Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz

1896. január 8. Szerda.

akkor először a svájczi mestertől: B o e c k 1 i n-től szerzek valamit, a ki ennek az iránynak tagadhatatlanul legérdekesebb, legpoétikusabb reprezenta- tora Boeclint drágábban is megfizetném, mert világszerte elismert, ünnepelt mester, a kitől ma napság már nem könnyű képet szerezni; mig Stuck csak Háboru-ja óta vált ismeretesebbé s azt éppenséggel nem merném állítani, hogy a nálunk levő Szfinx a legjobb alkotása, tehát olyan mű, amelyikért az ezreseket minden megfontolás nélkül lehet kifizetni.

Wiassics miniszter mindenesetre helyesen cselekszik, ha ebhen az ügyben nagyon óvatosan jár el. Inkább ne vegyen külföldi képet a mostani tárlatból, mint sem olyan választást tegyen, amely miatt később akár művészeti, akár fináncziális szempontból szemrehányásokat tehetne magának.

Sz. T.

Petőfi és a nemzeti irodalom.

— Irta és a Petőfi-társaság nagygyűlésén felolvasta: Bartók Lajos. —

Budapest, jan. 7.

Megilletődve jelenünk meg magyar írók ez irodalmi ünnepélyen, mely első ünnep az nj ezredév határán, s mely nem a nap múlandó hőseinek tömjénez, hanem a halhatatlan nemzeti eszmét dicsőíti. Mint midőn a magyarok Mózese megállt Munkács-hegyén s lepillantott az Ígéret földére, bár abba ő se léphetett be, vezetve népét éveken át a pusztában; és ekkor az uj korszak nj férfia állt elő Józsue gyanánt, Árpád vezér és fejedelem, a ki megállította a dicsőség napját feje fölött; a gyulák lángba boriták az oltárt, hálaáldozatot mutattak be az őszhajn cserkoszorus táltosok, s győzelmi énekre emelték kobzaikat az igriczek; úgy ma a nagy múlt zenithjéről a jövő derengő fényébe merülve, föl kell hogy emeljük esdő és háladó szavunkat a magyarok istenéhez az ősi lantosok utódai mi, magyar Írók.

Ez ünnepélyes napon nem szükséges elemeznünk az egymással versengő, egymást keresztező irodalmi irányok és áramlatok erejét, becsét. Az éles szemű kritika ma a szárnyas ódának ad helyet, mely költészetünk évezredes kipróbált vezérszellemét igazolja és egyre kimondjuk — mert ez a költői örök igazság s ez alól nincs licentia poetica — hogy csupán egyetlen irány művészi és eredeti együtt, tehát egyedül jogos és becses: a nemzeti szellemű magyar költészet és irodalom. A források, patakok bárhonnan fakadjanak, zavarosan vagy robajjal: csak egy nagy mederben egyesülve lesznek valóban tiszta és hatalmas folyammá. E nagy folyamot alkotják legigazibb költőink, ez irányban futá meg pá lyáját közel az ezredév határához legnemzetiebben s legmodernebben Petőfi s hogy hivek maradjunk hozzá: ezt a kettős irányt kell egyesítve követni irodalmi utján Társaságunknak is, mely az ő nevét viselve, hagyományainak is letéteményese.

Épp az az iró, ki a külföld elismerését áhítozva a külföldi irodalmat utánozza s az idegenszerűséget hajhássza: ez csalódik legjobban. Mert az idegen világ csak azon müvekön kap, melyekben megtalálja az eszmék jellegét s mely az irói egyéniség zománczát képező nemzetiességgel fénylik.

íme Petőfi nemzeti és világköltő. Minden izében, az eszmék menetében éppen úgy, mint a kifejezés érlüktetésében tőzsgyökepes magyar. Nem a magyar nemzet valamely rétegének kifejezője, nem azé, a melyet köznépnek vagy a melyet középosztálynak nevezünk, sem ezen vagy más osztályok vagy kasztok érzelmi, értelmi világából nem merítette halhatatlan müveit; hanem átölel mindent, a mi a nemzet össze- sége legnemesebb vágyai, törekvései, kedélye, fölleng- zése, ábrándja, szépérzéke világában gyökerezik.

Oh, mily szükséges, hogy irodalmunk éppen most üssön Petőfire, midőn társadalmi életünk szét van tagolva, kozmopolitizmussal kell küzdenie a magyarságnak, és a nemzetiségek szellemét, mely megvesztegeti eredeti jellemünket, föl kell olvasztanunk, meg kell hódítanánk!

