Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
MAGYARSAG Pozsony maradék-magyarsága ünnepli Jókait Pozsony, március 1 (A Magyarság kiküldött tudósitójától) Vasárnap van, ma a gyarmatosok mind künn sütkéreznek. Tehetik, itt a provinciákon nekik süt a nap. Ezerszámra öntik őket a frissen épült mészszagu külvárosok: a zergehegyi légionárius-telep, a sza- nárhegyi uj házsorok, meg a sok nyersfehéren világitó palotatömb, miket az uj állam emel janicsárjainak. ... Mindenütt cseh szó és cseh szó... Angol eleganciával kiöítözött közkatonák jönnek és tisztviselők, kiknek keze most szokik a keztyü- höz. Hajlongva köszönnek három zembejövő urnák, valami magas- rangú tisztviselők lehetnek s állásukhoz méltóan remekül fésült szakállat visel mind a három, amilyen csak a borbélycégtáblák képein látható. Jólét és boldogság látszik a sétáló tömegen, hiszen szép nagy tartomány hizlalja őket, vagy ötvenféle adónem, amit ki lehet vetni ahogy tetszik, előre és hátra, mint a bukfencet, aztán az apró törvényes ajándékok, mint például az a két három-négyszáz holdaeska, amit Zbiskovisztatok« címen (azaz a földreformból megmaradt fölösleg cimén) szednek el a benszülöttektől. Mert az őslakó mindent kibir. Élvezik a jelent, de a jövőre is készülnek. Minden csoport előtt gyermekkocsi gördül, minden köz katona felesége két-három uj kis megszállót cipel magával. Az anya kontyán még nagyon bizonytalanul illeg a kendőviselet után a kalap, de mintha mér tudnák kötelességüket, ölben, lábon, kocsiban hozzák az Istenúildást, a sok fura, tömpe, csehül gügyögő porontyot. Ma már negyvenezerhez közeledik a betelepültek száma Pozsonyban, de a bevándorlás még egyre folyik a cseh anyák egyre szülnek. Gyarmati invázió Pozsony főváros lett. Gyarmati székhely. Tarkaság és salak lepte el a komoly öreg várost. Bárok matrózok, zsebmetszők, zsibárnsok és a cseh import egyéb ajándékai, S ez a zagyva társaság annyira felszínen virít, hogy kívülről igen vidám lett Pozsony ábrázata. Újévtől száznyolevannégy mulatság s száztizenhét bálkoncert vidította a betelepültek életét, a Nemzeti Színházban, mióta a tótoknak ajándékozták, három cseh társulat játszik állandóan, közötte egy operatársulat s minden héten gondoskodnak a megszállók egy-egy jókedvű újdonságról, nemrég például megrendezték a »rótmistr« (őrmester-bált), ahol néhány liter boron kiviil töméntelen »lemonádia« és »kirnber- saft« fogyott el. Egyébként a kommunisták is gondoskodnak néha- néha egy kis zenebonáról, különösen a városházán, hiszen Kalmár népbiztos ur és Singer elvtárs szintén szeretik a vigságot. Az állomástól a zöld piacig egy nagy hemzsegő kirakat a város, a boltívek alatt s a hegyoldalnak menő ócska lépcsőkön visszhang kél, apró kőtornyok, tűzfalak, kiugrók, ólompatinás világát idegen- nyelvű zaj veri föl, fönn a csupaszon meredező óriási várfalak alatt, a citadella tetején, cseh bakák har- mónikáznak, hiába ül itt történe- em minden kis palotán, hiába Iá- í4>tt századokat, királyokat, diétái 7ül {.‘kezeteket, nagy családok tük- vAi batárjait, mindenhová fészket írtnak ezek a kakukűókák, az e^ennyelvü sokaság úgy viselke- mintha ez mind az övé volna. C°V,n harmadik palotából hiva- nm‘agy kaszárnyát csinálnak, még a várbejárón is ott díszeleg kis bádogtáblán a kétfarku oroszlán, pedig ez a kis bádogtábla igen nehéz ezeknek a falaknak s egyszer majd rászakadnak az ódon falak, mert ezeknek a köveknek igen nagy súlya van. Egy félnap egy magyar szóért Állandóan fülelek. Egy magyar szót szeretnék hallani. De nem jön sehonnan a fülembe. A piac mellett egy vak koldus ül. Az is tótul énekel. A villamosra ülök. A villamos- kalauz is csehül kiabálja: — Listky panovi! (A jegyeket uraim!) A velem szemben ülő úrhoz fordulok. Hosszú, kipödört fekete bajusza van — na, ez biztos magyar. — Ugy-e bár, Ön magyar! — Nem kérem, én... jako sza to hovoi-y po madarsky ... ! (Hogyis mondják csak magyarul!) én cseh vagyok. Most tanulok magyar •., Kétségbeesetten keresek tovább. A »Köztársaság-téren« egy csoport jön, combigérő, magyarosan szabott fehér darócdo! márnybau, apró zsinó- rozással, világoskék mellényükön sűrű ezüstgomb csörög, kalpagjuk- ról sarlóalaku kakastoll áll el. — Milyen népviselet ez, kérdezgetem magamtól; bár sehol sem láttam mását, reménykedni kezdek. Közelebb megyek s hallom: ... Miava... Ezek is tótok. Hol hallok hát egy tiszta magyar szót! Órák óta kódorgók már, lesek, hallgatózom. Minden embercsoport előtt megállók, de mintha elbűvölték volna ezt a gyönyörű várost, minden hang idegen a fülemnek. Amint megállók az Orsolyák