Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
105 s nem utolsó tényezői lettek annak a nemzeti és erkölcsi regenerálónak, amellyel a nemzet a mohácsi temetőből és fertőből kiemelkedett. A nemzeti műveltség és tudomány hatalmas előmozdítói a protestánssá lett főurak is. Nemcsak iskolákat alapítanak és segélyeznek, hanem „minden főúri várkastély, minden nagyobb udvarház egész sereg ijúnak és leánynak nevelő oskolája. A főnemesség és nemesség nem az iskolákban, hanem a kástélyokban és udvarházakban nevekedett." (Takáts Sándor). Hogy mindez hozzátartozik a magyar lélek rajzához, azt hiszem, senki nem vonja kétségbe. Miért mellőzi tehát a magyar szellemtörténet ? Miért hallgat arról is, hogy a reformáció nyomában milyen vándorlás (valóban peregrinatiónak nevezték) indult meg a magyar ifjak részéről a külföldi prot. egyetemekre, főbb iskolákra, Wittenbergbe, Strassburgba, Gold- bergbe, Heidelbergbe, Zürichbe, Genfbe, Báselbe és hogy ez a valóban nagyszámú ifjúság, tudománnyal telten hazatérve, milyen kultúrális levegőt és életet teremtett Magyarországon? A kath. iskolák a középkori rendszer és szellem kinyomatai voltak, a protestánsok rendszer, módszer, szellem tekintetében új, friss, eleven, lendítő erőt öntöttek iskoláikba s ezek által közvetve az elalélt nemzet tagjaiba. Erről is szereltünk volna a műveltség és szellemtörténetben valamit hallani. Azt mondja a szerző egy helyen, hogy a protestánsok keveset kívántak felavatandó felkészeiktől s ezek „tömegüket tekintve kezdetben nem igen állottak magasabb műveltségi fokon, mint ellenfeleik, a kath. papok, sőt az utóbbiakat latin nyelv tudásában el sem érték." Hát hiszen igaz, kezdetben az áttért kath. papok és szerzetesek lettek a protestantizmus ígehirdetői s a század közepéig kevés képzett papot tudott a reformáció a maga gyülekezeteibe beállítani. De amint iskoláit kifejlesztette s a külföldről is mind nagyobb számban érkeztek vissza a tanult emberek, a helyzet gyökeresen megváltozott s a prot. papság és tanítóság magasfokú képzettségre tett szert. Az a bizonyos kánon, amelyre a könyv, mint talán Sztárai Mihály vagy Szegedi Kis István alkotására hivatkozik, a felavatandó lelkészekre nézve bizony nem maradt érvényben még a század vége felé is, miként a szerző állítja. Elég utalnunk a debreceni kánonokra, a Canones Maioresre, amely részletesen előadja, mi mindent követelt meg a református egyház felavatandó lelkészeitől és azt is, hogy minek a tanítását kívánta az iskolákban. Itt már ugyanám magasabbfokú előkészítésről, tanításról és tudományról van szó. Ezenkívül az évenkénti canonica visitatio alkalmával szigorú cenzúra alá vetették a papokat, hogy gyarapítják-e ismereteiket. A prot. papok és tanárok széleskörű és tartalmas ígehirdető és irodalmi működése is mutatja magasabb képzettségüket. A reformáció kezdetén a kath. alsó papság a főpapság indolentiája és világias foglalkozása miatt a műveltségben rendkívül el volt maradva. Franki (Fraknói) Vilmos püspök egyik müvében (A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században) olvasható, hogy „az alsó papság nagy tömege kultúrái tekintetben teljesen elhanva- goltatott. Bizonyítja ezt azon tény, hogy az egyházi pálya jelöltjei irányában emelt igényeket a legszerényebb mértékre látjuk leszállítva." Gosztonyi János győri püspök a reformáció korában beismerte, hogy a közpapok nem értették az istentiszteletnél használt misekönyveket,
