Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 3. szám
Váli Ferenc Vali Mari Váliné Jókay Eszter mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben. Aztán széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit. Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírhedett költője volt Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni miként történt? Ahelyett, hogy ülnék az én kedves és mosolygó festékeim között, íme szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belölünk? Orlai írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket.” Ami a festést, különösképpen az olajfestékkel való bánást illeti, arról Jókai kecskeméti tanárát, Szabó Sándort ábrázoló vászna tudósít. A félprofilban és kis alálátásban mutatott fej rajza meglepően biztos, térbelisége határozott. Színhasználata sem szerényebb, a rózsaszín érzékeny árnyalatai és a beretvált arc szürkébe hajló színei mellett villan a fehér ingnyak. Ellenpontja ezeknek a bordó-lila ruha és a háttér meleg szürkés színe. Ugyancsak kecskeméti időszakában keletkezett Önarcképe harmonikus és magabiztosan formált festmény, árnyalt kifejezéssel állítja elénk a 18 éves ifjút. Szól még a fáma újabb Petöfi-portréról is. Jókai drámáját a Tudós Társaság pályázatára a költő másolta le kristályosán tiszta írásával, s Jókai hálából megfestette barátját „olajminiature-ban viola színű sárga gombos frakkban." A kép sajnos elveszett. Az említettekhez képest naivabb, az emberalak megformálásában szerényebb ábrázolás Asztalos Etelka arcképe. Idillikus táj előtt, szembenézetben jelenik meg az ifjú leány. Még a szeme csillanására is ügyelt a festő, ám az egész kép kissé merevre sikeredett. 1845-ben a Hétköznapok című művével Jókai íróként sikeres emberré lett, és festői törekvéseit ez a fordulat háttérbe szorította. Nem lett hűtlen hozzá, de a rendszeres gyakorlást elhagyta, az írott szóban érzései és gondolatai közvetlenebb és hatásosabb kifejezését vélte megtalálni, amiben nem is tévedett. Am „kedves és mosolygó festékeihez” sem vált teljesen hűtlenné. Főként az ötvenes évekből ismerünk rajzokat két erdélyi útjáról, melyek idegen kéz által fába metszve kerültek nyilvánosságra a sajtóban. Kiskőrösön Petőfi szülőházát rajzolta le tónusos ceruzarajzon 1863-ban. Fennmaradtak karikaturisztikus rajzok is az írótól, melyeket Kakas Márton álnéven az Üstökös című lap számára készített. Kis festmények is föltűnnek a rajzok sorában, így a Látókő és a Detonata című akvarellek. A távlatot a szálkásan festett kékek-zöldek gazdag változatai éreztetik. Későbbi, már a Balatonfüredhez kötődő időkből maradt fönn a Balatoni táj. A hátlapján olvashatjuk: „Igazolom, hogy Jókai Mór ezt az aquarellt Balaton Füreden festette a saját villája teraszán, öz. Festy Arpádné." Az igazoló nem volt más, mint Jókai fogadott leánya, azaz első felesége, Laborfalvy Róza, „törvénytelen” Róza lányának ugyancsak „apátián" Ró- zácskája.aki 1886-tól Jókai Róza néven lett Feszty Árpád felesége, aki maga is képzett festő volt. Fesztyékkel szoros kapcsolata alakult ki Jókainak, fogadott lánya unokával is megajándékozta, aki Feszty Masa festőművészként vált ismertté. A 74 éves Jókai másodszor is megházasodott, s ezúttal „helyrehozta" a Petőfi számára is fölháborító ifjúkori lépését, hogy Laborfalvy Róza személyében hozzá képest koros hölgyet vett feleségül. Az ősz író ifjú arájává a húsz éves Nagy Bella színésznőt léptette elő. Háboroghatott, fenyegetőzhetett a rokonság, elképedhetett a tisztelők országnyi tábora, mit sem változatott a koros férfiú boldogságán. Mert hogy effélét érezhetett élete vége felé haladván Jókai Mór, arról minden szónál hitelesebben tudósít egy finom akvarell. A kép fölső szegélyén ezt olvashatjuk tollal írottan: „Az én édes Bellám. Rajzoltam Siófokon 1903. június 14. Jókai Móricz sk.” Szép vallomás és meglepő festői teljesítmény ez a kisméretű papírra készített vízfestmény. Minden részlete zavartalan egységbe rendeződik. Formálása érzékeny, különösen a finoman összeválogatott színek harmóniája ragadhat meg bennünket. Az egyes festékrétegek lazúrosán épülnek egymásra, a porcelános arc és kezek, a sötét haj, a kék szemek és csillogásuk mind-mind a szeretetteljes alakítás bizonyítékai. Jókai festői életművétől nem vitatható el némi tehetség, ám ha a kora magyar képzőművészeihez mérjük, kiderül, hogy csupán műkedvelő volt a rajzban-festésben az, aki az irodalomban a vezéri rangot is megszerezte. Az ő munkáiban nem a kor képzőművészeti színvonala mutatkozik meg, a valóság tisztelete vezette ceruzáját, rajzoló tollát és ecsetjét. A látvány valóságához ragaszkodott, az átköltést, a fantázia játékait írásaira hagyta. Már fiatalon látta, hogy írásban tud többet adni. Amikor a képzőművészet pályáin próbálgatta lépéseit, tulajdonképpen önmagát próbálgatta. Felvidéki, erdélyi útjain rajzos jegyzeteket készített. Ezek rajzolt terei számos írásának is helyszínei. Sajátos jellegük abból adódik, hogy egy rendkívül élénk alkotó képzeletű ember ézékletes képi megnyilatkozásai. Portrészerú tájai és emberábrázolásai realista igyekezettel készültek, teljes összpontosítással készítette őket, ebben a munkában nem mentette föl és nem kárpótolta őt az, hogy sikeres író. Teljes élményét igyekezett felszínre hozni és megmutatni. HEITLER LÁSZLÓ