temploma előtt, egyszer csak édesen csilingelő gyermekének hangzik fel belülről, az első tiszta magyar hangok: Könyörögj érettünk... Könyörögj érettünk! Odabent magyar litánia van. Elmarad az ünnepség A színház előtt tarka folt gyülekezik, az én miavai legényeim is itt vannak már. Aztán bocskoros alakok, habfehérre mosott ingben, széles tüszővel, nagykarimáju kalapban. Csallóközi telepesek. Egy keménykalapos ur vezeti őket, annak is ki vau hímezve az inge nyaka, valami csehbarát tót iiu lehet, aki liizelkedésből becsőditette faluját. Egy másik küldöttségben lányok is vannak, hétsor üvegkaláris a nyakukon száz színnel tele- pettyegetett szoknyáik valóságos mozgó harang. Hozzájuk szállingózik néhány katona is, incselkedni a falujabeli lányokkal. Türelmetlenül mozgolódik, fészkelődk a tarkaság, körül már egyre gyűlnek a bámészkodók. Senki sem érti, miért nem nyitják ki az ajtókat, mikor a légionisták ide hívták őket a színházba, valami telepes-ünnep lesz. Várnak-várnak, egyszer aztán közéjük lép egy katona és kihirdeti: — Az ünnepség elmarad, a jegyek nem keltek el! Hazamehettek! Morgás támad az összegyűltek között. Káromkodnak. — Azt hiszik, hogy amér mi tótok vagyunk, be lehet csapni minket! A Toldy-Kör Jókai-ünnepe Pár lépéssel odább a Vigadónál azonban sokkal nagyobb tömeg feketénk. Magyarok és németek. Itt van az egész pozsonyi magyarság. Az előcsarnokban műsort nyomnak kezembe, nincs azon semmi arról, hogy kiknek az ünnepe ez, kinek szól és miért csinálták, csak egy kis vers van alája Írva piros betűkkel Nagy majtényi síkon. Eltörött a zászló; Arra száll röpüben Két fekete holló. Tépi sötét szárnyát, Hull a tolla rája, Siró kurucoknak gyászos, táborára, Szakadt dolmányára. A nagy vörös-aranyterem nézőterén már homály ül. Fönn a színpadon az egyházi énekkar sorakozik. Csupa nő, szőke német lányok. Fojtott latin egyházi dalt énekelnek. Prolog után a Kör elnöke, Jan- kovich Marcell lép a színpadra. A német hallgatóság megcsodálja a vörösbársony diszmagyarját. — Sehr schön! Wunderbar! — Húsz percig tart a tetszésrivalgás, csak akkor kezdhet beszédjébe. Rekedt, pókhálós hangon fog a szóhoz, hiszen az elmúlt éjjel Léván lelkesített. Aztán fénnyel, érccel telik meg a hangja, tűrést és elszánást hirdet. S a tapsvihar nem akar elcsitulni szavai nyomában. Hiszen mindenki érzi, hogy itt ő a magyarság vezére. Útónná a Toldy-Kör énekesei, negyven fiú, akik itt maradtak a volt pozsonyi egyetem hallgatói közül, énekeltek egy üdvözlő dalt Jókaihoz, meg egy régi nótát a török rabság szomorúságáról. Mécs László fellépését is negyedórás örömrivalgás előzte meg. Jókai ódáját szavalta el, melyért a pozsonyi Magyar Újságot két hét előtt elkobozták. Az ő szélesen áradó, májusi poé- zisében ma már megtalálta Felvidék magyarsága a hajnali harangszót. Városról-városra jár a Felvidéken. Propagativ erejét növeli az előkelő megjelenés. Finom szőke feje, fehér papi reverendája éppen olyan előkelő, mint a költészete. Éles arcjáték és színészi előadás napról-napra gyarapítja népszerűségét. A pozsonyi közönség sem akarta leengedni a pódiumról s mikor száma után megpillantották, a közönség között végig-végigzudult a termen az éljenzés, minden mozdultára uj-uj tapsvihar csapott fel. Olyan lelkesedés, amit odaát a szabad országban nem ismernek. Kéthelyiné Vakots Margit éneke követte a szavalatot, aki most szinté« a Felvidéket járja. A »Hűéi az if4v ás Cavatináját, aki nem bírja a kardot. Aztán a szünetben meglepetésszerűen elsötétedett a nézőtér s mélyéről felharsant egy tárogató komor jajongással: Nagymajtónyi sikon •.. Eddig szegyeitek sírni (hisz itten úgyis annyi sok volna a sírni való). Elpalástolták a kesergést. Ezekre a hangokra azonban kristályosán ragyogott minden szem. Újra a Toldy-Kör énekkara lépett elő s szilaj harci dalával mintha szét akarta volna verni a hirtelen támadt borút: nyadi László«-ból dalolta el az iíju még ma »Szuronyt szegezz, csak előre!«. Az előadás végével újra Mécs Lászlót akarta hallani a közönség, nem is tágított addig, amig újabb bárom költeményt nem hallott a fiatal poéta legújabb könyvéből, a »Rabszolgák énekelnek« cimüből. A lelkesedés mái- nem ismert határt, kiáradt a terem falain azok közé, akik már nem jutottak be. Mindent elfelejtett itt az ujjongó kis sziget, itt a pusztulás, az idegen invázió közepén, nem tudom ki lopott ennyi napsütést szivükbe, az élő-e, vagy a holt költő? Mert lám, az élő és a holt költők együtt csinálják a történelmet. A »MAGYARSÁG ELŐFIZETÉSI ÁRA Ú 1 HÓNAPRA 40.000 3 HÓNAPRA 120.000 KÉRJEN MUTATVÁNY SZÁMOT!
