Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
Tizenegyedik évfolyam. 31. szám Besztercebánya, 1899. julius 30-án.----------------------------------i---------------------------------------T ÁRSADALMI, SZÉPIA ALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Félévre 2 írt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 10 kr. V*' X mik minden vasárnap. A lap szellemi részét illeti) közlemények a szerkesztőségre, hirdetések és előfizetések a kiadóhivatalra címezve. Besztercebányára küldendők. — Hirdetmények jutányos áron közöltéinek. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. „Nyílttériben egy sor közlési dija 10 kr. Nem is név többé, hanem fogalom: a szabadságé, egyenlőségé, testvériségé. Az emberi jogok ott születtek meg Frankhon szabad földjén ; . visszhangot félszázad múlva itt keltettek a hármas hegy és négy folyó hazájában — s minő visszhangot: Petőfi lantján csendült meg az! Honnan indult dicső útjára e ragyogó meteor ? Mondhatják az életrajzírók, az irodalom- búvárok, hogy az éjszaki és délszláv vér'szerencsés kereszteződéséből lett s az alföldi nap tü- zében' szinmagyarrá égett szellem s mondhatnak még sok egyebet is. — Honnan, miből lett ? A homályból, az ismeretlenből, mint a legtöbb szellemóriás. Hová tűnt ? A homályba, a végtelenbe —-------ki tudná megmondani! Egyesült a mindenséggel, része lett az örökkévalóságnak. — Elég, hogy volt, hogy immár félszázad óta ragyog a haza egén s világolni fog nemzetének az idők végtelenéig . . . Sem előtte, sem utána senki nem hirdette úgy az ember, az egyén, a szellem jogait. Mint szegény diák, indúl neki a viharverte útnak; küzd, éhezik, fázik ; vitáz a zivatarral, az élet borzalmaival deamoni nyelven; elmondani megkísérli a vonal alatt ugyan e toll. Tizszer megjárja a nagy szellemek Golgotháját. — Mindent megérez és megért s a mit mond, nem érzi, nem érti senki. Szeretetlenül, meg nem értve bolyong sokáig e haza istenáldotta földjén — — végre révbe ér . . . Révbe, mely körül már lángol minden, már tombol az ádáz harcz viharja — mely orkánná magasodik az ö dalai szárnyán? De mit tűr a szolgaságnak népe ? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje ? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről ? Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Yiliámlási haragos lelkemnek.“ így zengett ö — s dörgött az ég, cikázott a villám, vagy hogy e harci énekek visszfénye volt ez e hon beborult égboltozatán ? ! S aztán, ott látja e nagyszerű, magasztos képektől fölizgatott képzelet lobogó hajfürtökkel, elsötétült arccal futni a költőt a segesvári csatamezön — nyomában a zsarnokság vasvesszejétöl megindított sötét hadtömegek. — A nyers erő, az anyag igy tiporja el, űzi halálba az eszmét. Az eszmét, a mely halhatatlan : köddé oszlik, elvegyül a légbe, hogy egykor ismét megsürüsödjék, testet öltsön, föltámadjon és diadalmaskodjék. — Favéte linguis! * * * Julius 31-én, holnap lesz ötven éve, hogy az ágyú dörgött Segesvár és Fehéregyháza között s a nemzet fölkeresi nagy fiának nyugvó helyét, mert a harcok viharában született legendák azt regélik, hogy ott van az, a segesvári síkon, a kis fehéregyházi patak mentén. Most már nem keseregne a nemzet másik nagy lantosa: „Kö se mutatja helyét.“ Lesz virág, szavalat, és dal, szivböl fakadó. Lesznek fényes szónoklatok s nagy lakomák. A székelyek is fölvonulnak: * Úgyis előre mentek“-------zengte róluk a költő. Lesz hát külső dísz, pompa elegendő, mint a milyen a legnagyobbakat megilleti . . . A nagy szellemeket azonban máskép is kell ünnepelni: bensöleg, lélekben, gondolatban is. Az elmélkedés ilyenkor nagy és szép dolog s mindenek fölött termékenyítő. — Az ünneplőnél nagyobbra képes a gondolkodó nemzet. Vájjon a költő eszméi a lefolyt félszázad tanulságaival bővülve, mind megtestesültek-e s mind úgy, a hogy ö gondolta, ahogy ö akarta? Feleljen rá maga, a költő : „Vannak hamis próféták, a kik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbe esve tengenek. Ha majd a bí ség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kanaán! Nagy szellemek isteni ajándéka: kevés szóval sokat, mindent mondani. Félszázad telt el azóta, hogy elhangzottak ez igék s még nem érkezett el az idők teljessége: a jóslat még be nem telt. Félszázad múltán is újra meg újra kell hangoztatni: jog, törvény és igazság! Igen, polgárai e hazának, a bőség kosarába még milliók nem