Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
Az utólsó kaczaj. Irta : Jókai Mór. A guillotin alatt történt. Egyik fö a másik után gördült le a hulló bárd alul. Herczegek marquisk fejei és azoknak a feleségeiké ; szabóké, és csizmadiáké, a kik herczegek és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nem csak azzal követhet el főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel ; hanem azzal is, ha angol-bőrből készült csizmát visel. Nyaktiló neki ! Tréfa ez? Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Ropespierre „kötő asszonyai“ ott ülnek a szinpad körül, s mig a harisuya elkészül, bi- rálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grá- cziával, melyik esett ki a szerepéből ? Egy ifjú pár — a többek között ott vár sorára a vérpad szélén : * * vicomte és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a múlt évben keltek össze, s nagyon szeretik egymást Meg vau engedve nekik, hogy egymást átölelve várják be a halált. Nem sírnak ; szivük el van fásulva már minden izgalom iránt; a világ nem létezik rájuk nézve. Jerome polgár, a kőműves, egymás után hívja fel az áldozatokat, s azok egyenkint tűnnek fel ős le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos korá- j bői, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak pongyolájában jelenik meg. Hosszu tarka japonikát visel, hattyú prémmel szegélyezte, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot hálósüveg van, melynek a hegye lugasra feláll, a végén rop- j pant nagy lángvörös bojttal. Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhér-legényeknek tdsegiteui a meredek lépcsőkön. „Mikor jut az fel a mennyországba?“ — élczelnek rá a citoyen hólrérlegények — „ezekkel a rósz lábakkal!“ De amint az emelvényre felér az oveg ur ; egyszerre kifesziti a mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s egész gavallóros csoszogással, mintha az udvari bá'i parquettjén tipegne végig, lejt a nyaktiló felé. lís a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a körülállókat : azok között az ifjú vicomteot és nejét is. S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra. Azért festette ki az arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak, mikor halni megy. Az ilju vicomte, a k’ mindjárt utána következik amint a kifestett arczu rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan ka- czajba tör.Jgjtffdegei nem bírják ki e csiklandó ' ££ «"VjnrlAYifT1 tulha"8zik a népzsivajon, s magával ragadja i nőt is, a ki a legmélyebb bánatból őrjöngő nevetésbe csap át, s mig ők szivükből jó izün nevetnek, a marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja, visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá. — Megálljunk ! szól erre Citoyen Jerome Itt valami államtitoknak kell lenn ! Ez a két aristokrata nem nevetett hiába. Vissza kell. őket vinui és kivallatni velük nevetésük okát Visszavitték, újra bezárták. És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velünk, hogy minden éjjel elment Fouquiér Tienvilié, a közvádló bureaujába : ott megtalálta azt a tárczát, a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza fenekére tette leg- utólsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett lenyaktilózni az idő rövidsége miatt, így a legalul tett czédula kihuzatlan maradt. Másnap megint uj elitéltek jegyei jöttek. Jerome polgár megint leghátulra tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az, hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva. Az a kaczaj mentette meg az életüket. A „Hervadás dalaidból. Hogy elmerül a csillagok világa ! Hogy eltűnik mint lázas gondolat ! Hogy dőlnek össze sziklaóriások Kihamvadó napok, holdak alatt! A mindenség örök sir, — semmi más Leborulok előtted, elmúlás ! És változik az eszmék száz világa ; A múlt igazság már ma puszta szó. Mit századok szent ihletsége épít: Más századév után csak embryó ; A minden egy örök sir, — semmi más, Én borzadok tetőled, elmúlás ! Sa mit a költő reszkető ajakkal És dagadó kebellel énekelt, Mint tengerek fölött a röpke szedő — Elveszti illatát — kora letelt. . . . A minden egy örök sir, semmi más, Az ember gunyja vagy te, elmúlás! S S a szerelem, melyből örök kezekkel Alkotta isten csillagrendszerét Futó csillag, mely tengerekbe hull le S kialszik benn, gúnyolva mesterét... • . . Mert örök sir a minden, semmi más, Szivem tiportad össze, elmúlás! Váradi Antal. G © A. R IV O K. Zulu-mese. — Elöljáró beszéddel — Irta gróf Teleky Sándor. Tót diák tanítómtól halottam, hogy a hány nyelvet az ember tud, annyi ember, — az igaz hogy ö egyet sem tu ott becsületesen, azt mondták: még tótul is tájkiejtéssel beszél. E mondat ösztönözött a zulu nyelv megtanulására. Lauka Guszti volt nyelv mesterem, mert ő spanyol korában zulu volt, Magyarországon tudtommal csak is hárman tudunk zuluul. Lauka, Balázs Sándor, és én; most tanulnak, ugyancsak Laukától, Vámbéri és Lipovniczky a váradi püspök. Bámulatos, csodálatos a zuluk nyelve, az a precizio, koncizio és incizio hasoulithatatlan s a kifejezések rövidsége páratlan, például — mit tót diák tanítóm mindig pőldánokinak ! mondott: Csetevájo ez az egy szó annyit tesz mint egy fejedelem a kiről sokat beszélnek; és Ce- teváájo két ával, azt teszi, Molnár ur a kolozsvári nemzeti színház bőgő művezetője. A következő lefordított mese 12 zulu szóból áll, czime: ZIZAJOVÁ mi sem több, sem kevesebb mint: — Egy nagyszerű tündérálom — elmesélve egy csapatvezér által. * „— Elfogtunk egy spanyolt és két angolt, a spanyolt megettük mi tisztek, az ango- | loKat kiosztottam embereim közt, az angolok húsa ösztövéres és inas, de a közlegények megeszik ; tüzvizünk, melyet ha meggyujtanak kék lánggal ég — volt elég, nyert csata után vígan dáridóztunk, majdnem dorbézoltunk, mert nem akarom mondani, hogy tivornyáztunk. Bevoltam rúgva mint egy uchátius ágyú, nyugalomra hajtám le bus fejemet egy kokusfa tö- vire. Elfogott az édes álom s oh milyen szé pet álmodám. Z i v a a nőm, mi annyit tesz: egy bátor asszony ki férje mellett harczol a csatában, — mellem feküdt. Kőszirtek között valék, a tenger dagályzó kék hullámai nyaldosták a sziklás partokat, a tenger nőttön-nött s én barlangba vonulék, milyen látvány! a barlang á 1 g i u r ó világítva, a szivárvány hét színének ezer változékonyságában reszketve lángoltak, mely mellett Edison villany-lámpái csak perczegő fagyugyertyák, a barlang mei.yezetéről óriás stalactit jegeucze- zetek az ék kövek minden neméből ragyogtak, gyémánt, rubin, smaragd, opál, topáz, caruiol, onit, malachit, agicsmarina, türgnoasz tündér fényben csillámlottak, egy ezüst vizű patak, mint a kohóból midőn a felolvadt izzó érczet kieresztik, smaragd és rubint kavicsokon ki- gyódzott át a barlangon, arany halak úsztak benne gyémánt szemekkel, a patak vízesésekben omlott alá, melynek tükrözetében