánk külön ünnepén már megemlékeztünk. Folyó hó 2-án mult száz éve annak, hogy a vitéz leveldi várkapitány sarjadéka, jeles somogyi birtokos család tagja, Leveldi Kozma Sándor szü­letett. Mint országunk nagyját is tisztelnénk őt, de még szorosabb kapcsok is fűzik őt főiskolánkhoz és egyházkerületünkhöz. Kollégiumunknak volt ta­nítványa, osztálytársa Petőfinek, Jókainak, Kerkapolynak és több jelesnek. Egyik nővére főiskolánk kitűnő tanárának, a nagy Bocsor Istvánnak volt a felesége. Kozma Sándor a maga éles judiciumával, eredeti magyar és mégis tel­jesen európai egyéniségével egyik remek példánya volt annak a kiváló régi magyar nemességnek, amelyből egy nemzedékkel korábban Deák, Kölcsey és a többiek származtak. Költészetszeretetét és nemes Ízlését fényesen bizo­nyítja, hogy már pápai tanulókorában felismerte Petőfi hatalmas géniuszát és barátságra méltatta öt. Maga is foglalkozott költészettel; főiskolánk Ön­képzőkörének „Tavasz" cimü érdemkönyvében ma is élvezettel olvashatjuk egyik epigrammáját. És mikor, mint jurátus Pestre került, ott is támogatta a nehéz viszonyok közt élő Petőfit. Erről a barátságukról nagybecsű vissza­emlékezéssel emlékezett meg később a Nemzet hasábjain.

Next

/
Oldalképek
Tartalom