Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 16-os doboz

1905. szeptember 1

399

Sz. Ottóné, Ér-Adony. Kérdésére levelezőlapon feleltünk.

B. R. Felice, Kispest. A kívánt füzeteket megküldöttük.

P. Mariska, Nagykanizsa. Készséggel, díjtalanul pótoljuk.

D. Arturné, Farmos; B. Mariska, Zalaegerszeg ; dr. M. Józsefné, Élőpatak; Álba Nevis, Zombor; Lőcsei m. kir. áll. felsőbb leányiskola; Sz. Mariska, Péteri; K. Andorné, Tisza-Roff; M. Sándor, Budapest. Intézkedtünk.

S. Arpádné, Kis-Karácsony. Levélben feleltünk.

B. Györgyné, Egercsehi. Nagyon szívesen: a »Tejgazdaság« rovatában.

Özv. K. Ferenczné, Kecskemét. A kitűnő szőlőt és egyéb » kóstoló «-t bálás köszönettel elfogyasztottuk.

Nyerőknek. A fiumei cacao- és csokoládé- gyár r. t. nevében felkérjük azokat, akik esetleg valamely tévedés folytán nem kapták meg a nyert fiumei csokoládécsemegét, szíveskedjenek azt velünk tudatni.

(eX. _________________________________________-SS)

<

5^

Öt nemzedék.

Szarvason él egy derék magyar család, melynek öt nemzedékét tünteti föl a lapunk mai számának első oldalán közölt képe. Kérésünkre a család egyik tagja az alábbi képmagyarázatot volt szives küldeni. Mi csak néhány száraz életrajzi adatot kértünk, de ez az élénk tollal megirt terjedelmes czikk annyira bevilágít az igazi magyar házak patriarchális életébe, hogy érdekesnek tartjuk a közzéadását úgy, amint azt kaptuk.

*

A »Nagymama« (azért irom nagybetűvel, mert az egész családban szinte tulajdonnévvé vált) tizenegy gyermek édesanyja; kik közül három: özv. Kemény Pálné szül. Zvarinyi Karolina született 1837 márczius 3-án Petrová- czon, Amália, szül. 1841 julius 2-án Nagybecskereken, ma özv. Brózik Gusz- távné (dédmama az »öt generácziós családi kép«-en) és Zvarinyi János, előbb csomádi, most szarvasi ág. ev. lelkész, ma is élnek.

Azonkívül egyike ő Magyarország legtöbb unokával, déd-, sőt ükunokával biró derék, ősz matrónáinak, legjobb patriarchális háziasszonyainak, leglelkesebb honleányainak, ki annak idején szintén maga övezte férje derekára a bonvédkardot, hogy mint főhadnagy, vezesse a szarvasi nemzetőröket. A késő aggságában is munkás és jókedvű Ker- nuch Zsuzsanna, özv. Zvarinyi Lajosné Kiskőrösön, 1815. ápr. 21-ikén született. Atyja, Kernucb József, ág. ev. néptanító volt s már annak az apja és nagyapja is s Kernuch Józsefnek a fia meg unokája is ugyanott, mert a kiskőrösi tanítóság szinte családi örökségük volt. Anyja: nemescsói Zaubeck Zsuzsanna.

}

A szülői ház közvetlenül Petőfiék szomszédságában volt, kikhez nemcsak komasági viszony fűzte Kernucbékat, de rokonsági is, mert a Nagymama atyja

;

és az öreg Petrovics unokatestvérek voltak. A majd nyolcz évvel idősebb Nagymama emlékszik rá, hogy sokszor el- ; | dajkálta apró másodunokaöcsikéjét, a . nemzet későbbi büszkeségét, a nagy Petőfi Sándort.

Különbén is több nagy emberrel volt jó ismeretségben. Többek közt Vajda Péter házuk egyik legjobb barátja volt Szarvason, Greguss Ágost nemkülönben; Háberern Jonatbán kosztosuk is volt.

Ezzel a komoly tudóssal egy alkalommal áprilist is járatott az enyelgő kedélyű Nagymama, már csak azért is, mert az épp előtte való nap eldicsekedett vele, hogy őt még soha senkinek sem sikerült felültetnie. Egy április elsején jön az ebédhez.

— Ab! tanár ur, hiszen el vannak cserélve a czipői! — kiáltott fel a Nagymama.

Nagy zavarba jött az elegáns és rövidlátó ember s ugyancsak forgatta, nyújtogatta a világosság felé a lábát. Talán kitelik tőle, amilyen könnyen zavarba hozható és szórakozott volt, hogy ott lehúzza és átcseréli a czipőit, ha a Nagymama el nem neveti magát.

Egy másik április l én a diákjainak tálalt fel kirántott kukoriczacsutkákat, hogy majd belétört a foguk. Persze megvolt a kellő kárpótlás is az utána következő fogásokban. És a Nagymama mindig ilyen vigkedélyü volt.

