Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz

SZÜNÓRA

őr. És így mi is nagy várakozással lépünk a ponyvákkal védett óriás épületbe. Éleinte azonban nem láttunk mást, mint kétszázegynehány kisebbszerü fadobozt. Olyanok voltak, mint a szokottnál valamivel nagyobb — Dzirzonméhkasok.

De uram bocsáss e hasonlatért!... Hiszen az egész teremtésben sem allhat még valami egymástól mész- j szebb, mint éppen a szorgalmas { kis méhike, és ezen dobozok lakói. Ugyanis, közelebbi vizsgálat után meggyőződtünk, hogy ezek a skatulyák csak külsőleg igénytelenek. Belől ellenben annál pazarab- ban vannak feldíszítve. Nehéz atlaszfüggönyök és keleti szőnyegek ékeskednek ottan. Gerbaud sem találhatna ki szebb bonbon- niéreket. S ezekben a gyönyörű kis műremekekben lakoznak a »haut luxe« négylábú represeu- tánsai és itt si aluszszák — ritkán félbeszakított —■ álmukat.

Mert mindég alusznak! Akkor is, mikor nyalánkságokból gondosan összeállított ebédjüket szopogatják; akkor is, mikor fonográfhangon meg-megugatják azt, aki simogató kézzel zavarni merészli szundításukat. Kábult kis fejőket fáradtan hajtogatják a csipkés rózsaszín selyem párnákra, s csak akkor néznek fel kérdőleg, szemrehányó tekintettel, ha véletlenül egy-egy durva toll megnyomta a pehelyhez szokott finom kis lelógó fülecskcket.

— Eladó ez a kis fekete patkány? — kérdem az egyik doboz őrzőjét.

— Igen, kérem! — felel franczia szolgálatkészséggel. -- Ugy-e, egy csoda? Ára csak ötszáz franc. Ugy-e ajándék ?

— Nézze meg kérem ezt itt, — ezt ni, itt a brocát házikóban. Lássa? Ezt persze kétezer francon alul nem adhatnám, mert hiszen annyira tulfinomitott a drágám, hogy csak üveg alatt él, épen mint a legkényesebb oroszlán-majom.

Tovább vándorlók a kis bonbon- niére-ládikák között, melyek min- denikében egy-egy butaságtól beteg keztyünyi állatka szontyolog. De lám, ott az épület másik végében nagy tolongás van. Menjünk oda ! Ott valami történik. Az ám! díjazás. Még pedig éppen a »haut luxe« kutyák díjazása.

Ezt látnom kell!

De nem olyan könnyű oda jutni, mint hittem, mert hiszen négy sorjával állnak a korlát körül.

Határozottan! az egész Faubourg | eljött, hogy e nagyjelentőségű eseménynél jelen legyen. Végre sikerül a korlátig hatolnom és benézhetek.

Tizenöt négyzetméternyi terület van ott bekerítve. Ennek egyik végében hosszú asztal áll, s e mellett ül a »jury«. Mondhatom, igen tiszteletet gerjesztő, szakértő arczu három ur, a kik komoly ünnepélyességgel végzik feladatukat.

Velük szemben öt hölgy álldogál, mindenikuél egy-egy kis dijszomjas öleb szontyolog. Igen mulatságos őket megfigyelni.

Az egyik kutyatulajdonosnő, egy vöröshaj u, esernyő vékonyságú száraz kisasszonyka, kinek fekete kalapján a folyton remegő tollak eléggé elárulják, hogy szinte láza van az izgatottságtól. Hóna alatt kis szürke pineset rejteget, nem nagyobb, mint egy motruig horgoló pamut, s oly csendesen, önmeg- j adással lóg ott úrnője karján, mint- I ha nem is élne. Ha a lemenő nap (sugara bele nem világitana apró gyöngyszemébe, lehetetlen volna kitalálni: hol kezdődik és hol végződik a kutyafajnak e csodaszüleménye. — Mellettük alig 7 éves, de máris talpig párisi leányka áll, ki irigy pillantásokkal észleli, hogy az ő kutyusa legalább öt milliméterrel nagyobb mint a vöröshaj u hölgyé, —- igaz, hogy ennek ellenében az ő Fi-Éijének sokkal selymesebb a szőre. A harmadik kutya-