Pedig Petőfi világköltő, a kivel csak évezredek legnagyobbjai sorakozhatnak egy rangba. Hogy mi ő nekünk: annak érzetétől nemzetünk millió évtizedek óta át vannak hatva. Hogy mi a világirodalom dicső panteonában: arra nézve talán megfelelőbb a külföldi tekintélyek ítéletét említenünk; közülök a legnagyobb szelleműek nyilatkoztak ngy, a majdnem félszázadja megjelent úttörő bár, de kezdetleges Kertbeny-féle fordítások után is, hogy Petőfi szelleme káprázatos ragyo- gásu, költészete bámulatba ejtő.

S Petőfi hírnevének egy félszázad annyit megsemmisítő, enyésztő hatalma nem ártott. Ő az időt melyről azt énekelte, hogy „igaz, és ledönti a mi nem az!“ — az időt magát hü és kimélő szolgájává varázsolta e két igaz sorával. Hódítása mind általánosabbá vált, és már hódolattal viseltetik iránta a müveit gyönyörrel olvasó világ.

Nemrégiben Grimm Herman, a németek legtekintélyesebb tudós aesztetikusa, találóan és geniálisan fejezi ki Petőfi világirodalmi jelentőségét. Idézzük az ő szavait:

„A XIX. század szelleme költőileg először Petőfiben szólalt meg. Homérosz, Shakespeare, Götlie, Petőfi és Mistrel (a provengal költő) egy hatalmas ősrégi költői szellem egyes alakjaiként jelentkeznek.“

__________FÖTÁROSI lapok_____________

í

gy az egész müveit világ bámulata, magaszta- lása a mi lelkesedésünkkel, szeretet és kegyeletünkkel egyesülvén, nem csoda, ha a nemzet tudatában Kis- Kőrös nagy fia régen megszűnt kiváló költőként érvényesülni: hanem magát a költészetet jelenti, valamint Quintilianus szavaiként Cicero már nem neve egy nagy szónoknak, hanem maga a szónoklat.

Hadvezérek és államférfiak, tudósok és művészek hálás elismerésre tettek érdemeket és mindenha nagy szeretettel fogjuk dicsőitni neveiket. De azt hisszük, jeleseink legkiválóbbjai közül sincä egy is, a ki nemzetének oly örökké értékes kincset hagyott volna, mint műveiben Petőfi. Mert ha hanyatlanak is az erkölcsök, a szellem termékei értékükben és bajnokai megbecsülésben szenvednek is egy pulya korszakban: ám az ő szellemének alkotásai el nem pusztulnak, sőt erejűkkel aczélozni fogják a jobbak törekvéseit, az ő nagy hagyománya ujjáteremtő hatást fog gyakorolni.

Petőff élete és müvei egy nemes egész, a mely együttesen a tisztelet és kegyelet legmagasbb fokát vívja ki mindig, mig a polgárosodás nyomai teljesen meg nem semmisültek. E lánglélek az igazságért küzdött mindig, a vasakarat és önzéstelenség bátor fegyvereivel, saDyaruságban és jobbléthen egyaránt. A mi a században legnagyobb vívmányunk a közélet terén: a

48- iki törvények alkotása is össze van forrva az ő nevével; az ő lángszelleme, genialitása, az ő bátorsága előtt elenyészett a hatalom-kezelők minden ereje ama nevezetes márezius 15-ikén, titáni küzdelmeink e lélekemelő nyitányának napján. Petőfi ténykedésében, kit irótársai vettek körül, összpontosultak akkor a nemzet vágyai és erejének lelkesedése, éppen úgy, mint irodalmi müveiben legihletettebb kifejezője volt a nemzet szellemének.

Ezt megértették. Lángoló honfitüzre gyuladtak a bátrak, megdöbbentek az ingatagok, meghátrált az ellenség a magyar fővárosban, meg Bécsben, a mi lehetővé tette a 48-iki törvények szentesítését.

És azután!

Ott esett el a harcz mezején.

46-ban, tehát most félszázadja, föllépvén alkotta meg az irodalmi „tizek társaságát“, melynek czélja volt a magyar iró jogainak védelme; ő és társai az eszmehősök harczát vívták, megelőzve s előkészítve 48. már- cziusát; mert az eszmehősök mindenkor előkészítik s megelőzik a népek jogérzetre ébredését, mint Franczia- országban is az eneyklopédisták működése a politikai újjászületést, mint megelőzte az öntudatos műveltség a nép naivitását, a lant zendülése a kard kivillanását, az ólombetű az ólomgolyót.