nyúlhatnak, a jog asztalánál még számtalan az üres hely, a szellem napvilága még nem hatolt be a gunyhókba, — a szellem, mely jólétet és jogot ád s igy e három között a legnagyobb. Ha majd beteljesül a költő óhaja, a költő jóslata, akkor — mint a nemzet most élő koszorúsa és legnagyobbja mondta Petőfi szobra előtt: „E szobor szive úgy megtelik gyönyörrel, hogy izzóvá lesz s világítani fog a sötét éjszakában ! “ Alfa., A népünnepély. Annak a nagy várakozásnak, melylyel a nőegyesület múlt vasárnapi népünnepélyét fogadtuk, meg is felelt ez a minden izében sikerült ünnepély. Szebb helyet keresni hasonló hasonló ünnpélyek- nek, mint az Árpádtér, valóban nem is lehet. Ott volt Petőfi' Magyar hazának büszkesége te, Nagy szellemek között a legnagyobb ! Csak hosszú, hosszú századok során Szülhet anya ily dicső dalnokot. Föltünél, mint a hosszú éj után Mikor a fényes nap világa kél------O rökbájú pusztáknak lantosa, Szegény Petőfi, mennyit szemedéi! Az óriás elméknek sorsa az, Mely téged oly keményen sújt vala: Oly rövid volt, letűnik oly korán Pályafutásod fényes nappala. Mint üldözött vad, bolygat szerteszét, S mint az, a ki meghalt a Oolgotán, Nyugalomra fejed nem hajthatád, Te, sors villámival sújtott Titán! S egy város, mely saját zsírjába fúl; Ez látott fázni télnek idején; Hol a jólét, a gazdagság terem, — Ott egyedül te voltál a szegény! Majd vándorúdon látott Hortobágy, Csapkodta arcod eső, hó, a szél; Jártak nyomodba’ éhes farkasok —- — Szegény Petőfi, mennyit szemedét! Majd a csárda vett falai közé, Melyhez engem is annyi emlék köt------Itt küzködél borús éjeken át A szenvedély és lemondás között. Leány, ha nem tudtad öt szeretni, Dacos vadát, hitegető, kevély, Jobb lett volna néked nem születni. .. Szegény Petőfi, mennyit szemedét! S mikor reánk ellenség támadott, Fölharsant a harcias riadó, Mint az arkangyalnak trombitája, Föltámadásra egykor jelt adó. Mint mikor a harcos sorok közé Zeusz rémitö villáma lecsap : Ügy rémült el, úgy futott szerteszét A gyáva nép, a nyúl-nemzette had! S mint Aias, hős Patroklos tetemét, Járta körül védeni egykoron : Orizé a sebzett szabadságot, Mennydörögve a drága hantokon. De ah, inog a hős dalnok-király, E félistent is éri dárdaél------O tt fekszik némán, halva, csendesen . . . Szegény Petőfi, mennyit szenvedet! Plautus. Emberevés a vasúton. — Humoreszk — Irta : Mark Twain. Németből fordította : Kelevéz. Mark Twain, a kitűnő amerikai humorista, egy ízben „Válogatott vázlatok“ c. alatt* adoma-gyűjteményt bocsátott közre, melyben mély, mindenoldalú megfigye*„Ausgewählte Skizzen v. M. Twain.“ Deutsch v. H. Osinin. Univ. Bibi. 2072. léseit juttatta élvezetes és tanulságos módon kifejezésre. Eme gyűjteménynek egyik gyöngyét a következő módon meséli el. Nemrég Szt. Louist látogattam meg és amint nyugatra véve utamat Terre Hauteban (Indiana) kocsit váltottam egy szelíd képű, derék embernek látszó, körülbelül 45—50 éves úr szállott be, s mellém ült. Vagy egy óra hosszait beszélgettünk különböző dolgokról és én őt felette okos és élvezetes embernek találtam. Amint megtudta tőlem, hogy wasingtoni vagyok, legott különböző, ismert férfiakra és gyűlésügyekre terelte a beszédet, úgy, hogy nemsokára beláttam, hogy oly férfiúval van dolgom, ki a főváros politikai életébe, sőt még a törvényhozó kamarák senatorainak és képviselőinek beléletébe, ügyleteibe és szokásaiba is be volt avatva. Egyszerre két férfiú állt meg mellettünk (elárusítók lehettek), s egyikük igy szólt a másikhoz : „Harris, ha megtennéd ezt értem, soha sem felejteném el öcsém !“ E szókra örömsugár csillogott szomszédom szemében. Úgy láttam, mintha boldog emlékek merültek volna fel emlékezetében. Kevéssel rá arca elkomorult, gondolkodóvá változott. Ő felém fordult és igy szólt: „Engedje meg, hogy elmondjak egy eseményt, életemnek egy titkos részletét —• oly részletet, melyet még soha sem érinték, amióta az velem megesett. Hallgasson meg nyugodtan s Ígérje meg, hogy félbe nem szakit.“ Én megígértem, s ő a következő különös kalandot beszélte el, majd izgatottan, majd búsan, de mindig komolyan és érzéssel. „1853. dec. 19-én este Szt. Louisban vasútra ültem, hogy Chicagóba utazzam. Össze-vissza huszonnégy utas volt, nők s gyermekek nem voltak köztük. Kitűnő hangulatban valánk, csakhamar összebarátkoztunk egymással. Az utazás jónak ígérkezett s meg vagyok róla győződve, hogy senkinek sem volt az egész
