Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
a szabadságért, hazánk jogáért, az emberiség e leg- igazabb ügyei egyikéért ? E nagy lélek titokzatos mélysége, melyben e nagy elhatározás megszületett, még csodálatosabb, mint e nagy szív titokzatos mélysége eltelve a szerelem végtelenségével. Midőn érteni véljük, akkor válik megfoghatatlanná, mint a mindenség végső teremtő alapelve. De ha a hős lelke mélyével halandó tekintetünknek ismeretlen marad is, hadd borzongasson meg a hősi tett maga. Elgondolva szerelmét, boldogságát, mindazt, mi előtte az élet legnagyobb üdve; elgondolva, hogy elhagyja mindezt, hogy veszélyekbe, halálba rohanjon áldozatként az emberiségért: hadd teljék el szivünk mindannyiszor a lelkesedés viharával. Előtte és emléke előtt, ki hazájáért, fajáért, egy nagy eszméért feláldozza nemcsak életét, hanem a mint fogadta volt, az egész életén vár ormáról érczszobra tekint; ott, hol minden rög az ő halála dicsőségéről beszél, hol talán a levegőben még visszhangzanak csatadalainak hangjai, hol az eszmék fényes rajokban, vakítón szállnak az ég felé, hol ő maga a füstölgő csatatérről, a föld porából fölemelkedett a mennybe, hogy átszellemült lénynyé, örök fényű állócsillaggá változzék: ott kellene ezt az ünnepet megölni a költő halála 50 éves emlékére. Ott kellene, hogy eltelve egy érzelemmel, szivünk összedobbanjon. De egészben mindegy: itt vagy akárhol; mert mindenütt velünk van, minthogy elfoglalta már helyét a legigazabb, az egyetlen valódi pantheonban: szivünkben ; s az, a ki mint ő, martyr-halált halt az eszméért, minden jövendő korban és mindenütt él. Férciicsi Zoltán. DR. EERENCZI ZOLTÁN. JAKAB ÖDÖN. ÁBRÁNYI EMIL. át esdett legnagyobb szerelmet: hadd hajoljon meg homlokunk magától; hadd súgja egy belső hang szivünkben, hogy az ő útja volt az igazságé, hogy hite, illusiói, erénye, bátorsága nem a mi köznapi életünké, hogy a fényt, mely útjait megvilágította, a mennyből kapta s ugyanaz a menny lelkét más világok, más láthatár felé vonta s e fenséges röpte elragadja őt szemünk elől. Látjátok őt, hogy mint piros északi fény, miként vezeti el az eszme, melylyel eljegyezte magát, őt, a szerető férjet, hitvese karjaiból ? mint válik meg lantjától s ragad kardot kezébe nem dicsvágyból, hanem, hogy a hazáért vívjon véres viadalt ? mint dobja félre dicsőséggel koszorúzott fejéről a babért s a boldogság teljes rózsáit, hogy Segesvár csataterén, mint egy hőskölteménybeli vitéz, beteljesítse a jóslatot, melynek titokzatos igéit a végzet saját kezével íratta meg ? Ott, Segesvár tavaszi virágokba borúit mezején, felettünk a ragyogó égbolttal, a tündöklő nappal, melyhez akkora szeretettel fordúlt a forró szivű költő, ott, hol a közös sír oszlopa emelkedik, hová SegesHang a Petőfi sírjából ... Irta és a Petőfi-ünnepen elszavalta : Ábrányi Emil. .... Nagyszombat éjszakáján Kripták körül, sírkertek néma táján, És mindenütt, a hol halottak vannak: Tündöklő szárnynyal angyalok suhannak, Mint csillaghullás, mely nem hágy nyomot. Visznek kezükben pálmát, liljomot, S mig a sírokra halkan rálegyintnek: »Föltámadunk!* Súgják dalolva mindnek. Az égi jelszót hús szellő ragadja És egyik sír a másikának adja. Halottak nyelvén valamennyi szól, Fohász, sóhaj kél a göröngy alól.