46-ban tűnt fel Petőfi az egész ország előtt, s

49- ben már nem volt. Mikor élt tehát? Vagy ő sem volt, mint Homér ? — De lesznek örökké.

Hol van a világtörténetben bárki, a ki több dicsőt alkotott, a kinek élete és müvei szentebb tradicziónak kincseit képezhetnék ?

*

Tíz vérzivataros század vonult át hazánk fölött.

„Egy ezred egy buborék!“ — mondá bölcsész lelkű Kölcseynk.

Oh, de Magyarország ezredéves államélete mil- liárdjaiból áll oly válságterhes pillanatoknak, melyek egy-egy örökkévalóság kínszenvedésével gyötrék a honfi sziveket; ezerszer a lét és nemlét véres koczkáján állott a haza, haldoklott kimerültén küzdve ádáz ellenséggel és tépelődve önkeblével, miként oltalmazza meg magát karddal a barbár keleti hódítóktól és miként hódítson magának tért szellemmel a nyugati kultúrában ? Es megállt hazánk és lön kultúrája, de mily áron! A politika kíméletlen és erőszakos volt hozzánk a keresztény műveltség beoltásával, de kénytelen volt. Az első szent király kora mohón irtá ki az ősvallással a honi ős szokásokat, nyom nélkül veszett el a régi hitvallás, a régi jó isten Ormurd, csak Ármány maradt meg. Hadart már a költészet alkotta harczaink istenévé. A táltosokat élve ásták sírba, a tűzoltárokat lerombolták , előbb tüzén emésztve meg a kobzott minden hagyományt, hősi époszt és mondát. Emlékünk sem maradt az őshazából, a nemzet gyermekkorából.

Pedig egy ideig folyvást élénken sajgott bennünk a múlt után, s még a XVI. században is, Mohács előtt, a végveszély elősejtelmétől lázas nemzet hangosan fenyegetőzött, hogy visszatér az ős pogány vallásra! És oly mindenfelöli idegen befolyás daczára, a népek vegyes áramlatai közt, idegen uralkodók mellett és természetesen a legidegenebb lévén maga a klasszikus vagy külföldről beilleszkedett kultúra: mégis magyar maradt a magyar s ez a hősökkel egy sorban küzdő irodalom érdeme. Mert csak az irodalom támasztotta föl népka gyományból elhamvadt történelmünket s menté meg ez és a költészet a magyar nemzeti szellemet. Az irodalom a nemzetiesség konzervatora, a nemzet kultúrájának legnemesebb gyümölcsei az irodalomban nyilvánulnak; s mi legbecsesebb kincsét a magyar szellemi élet működésének Petőfi műveiben bírjuk, ez a legmagasb is, a mit a szellem alkotott a nemzetben. A hol ez nem áll legnagyobb tiszteletben: a nemzet nem bir önbecsér- l zettel. Mert az a tisztelet, a melylyel a nemzet legkiválóbb szellem kincsei iránt viseltetik: fokmérője a nemzet derekasságának és nagyrahivatottságának.

Az ezeréves harczon — mialatt sem hősibb, sem alkotmányosabb nemzet nem volt a magyarnál, — az államélettel összeforrtabb tényező sem volt sehol a küzdelemben, mint irodalmunk. Idézzük-e föl e fényes légiót? Mint vonulnak át történelmünkön koszorús fővel, lanttal és karddal a nemzethősök oldalán csatákon, börtönben és száműzetésben, — osztozva a haza mondhatlan szenvedéseiben, tantaluszi szabadságszomjában és megújuló prometheuszi kínjaiban! Zrínyi, Balassa, Tinódy, Mikes, Kazinczy, — Petőfi, hősköltők és hősök, „a nemzeti lélek tüze ébresztői“, a szellemalakok fehér tábora. Nem

3

akartuk őket hangzatos szólamokkal dicäöitui; fölujitjuk emléköket, hogy követhessük példájukat. Mert a költők gyönge lantja még akkor is ragyog, midőn a hontipró önkény pallosát és bilincsét megrágta a rozsda; és path- moszi látnok jelenései szerint: a föld megrendült, az égről csillagok hullanak vele a földre, miképen a fügefának éretlen gyümölcsei hullanak, mikor a szél rázza, minden hegyek és szigetek helyekből elmenének, a földnek királyai pedig, a fejedelmek, a gazdagok, a hadnagyok, a hatalmasok és mindenek, mind a szolgák, mind a szabadok elrejték magukat a barlagokban és a hegyeknek kőszikláiban: — a báránynak haragjától.