a fényár sugarai megtörtek s milliárd fénylő ragyogó csillagokat formáltak, ezerszinü papa- gályok, kakaduk, kolibrik, paradicsom madarak csalogány hangon énekelték a szerélem tavaszi dalát; a tőrmészetes oszlopzatok ha- sadékiból folyondár orchillák csüngöttek alá, vagy futottak felfelé ott ölelve az oszlopzato kát, kőpzelhetetlen szépségű virágokkal s olyan báj illattal, mely egész valómat kéjjel árasztá el, a gyep melyen lépdelék rugékony aranyból volt. Megakartam gazdagodni mint Végh Ináczi, ebből a temérdek sok Dárius kincsből elcsenek én is egy pár darabot, gondolám jó lesz majd a pulyáknak, ha Hadúr magához szólít, de a mit zsebre akartam szedni az ékes smuk- kokat, kámforrá váltak markomban s elpárologtak. Éreztem, hogy ébredezni kezdek, kétségbe esetten kaptam a gyephez. Nagy csattantást hallék, füleim megcsendültek; és fájdalmat érzek arczomon, felébredtem, ................feleségem vágott pofon.“ A legszebb. Vígjáték S felv. irta : Bartók Lajos. II. Felvonás II. jelenet. Árion és Melitta jön. ÁRION. Özem, vadász nyilamtól ne szaladj, Csak tőrbe jutsz, e kertnek foglya vagy. MELITTA. Öze vagyok Arionnak s szelíd, Hát engem űzni kedve hogy’ telik ? ÁRION. Őzem, Melitta, s úgy mondá : szelíd, Hát Arionhoz mért nem közelit ? MELITTA. Lehetek-é magamhoz közelebb, Miként hozzád ? hisz egy vagyok veled ! ÁR 10 N. Ki vélem egy, — mint völgy simul a hegyhez,— Akarata enyémmel mért nem e yez ? MELITTA. Mert gúnyolni akarsz. Úgy hívsz : kis őzem, S nem engeded, hogy erdőmben rejtőzzem, Melynek magányos csendü r ej tekén Csupán a fák és te hajolsz felém, Hová a vizsga emberszem nem ér, Zöld lombon át csak a csillag kisér, Hol más beszéd nem hangzik, mint madárszó, S a vad virágok közt bujósdit játszó, S mindig neved sóhajtó csermelyem: A szivem szomját oltó szerelem. Ah, boldog volt homályos éltem igy, S e boldogságra nem támadt irigy ; Ha rejtett kincsem napfényre hozom, Mi könnyen elrabolják, Árion ! ÁRION. Bohó gyermek vagy, nem kis őzikém. S mint bősz vadász, nyugtod nem űzöm én. Mem is gyermek vagy, lányka : — kedvesem, Szerelmem, üdvöm, mindenem nekem ! S szerelmemre, üdvömre ! küzdők én, Mig az, ki mindenem, nem lesz enyém ! MELITTA. Nem téged rejt már szivembe szerelmem, Mióta szived rejtek e kebelben ? Oh Árion, lehet-e boldogabb Szerelem, mint a mig titkolt marad ? ÁRION. Nem, nem, Melitta ! mi itt forr belül, Az édes titok mind ajkamra ül. Csak egy sóhajtás volt neved kezdetben, De elfojták, a mi fékezhetetlen ; Most mint vihar, emeli föl fejét, Útjában mindent játszva szórva szét. Szabadságáért ,küzd a szerelem, S el nem pihen csak a te kebleden. MELITTA Mit mondjak, édes Árion, mint szeretlek ? Mint őket, a kik fiokul neveznek. Hint boldogságom vagy nekem : reád Szint olyan büszke jó atyád s anyád ; S örüljek én, ha bírlak, Árion, Midőn megfosztva őket, busitom ? ÁRION. Veszítsék úgy el büszkeségök bennem, Hogy százszor leljék meg benned, szerelmem ! Csodálattal függ majd rajtad s kaczér Csókkal borit a győzelmi babér, S az istennőt imádják arczodon, Kinek nyomán rózsa kél s liliom. MELITTA. Mily ék lesz az, mit homlokom arat! Csak födni lesz jó pirulásomat, Hogy szépségemmel önhitten kiállók. ÁRION. Uj szépségedre válik pirulásod ! Szégyened túltesz dicsöségökön, Téged látni vésztőnek is öröm ; S ha vón’ képzet, hogy ne szeresselek, Nincs, hogy feladjam dicsőségemet. MELITTA. Piruljak h át, — hisz