Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
■ I A „lebegő kerék” működése A kolozsvári „ÚJSÁG" 1897. március 4-i száma adta hírül: „Jókai Jövő Század Regényének öreg Tatrangi Dávidja a ravatalon fekszik, mielőtt nagy művét befejezhette volna.” Martin Lajosról, a kolozsvári egyetem matematika professzoráról szól a híradás. S a Tatrangi Dávidra utalás sem csupán újságírói fordulat, önként kínálta magát a párhuzam. Martin Jókainak akadémikus társa volt, aki a XIX. század második felében közel fél évszázadon át a géprepülés megvalósítását kutatta, s aki a madárszárny mozgását utánzó repülőgépet: ornithoptert tervezett. Jókai könyvszekrényében ott volt Martin akadémiai székfoglaló értekezése a „Madárszárny erőszetéről". Martin vagyont, jólétet utasított el, hogy találmánya titkát megőrizve, azt kizárólag népe javára fordítsa. Jól látta a repülőgép forradalmasító következményeit a hadviselésben, a közlekedésben és a társadalomban egyaránt. A Kolozsvár utcáit elgondolkodva rovó tudós külső megjelenésével is Tatrangi Dávid alakját idézte. Nem csoda hát, ha Kolozsvár lapjai a ravatalon fekvő tudóst e névvel illették. Hogy Jókai hősét Martin Lajosról mintázta volna, nem állítható teljességgel. De honvéd múltja, kalandos fordulatokban gazdag, s a repülőgép megalkotására szentelt élete regényhőst kínált. Martin Lajos egy budai szőlősgazda 1827. augusztus 30-án született hetedik gyermeke, akit gyermekkorától olthatatlan érdeklődés vonzott a matematika és a műszaki élet problémáihoz. A pesti egyetem mérnökképző intézetének hallgatói közé lépett, de 1848 eseményei az egyetemről a honvédseregbe vitték, tüzér lett. A világosi fegyverletétel után közlegénynek sorozták be az osztrák hadseregbe. Minthogy törékeny testalkata miatt nehéz szolgálatra alkalmatlan volt, iskolaszolga lett egy milánói tiszti iskolában. Az iskolaparancsnok csakhamar arra figyelt fel, hogy a tisztjelöltek „megtáltosodtak”. Kiderítette, hogy az iskolaszolga titokban matematikára, ballisztikára oktatja őket. Szörnyű függelemsértés volt ez mindkét részről. A kadétok laktanyafogságot kaptak, Martint pedig addig őrizték, míg Bécsben döntöttek sorsáról. Szuronyos fedezettel Bécsbe vitték, ott levizsgáztatták, majd királyi kegyelemmel kiemelték a közlegényi sorból, beosztották a bécsi hadmérnöki akadémia végzős növendékei közé - oda, ahol korábban Bolyai János is ette a császár kenyerét. Hadnagy, főhadnagy, majd az egyik katonai műszaki akadémia tanára lett. Különös hajlama volt a tudományos elmélet és a gyakorlati problémák összekapcsolására. Minden érdeklődését felkeltő gyakorlati kérdés elméleti megfontolásra, a probléma „matematikai lefejtésére” indította; az elvont matematikai levezetések eredményeinek értékét pedig gyakorlati alkalmazhatóságukban kereste. Mór honvédtüzér korában felfigyelt az akkoriban használt hadi röppentyűk (rakéták) problémáira. Az akadémián újból foglalkozni kezdett a kérdéssel. A röppentyűk stabilizálása érdekében hossztengelyük körüli pörgetésükre gondolt, amit a rakéta fú- vókája köré szerelt hajlított lapátokra vezetett gázáramlással látott megoldhatónak. Tervét elismeréssel fogadták, de számításait „A középfut- erő befolyása a forgatott testek szilárdságára" címmel csak 1860-ban, magyarul tette közzé. Sokat foglalkozott különböző csavarfelületek (viziszárny, gőzszárny, szélszárny) számításával, szerkesztésével. „Víziszárny", azaz hajócsavar számításai gyakorlati ellenőrzését a trieszti Lloyd társaság tette lehetővé 1858-ban, a tervei szerinti hajócsavar- mintapéldányok elkészítésével és a kísérletek céljára gőzhajó rendelkezésre bocsátásával. Foglalkoztatta a „gőzszárny" gondolata is. Amit erről ír, az lényegében a gőzturbina alapelvének korát megelőző megfogalmazása. Gyakorlati megvalósítását sajnos nem kísérelte meg. A „szélszárny" szerkesztése terén tovább jutott. A gyakorlatban bevált vízszintes elrendezésű vízemelő „szélkereket” szerkesztett, melyet 1872-ben szabadalmaztatott is. Közben még 1859-ben kilépett a hadseregből. Szülővárosában, Budán városi mérnök, majd Körmöcbányán, Pozsonyban reáliskolai tanár. Úttörő problémákat feszegető tanulmányai egymás után láttak napvilágot. Neve ismertté vált: a Tudományos Akadémia 1861-ben választotta levelező tagjává. Kolozsvárott volt távirda- igazgató, amikor 1872-ben a kolozsvári egyetem mennyiségtani profesz- szorává hívták meg. Ettől kezdve haláláig itt működött. Átvette a kolozsvári csillagda vezetését is, ő határozta meg először Kolozsvár földrajzi helyzetét, időmérési tanulmányokat folytatott, megírta az első magyar nyelvű variációszámítás tankönyvet, s az Erdélyi Múzeumegylet keretében széles körű tudományos ismeretterjesztő munkát végzett. Közben folytatta kutatásait. Bár katona korában a léggömb kor- mányozhatóvá tételének tanulmányozására kapott felhívást elutasította, érdeklődése felébredt a repülés iránt. „A dolog szöget vert a fejembe! - írta - Belső sejtelmem a madárra utalt...” A madár repülését tanulmányozta hát, annak törvényeit, mechanizmusát törekedett „matematikai formulákba összefoglalni." Akadémiai székfoglaló előadását is ebből a tárgykörből tartotta 1862-ben. Nem sok tudományos akadémia mondhatja el, hogy 38