A báránynak haragjától, az ige hatalmától . . . *

Miként az államnak, ép úgy az irodalomnak is folyvást küzdenie kell az idegenszerü áramlatok ellen, melyek önálló fejlődésünket, emelkedésünkat akarják gátolni vagy helytelen irányba terelni. Ismételjük, a szép törvénye mindig egy és örök, a tehetség pedig eredeti, az utánzat ellenben ennek tagadása és szolgai. Az utánzás mankón jár, az eredetiségnek szárnyai vannak. Vannak írók, kik úgy tesznek, mint némely kiskereskedők; hogy olyan árukat, a mik a nagy piaczokon nem keltek el a saison alatt, a divatból kimentek: mindenáron rá akarták tukmálni a közönségre. Például a naturalizmust, melynek csődjét maga Zola kimondta egy éve, most mint valami nagyon jő dolgot s uj irányt akarják feltüntetni; hirdetvén, hogy csak ezé a jövő.

Es ijesztő, ha irodalmunkban igy lelohad nemcsak a hazafias, de a magyaros szellem is. Hanyatlási kor az, holott épp az anyagiasság idejének pusztító bálványa ellen az eszményiség igaz istenét kell oltárra helyeznünk. Uj nemzeti ébredés korát kell teremteni, ez a virágzás kora!

De szükséges, hogy a nemzet is szeresse irodalmát. Arról már szól egy rege Liviusnál, példázatul a római plebsre, hogy a test tagjai fellázadtak a gyomor ellen; de hogy a szív ellen lázadjon föl a test: mesének is sok, és jaj az oly szervezetnek!

Ez okból szépirodalmunk a szerencsésen nagyot nőtt testvéröcshöz fordul, a hirlapi sajtóhoz: legyenek testvérek valóban, s kövesse a bátyját életre-halálra abban, hogy a tiszta magyar szellemet szolgálják együtt, mint ideált művészetekben, színpadon és irodalomban; e királynőt trónra kell ültetni számüzöttségéből. Ebben van jövőnk; mert az nj évezred rendje, nem hogy Európa bástyája legyünk Kelet műveletlen hordái ellen: hanem a magyar műveltségnek hódítsuk meg Keletet. Egymásra ekként hatva, a hatodik nagyhatalom, az időszaki sajtó és szépirodalom együtt az első lesz.

*

Ezer év nagy ünnepével, melyet milliók megütnek s melyről egész világ tudomást vesz, összeesik egy kicsiny, félszázados évforduló, melyről kivülünk nem vesz tudomást seDki és meg sem üli senki. Annak félszázadja ez, hogy Petőfi és barátai létrehozták az „irodalmi tizek“ társaságát, melynek szellemé nyilatkozott meg aztán márezius idusán. Petőfi régen eltűnt, és vajh' a többiek? Ők voltak irodalmi harczaink honvédéi, valök győzött a nemzeti szellem, s fegyverüket soha ki nem ejték kezökből. Hármat közülök megtartott nekünk a gondviselés: tanúit ama nagy időknek, mint veterán légionáriusokat, hogy tőlök, kik még ma is állják a csatát fénylő fegyvereikkel, az uj nemzedék harezolni tanuljon. Az egyik közülök Jókai Mór, Petőfi-Társaságunk elnöke. A másik kettő Degré Alajos és Pálfify Albert. Őket még folyvást nj és uj műveik dicsérik. Társaságunk kegyelettel fordul feléjük, és tőlök Petőfihez s mindnyájokról ama csodás és magasztos nagy időre em- lékezék, mely a magyar nemzeti genius újjászületése volt, minőt keveset lát egy hosszú ezredév is, s melynek ők kiváló tényezői voltak.

Ezer év harczai után a béke malasztját áhitja hazánk.

Béke! ezt hangoztatják izgalommal az államférfiak a közélet vezetői; béke a jubileum évének jelszava.

Nos, a politika az ezredéves viszály, a harcz — a költészet a béke, a nyugalom. Az irodalom működése az, mely szivet, kedélyt nemesítve enyhít, mely a sötét gyűlölködést, osztályok szenvedélyét, fajok tengerháborgását lecsillapítja; a Murset templomában kezet nyújtanak a népek s a testvériség eszméjében valóban egyesülnek a megtisztult társadalmak Magyarország dicsőségére.

lm, jertek szent berkeinkbe, pogány oltárunkhoz, hol még titkon, mert üldöztetve és nem türetve s a mi legfájdalmasabb, mellőztetve áldozunk a legszebb vallásnak, mely a magyarok istene kijelentésén alapszik s ezért dicső és örök: a nemzeti költészetnek!