éretted leszen ! ÁRION (megöleli). így, oh Melitta, — rejtsd el keblemen. — - Hiába is szabadkoznál, kis őz, nincs Menekvés, észrevétlen tőrbe vagy, — nézd (a bagolyra mutat) E szárnyas tudóst, — Oxylosnál vagyunk, Birád előtt állsz ! . . Bátorság tehát; Ha van szeme birádnak, s az ig azság Nem látja, csak a mi igaz : te gyözesz. Bűnöd nem oly nagy, mint önvádad, édes; Ne szólj védelmül, szépséged beszédes. A császár embere. Irta: Mikszáth Kálmán. Egyszer egy vidám vacsorától mentünk haza az alispánnal. Koromsötét éj volt és borzasztó sár, úgy, hogy a keskeny gyalog- uton szorosan a palánkok mellett csak egymásután haladhattunk mint a ludak. Elől maga az alispáu ment, én utána, utánam pedig tarsolyosan, kardosán az András hajdú. Egy helyen, gondolom a göthös Veisz Náthán háza előtt, hátramaradtam kissé a hajdúval, mig az ívbe összecsukott két tenyere közt tüzet csinált, hogy rágyújthassak. Ez idő alatt a hatalamas alispán, ki ötvenkét éves kora daczára is még mindig daliás, erős ember volt, nagy bajba keveredett. Részeg paraszt legény jött vele szemben a keskeny gyalog utón, a hol csak egy ember férhet el, a kitérőnek okvetlenül a sárba kell belépni térdig. A legény torkaszakadtából dalolt, s hozzánk is eljutott a rekedt nóta Hej, megtapogattak, De mégis bevettek . . . Szegény Csuszi Katát Mért is szomoritják ? Minthogy éppen asszentáció napja volt, nagyon aktuálisnak találtam a nótát, hallva azt még inpurumban, ahogy szülatik, — de csak hamar zűrzavaros hangok váltották föl. — Félre az útból, minden jó lélek — mert baj lesz . . . — Enyje akasztófára való gazember! — dühöng az alispán. — Kitérjen az ur, aszondom . . . mert én a császár embere vagyok. — Majd adok én neked császárt de mindjárt, megálj csak . . . A legény nem hagyta magát, de az alispán sem. Megöklelte a legényt, az visszalőkte s olyan tulakodás támadt köztük, hogy csak úgy rengett a deszkapalánk, amint majd az egyik, majd a másik odavágódott. — Baj van ! — kiáltá a hajdú — a gyufatartót is elejtve, s velem együtt rohant urunk védelmére. András kirántotta kardját (mindig élesre volt fenve), hogy simpliciter a fejét vágja le annak a hitvány parasztnak, ki kezet mer emelni — uram én istenem — még a viceispánra is. — Hol a nyaka nagy. ágos uram, hol a nyaka ? Hadd válasszam el éjétől. Ha a fejet hazavisszük, legalább megismerjük reggel, hogy ki volt. — Pszt! társaim! — kiáltá az alispán hörögve. Ide ne jöjjetek! Majd végzek én vele magam ! No már ebben a passzióban nem lehetett háborítani, az ö parancsa végre is törvény ; annnak engedelmeskedni kell. Tétlenül néztük a tusát, hol az alispán volt fölül, hol a paraszt legény szorította oda i a kerítéshez és fojtogatta. — Egy mesteri lapocka-fogással azonban egyszerre az alispán lett a helyzet ura és átnyalábolva a legényt, a földre gyűrte és a mellére térdelt. Nagy, gyűrűs kezét ökölre szorítva, ütötte, verte ádáz dühvei. — Nesze neked császár embere ... no még egy ... és még egy, eredj panaszra a császárodhoz. Egyszerre azonban elcsendesedett a vármegye hatalmas ura s egész szelíden fölemlte a legényt: —r Elég volt édes fiam ! Fölkelhetsz ! — Jaj, jaj! oda vagyok! óbégatott az összevert fiú. — Hogy hinak, kedves öcsém ? — Nagy Pálnak. — No hát Nagy Pál ! Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. — Köszönöm alássan az ilyen szerencsét. — Mert ha te lettél volna az erősebb, húsz esztendeig ülsz a börtönbe gazember . . . ha ezerszer a császár embere vagy is. Most pedig itt van tiz forint — vegyél rajta pántlikát a szeretődnek. A privát ügyeiket ilyen sommás utón végezték hajdan az alispánok. Dal a szegény Árjeról. — Ballada. — Irta:Kiss JózsefKét kerekű taliga, meg egy fakó pára, Szegény Árje azon járt vásárról-vásárra. Széles Heves minden lánya, minden menyecs kéje — Szegény Árje pántlikáját és módját dicsérte. Salgó-Tarján, határod hely azóta gyászos, Hogy az Árje fakóján utóljára járt ott; A pászthói zsidó lányok gyászt azért viselnek, Barna Eszter gyöngyszépsége a miatt hervadt meg. „Befogva áll a lovam, ne tartóztass, édes ! Leszáll a nap, a mire Pásztohára érek; Péntek este gyertyagyújtás, hogy otthon találjon: Máskülönben hogy sietnék egyetlen virágom ? ! . Barna Eszter két szeme oly esdőn tud kérni, Barna Eszter csókjábíl hej, nehéz beérni; Barna Eszter ölelése az Ígéret földe, Édes ajka suttogása ösregék szellője. „Hova mennél — szól a lány, — hova mennél már ma ?“ Szól a legény : „ Ha anyám oly bizton nem várna Szegéuy özvegy ! Nálam nélkül bus szombatja lenne : Én vagyok az édes anyám hazajáró lelke ! Mintha látnám, hogy sürög — térit nyakrafőre, Sokfonatu kalácsot tesz az asztalfőre. Gyertyát is gyújt három szálat, mosdó vizet készít : így várja be péntek este az ö szeme fényit!“ Szegény Árje elindul a késői útra, Csetlik-botlik a fakó, neki már nem új a’ ; Nyúl szegi az országutat keresztbe, keresztbe .. Szürke fátyol száll az erdős hullámos hegyekre. Országúti nagy árok betelik sötéttel, Bokor, csalit vesződik a mátrai széllel, Szegény Árje gondol nagyot, döczögne előre, Hát ott terem két szál betyár hirtelen előtte. „Pénzed, zsidó ! szaporán ! a pántlika árát !“ „Nem teszed el !“ „No ha úgy — megadod az árát !“ Száll a fütykös, sújt a balta keményen keményen, Szegény Árje átbukik a nyikorgó keréken. — Özvegy asszony azalatt — térit nyakrafőre, Sokfonatu kalácsot tesz az asztalfőre; Gyertyát is gyújt három szálat,. — mosdó vizet készít : így várja be péntek este az ö szeme fényit! Barna Eszter éjhaját tekeri csomóba, Ágya szélin elméláz, sok a gondolója, Habnyakáról leoldja a fekete-gyöngy klárist : Megolvassa és mosolyog — lakodalmat számit. Özvegy asszony egyedül, kicsi-kis szobába’, Aggódv a néz a gyertya növekvő hamvába; Nagy hirtelen elalszik mind, mint egy lehellésre Jehova ! küldj sugárt neki a vadonsetétbe ! Barna Esztii álmában szivrepesve látja Vőlegényét fehér gyolcs esküvő-ruhába’, Hajnal fe[é dörömböznek: ,Barna Eszter ébredj!1 — Jehova ! adj erőt neki e felébredéshez ! ©1.*) Petőfi él ! De nem mint hiszitek, Nem mint bágyadt tekintetű öreg. A kor arczára nem véshet redőt. Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fennhordja büszkén, szeme fényes. Oly fiatal még ! Csak huszonhatéves. Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne féljetek ! Nem hord ő lánczokat. Kezébe’ kard van, ajkán harczi dal; Klőreszáguld, mint a bősz vihar; És tulharsogja az ágyuk morajját Szent himnusza, egy szó ; világszabadság! Petőfi él I Lánglelke fenviraszt. Véaség, halál soha sem éri azt. Lázas szivével, ifjan, s szabadon Él és fog élni magyaron. Lesz trónok és országok pusztulása. De az ő sírja még sem lesz megásva. __ Reviczky Gyula. *) Arra az álhirre Írtam, hogy Patöfl a szibériai ólombányákban raboskodik. Felelős szerkesztő: Vértesi Arnold. Főmunkatárs: Karczag Vilmos. Kiadó: Kutasi Imre.