Bizony sokszor csak ő tudta felvidítani a bus szarvasi hazafiakat, ha úgy, kivált bosszú téli estéken, összeösszejöttek náluk s komor gondolatokba mélyedve, titkon keseregtek a haza szomorú állapotán s könnyektől csillogó szemekkel énekelgették a magyarság szent és örökszép, de a zsarnokságtól annyira félt dalait, mig a nagyapa ujjai alatt mintha a zongora búrjai is zokogtak volna.

*

— Nem voltam még 15 éves — szokta mesélgetni a Nagymama — mikor először láttam az öregemet. Mint supplicáns diák jött hozzánk, ki a theoló- giára készült. -Finom, kedves fiatal ember volt és én szívesen hallgattam szép zongorajátékát. Egy nap múlva elment, de engedelmet kért rá, hogy néha-néha írhasson. Irt is bizony gyakran, de én sohsem válaszoltam neki, akármilyen szívesen gondoltam rá vissza. Hja! az én koromban a lányok jobban voltak nevelve; azok nem leveleztek a fiatal emberekkel. A papa meg a mama pedig elolvasták az ő leveleiket.

Egyszer sem látogathatott meg azonban minket, egyrészt mert igen messze laktunk egymástól, másrészt mert a kolera dúlt az országban. Vagy másfél év múlva kérőm jött, mi tudomására esett az öregecskémnek. Hát ott is hagyta rögtön a pozsonyi ev. tbeológiát, mire másrészt az is kényszerité, hogy igen szegény volt s mielőbb állást akart elfoglalni, hogy szegény családját is támogathassa. Beállott tanítónak Petrováczra,

HÁZTARTÁS

j innen kerültünk később Nagybecske- rekre, majd Szarvasra. Otthagyta tehát a tbeológiát, betoppant hozzánk és ő is megkért. Hogy megszépült, mióta nem láttam! Milyen férfias bajuszkája és beszédes szeme volt! Szívesebben is nyújtottam neki, a kezemet, mint a másik kérőmnek. És sohasem bántam meg; milyen boldogan éltünk, soha egy rossz szót sem váltottunk 50 év alatt. Azután meg mindenki szeretett minket, mélázott el a Nagymama. De azért közvetlenül az esküvő előtt majd »visszamondtam« neki.

Persze mindnyájan kiváncsiak voltunk meghallgatni az érdekes fordulatot és a Nagymama is kicsit hamiskásan mosolygott.

— Úgy történt a dolog, mesélte tovább, hogy már öltözködtem az esküvőnkhöz, mig a vőlegény uram a szomszéd szobában türelmetlenül sóhajtozott. Az egyik fésűmet kértem tőle az ajtón keresztül. Rögtön ugrott, én pedig kicsit kinyitottam , az ajtót s nyújtottam érte a kezemet. És ő — képzeljétek -— vakmerőén megragadta azt és megcsókolta. Olyat dobbant a szivem, de azért haragudtam és sírtam; befutottam a mamához : »Mama! én nem megyek a Zvarinyi- hoz, mert erővel megcsókolta a kezemet. Hol vette magának ezt a bátorságot az esküvő előtt?

Ekkor közbeszólott az egyik pajkos unoka:-— Talán azért haragudott meg a kedves Nagymamuska, hogy a kezét és nem a száját csókolta meg a nagyapa?

— Ejnye, hogy mondhatsz ilyet, fiam? — húzta,össze jóságos szemredőit a Nagymama. És szigorúan meg is büntette a haszontalan közbeszólót. Ebéd után nem adott neki a kapuczinerbe mártott czukorból.

Valami Jenni-cseppei voltak a Nagymamának.

— Bizony kár, — szokta mondogatni — hogy már nincs belőlük és már nem készítik, mert az volt a világon a legjobb orvosság, az minden bajon segített.

Egyszer édes apám, Zvarinyi János ev. lelkész eljött meglátogatni Csornádról a Nagymamát, édes anyját. De törődött volt s a feje fájt az éjjeli utazás következtében.

— Fiam, attul csak a Jenni-cseppek használnak.

Másnap nagyapának fájt a foga:

— Várj apa, mindjárt hozok a Jenni- cseppekből, valahogy ki ne huzasd a fogad.

Ha a segédtanítónak folyt az orra vére, ha a munkások rosszul lettek a hőségtől, ha valaki tyúkszemről panaszkodott, sőt ha a tehén felfúvódott, csak Jenni- cseppek. Egyszóval mindenkinek és mindennek bármi néven nevezendő baj ellen csak Jenni-cseppeket. Apám jóizüeket mosolygott a modern orvosi tudomány ezen boykottálásán és hamar készen volt a tréfájával.

— Mama, — jött ki egy reggel szomorúan a szobájából — nagy baj van, kérek egy jó adagot azokból a Jenni- cseppekből.

— Mi bajod van fiam, az Istenért ?! Ugy-e mindig mondtam, hogy éjjel ne virraszsz könyvek mellett, ne dohányozz