Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
VACHOTT SÁNDOR. April 11-ikén nagy tömeg kísérte ki halottunkat Budáról a kerepesi temetőig. Mily buzditó az érdemre egy ily temetés, s mily lelkesítő a közrészvét, mely a hazafit megragadja, látván, hogy az érdem magas születés nélkül is mily rangot foglal el. A temetés oly szép volt, mint a kimultnak élete; ha ugyan szépnek nevezhetünk akármely temetést, ha ugyan szépnek nevezhetjük a martyrok életét! Vachott Sándor évek óta azon élőhalottaink közé tartozott, kik a lelkökből szeretett hazának romlásában nem a testi, hanem a sokkal fájdalmasabb lelki halál tragicumával végzik dicső és becsületes pályáj okát. Szomorú, mindig szomorú látvány ily alkonyat oly tiszta fényű nap után, bármennyiszer láttuk példáját a közelebbi tiz év alatt. A történet meg fog emlékezni a hazának nemcsak harczban elesett, hanem a haza ügyében oly sokat szenvedett fiairól is. Egy korra sem illett any- nyira a költő szava : „Keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért,“ mint a közelebbi évekre. Senki sem látszott kevésbbé martyrnak teremtve, mint azon egyszerűen gyöngéd költő, kinek kellemes dalaiban oly szélűt, minta minő teljes a harmónia. A kedves bájt egy erőszakos felkiáltás, a képet egyetlen durva vonás sem zavarja meg. Olvassátok el újra verseit — megérdemlik. — A hang és a tárgy egyaránt meggyőz lelke valódi szerénységéről s a finom gyöngédségről. Kevéssel beérő szív és lélek; vágyai egyszerűek és természetesek. A zajtalan családi életre látszott születve, melyet oly szépen fest ez epigrammjában: „Áldott a hajlék, melyet hű nő keze rendez, S melyben a rendet földulja piczinyke gyerek.“ Ki ne emlékeznék költőnk azon patriarchalis öregére, kit „György ur“-nak nevez. Mintha csak ezen békés öreg volna ideálja! Három-négy verset ir róla, s mily gyöngéd egyszerűséggel festi halálát: Midőn utószor mentél ágyadig, Szép rendesen, mint véredben vala, Az ágy előtti székre vetkezői, S nem gondolád, hogy mindegy már neked Akár a földre hányd ruháidat, Avvagy kidobd a keskeny ablakon.“ Dalai mutatják, hogy költőnknek is ez lett volna legtermészetesb kimúlta. Lelkületéhez, vágyaihoz oly jól illett volna a csendes átszenderűlés hetven boldog év után, — a helyett, hogy legszebb korában élőhalottként rejtőzzék el, s koporsójára is csak negyvenhárom év legyen Írva. De ez egyszerű lelkűlet őszinte volt, s az ál- ságot gyűlölte mindenek fölött, — a mit mondott, érezte is. A szelídség, mely dalaiban van, mélységgel párosul. Költőnk igazat mondott, s talán magáról szólt, midőn ezt irta a szivről : És mint a lázadt tenger, oly hatalmas, És akkor is mély, a midőn nyugalmas. E mélységről tanúskodnak azon valódi gyöngyök, melyek verseiben sűrűn tűnnek elő, s melyeket csak érző szív talál. Gyakran lep meg egy-egy oly hang, mely bár ismeretesnek látszik, egészen uj. E hangot nem lehet tanulni vagy utánozni: a természetességben van ereje.Hazafias verseiben is ugyanazon mély, őszinte érzés, mint szerelmi dalaiban, — melyek néha rajongók, de ép oly szelídek, mint komolyak. Szabadság a másik bálványa, melyet számos dalaiban annyira kifejezve találunk, mint ha költői lelkében nagyobb életszükség volna az, mint másnál, s a „Külföld rabjá“-nak Írója mély borzalommal festi elénk a börtönt. — És ő elvesztette érzelmeinek csaknem minden tárgyát. 1849 a haza jövőjét tette kétségessé. 1853-ban a fogság elzárta családjától, kedveseitől, megfosztotta szabadságától. — De ki tudná leolvasni a lelkületről az ember végzetét? ki volna oly vakmerő, hogy a szív fenekén rejlő titkok mélyébe akarjon hatni? A szerencsétlenséget egész nagyságában tudjuk érezni, de magyarázni nem. A rokonszenv az, mely müveit kedvesekké tévé, — s ő egyik legsympa- theticusabb költői egyéniség — a rokonszenv az, mely koporsóját környezé, s mely a kerepesi temetőben, hol annyi jeles költőnk sírja áll, fogja ko- szoruzni sirkövét. Környezzék a vértanú és költő sírját a hála és kegyelet jelei!
