Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
82 5 párnahajt. 15 szalmazsákot és 24 csomó, és 22 font tépetet; melly szép adományért a’ lelkes hölgyeknek a’ haza nevében köszönet mondatik. Debreczen, febr. 6-án 1849. Mészáros Lázár, hadügyminister. NEM HIVATALOS RÉSZ: Magyarhon népei 1 Úgy legyen rajtunk isten áldása, a’ mint ti nektek igazat fogunk mondani ’s legnagyobb áldása legyen az: hogy ti elhi— gyétek szavainkat. A’ mit ti nektek mondunk, a’ mit számotokra leírunk, a’ mindenható ítélő széke előtt legyen mondva és leírva. Hallja meg az isten, hallja meg a’ nemzet igazságunk szavát ’s legyen ég és föld bírája fölkarolt ügyünknek ’s hozza meg reánk ítéletét, olly igazságosat, olly részrehajlatlant, minőt csak isten és nemzet hozhat. Országunk feje, a’ király, ki magát ellenségünkké tette, idézett bennünket e’ törvényszék elé, midőn bennünket pártü- töknek nevezett Mi megjelenőnk e’ törvényszék előtt, ’s higgadtan, komolyan , mint illik férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanák ’s kiknek szavait nemzetek hallgatják, felelünk e’ vádra. Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütök soha. Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, mellyet mi védünk; egy alkotmány az, melly mindenkié , ki ez ország földén lakik: magyar, szláv, vagy oláh, óhitű vagy protestáns, úr vagy szegény. Ez alkotmáyt mi nem kértük, nem kaptuk a’ királytól. 'Mienk volt az, mióta e’ földet magyar honnak híják, azon frigyláda ez, mellyre a’ királyok esküsznek, melly egy a’ nemzet életével , összetartó kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, melly ur a’ király és a’ nemzet fölött! Ki ez alkotmány ellen föltárnád, az a’ pártütö. Mi ez alkotmányt védni, a’ király megsemmisitni fogott fegyvert. ’S még is a* király minket nevez párütöknek, '$ mi még sem neveztük a’ királyt pártütönek soha. Midőn isten kegyéből viruló hazánkat tulajdon jobbágya polgárháborúval támadta meg, a’ király e’ lázadót nyíltan párt- ütőnek nevezte, ’s bennünket felhívott fegyveres önvédelemre a* belháboru támasztója ellen; ’s most a’ király ugyan e’ pártütö megkezdett harczát folytatja ellenünk, ugyan azon seregeket küldi országunkra, mellyet saját királyi szavával pártütökké bélyegzett. ’S még is a’ király minket nevez pártütöknek ’s mi még sem neveztük a’ királyt pártütönek soha. Országunk vérbe lángba van borítva, a’ népfajok egymással irtó háborút viselnek, névtelen szörnytettek kiáltnak az égre. Ki idézte elő az iszonyharezot ? Kinek szavára támadtak egymásra a’ századok óta nyugvó elemek? Nem királyi parancs gyujtá e’ meg a’ lángokat, miket most emberi kéz eloltani nem bir, nem a’ királyi czimer volt e’ a’ vérengzők megismertető jele ? Nem segitette-e őket a’ király pénzzel és fegyverrel és tanácsadással emberiség-szennyező dúlongásaikban? ’S nem nevezték e’ a’ gyilkosokat a’ király személyének helyettesitői testvéreik, barátaiknak. ’S még is a’ király minket nevez pártütöknek, és mi még sem neveztük a’ királyt pártütönek soha. Nem neveztük öt annak, mert nem akartuk elzárni a’ ki- békülhetés útját. Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek. Kit a’ nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem nevezheti, az iránt többé viszonya nem lehet, egyéb mint bírónak a’ vétkező iránt. És a’ magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütönek. Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, ’s midőn azt ön mentségére kellett volna kimondania. Mert becses volt előtte a’ polgárvér, mert meg akarta óvni hazáját a’háború pusztitásaitol,’s mert imádta hazáját jobban mint a’ dicsőséget ’s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni. íme mielőtt a’ harezot elfogadtuk volna, megkisértök a’ kibékülés útját, nem kértünk semmit, a’ mi nem a’ mienk ’s Ígértünk áldozatot mindenből, kivéve alkotmányos jogainkat. Ajánlatainkat nem volt ki elfogadja. Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a’ háború, hallgatta ki békeajánlatunkat, és visszavetette. És utasított bennünket a’ harezok itélöszéke elé. Mi számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket ’s kiálltunk a’ síkra. Nekünk nem lehetett az elég: hogy igazságunk van azt tenni, a’ mit teszünk, azt is kellett tudnunk: hogy erőnk van hozzá. ’S e* tudatunkban nem csalatkozánk. Erő, akarat, lelkesedés, maga a’ sors biztatólag jött elénk. De a’ mint a’ nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a’ de- rttltebbek elbizottságra nem ragadtak benünket. Mi még most is azt mondjuk: Mi nem akarjuk a’ királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk , hogy teljesítse kötelességét, a’ mi egy király kötelessége. Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt. Még nem dűlt el a’ harczi koczka, még nem jött el a’ mindennapok vége, még van idő megállni. De a’ mi a’ harcz^kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a’ harcz végén. Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk, de a’ király is mindent elveszthet, ha a’ sors számára vetett vakot. Neki a’ mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi. És a’ barcz kimenetele kétséges. Mi féltő kincsnek tartjuk alkotmányunkat illy kétséges kimenetelre koczkáltatni ’s óhajtjuk: hogy a’ király is tartsa illy féltett kincsnek koronáját. Mi a’ harezot nem kezdtük, mi a’ harezot nem dicsvágy- ból fogadtuk el, mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert ’s mihelyt azok biztositva leendnek, megszűnünk áldozni a’ nemzet vérével, ’s legyen bárki , ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogitni tudja, helyt adunk neki az ország kormányán, más föltétel alatt soha is senkinek. Jókai Mór. Debreczen, febr. 8. 1849. E’ napokban egy olly tüneménynek voltunk szemlélői nemzetünk életében, melly lelkünket annyi sebhedés után a’ vigasztaló szó csodaerejével érinté újra. Honunk azon vidékeiről, miket a’ császári ellenség megszállott, jöttek több rendbeli követségek a’ honvédelmi bizottmányhoz, hüségöket, ragaszkodásukat a’ nemzetiség ügyét képviselő kormányhoz nyilvánitandók. Messze útról, számtalan veszélyen keresztül eljöttek megmondani Magyarhon kormányának: hogy az a’ nép, melly őket diadalünnepeiken zászlókat lobogtatva fogadta, nem hagyta el őket a’ veszélyek próbaidejében, hogy csak egy intést, csak egy buzdító szót vár tőlük, ’s mint egyetlen istenerejü kar fog seregestül föltámadni ’s követni a’ legelső zászlót, mellyre szabadságának jelszava van irva, ’s ha mindenki elhagyná is e’ hazát, ők nem hagyják el azt soha, ’s ha mindenki eladná is szabadságát, tőlük csak ez élettel együtt lehet azt elvenni. Nem! Illyen népet nem lehet meghódítani. Elöntheti határaikat az ellenség tengerhatalmával, de nem öntheti el sziveikben a’ honszeretet lángját, melly fiúról fiúra marad ’s megőrzi a’ nemzetet a’ meghalástól. E’ nép élete és halála többé nincs emberi kezekben. Kik együtt tudnak tartani, midőn vezér nélkül maradnak, — kik nem hagyják el zászlóikat, midőn azokat a’ szerencse elhagyta, — kik bízni tudnak a’ kétségbeesés óráiban, — kik a’ veszély közepeit emelnek kardot, kiáltva: nemzet ne hagyd magad 1 megvédnek fiaid 1 azokkal isten van, azokon ember nem vehet hatalmat. Mi lelkünk benső nyugalmával merjük kimondani, hogy e’ nemzet élete többé nem függ emberek éltétől, nem a’ mi életünktől. A’ mi éltünk lehet a’ nemzet javára, a’ nélkül hogy halálunk kárára leendne. ’S ha napjaink számlálva vannak, akármiilyen legyen is azoknak vége, dicső vagy dicstelen, e’ nemzet napja azért még fönmarad, ’s ha mi alászállunk, támadnak helyettünk jobbak és erősebbek, mint mi valánk, ’s ez, úgy hisszük, magas vigasztalás a’ halál órájában. Veszthetünk csatákat, veszthetünk vezéreket, de a’ nemzetet nem. Elfoglalhatják várainkat, városainkat, de nem népünk szivét. Bátran nézhetünk sirunk fenekére, ott nem fogjuk a’ nemzet koporsóját látni. Debreczen, 1849. febr. 8. A’ Wien. Zeitung nem rég egyik számában prostituálja Kossuthot, Nyárit és Madarászt, arra figyelmeztetve a’ közönséget: hogy e’ férfiak szökni készülnek Magyarországból, ’s e’ végett közli személyes leírásukat hogy őket mindenki rögtön elfoghassa. Azt nem csudáljukaz érintett német kormánylapban: hogy becsületes emberekről magának nem szerzett fogalmat, bennünket kalandoroknak fejt maga előtt, kik szöknek, ha buktak, ’s nevet, nemzetet és jellemet tudnak változtatni, mint színpadi rnhákat; miért hinne ö akárkit is jobbnak Metternichnél, vagy Lajos Fülöpnél, hanem azon jámbor gondolat érdemel itt főleg figyelmet, miszerint elleneink Magyarország meghódítását, a’ szabadságharcz legyőzését olly véghez vitt dolognak tartják, melly után már nem következik egyéb , mint a’ vezérek megszökése ? Az illyen hírek csak a’ börze papirosok kedvéért iratnak. Vagy tán volna , a’ ki azt hinné: hogy a’ vezérek elfog- , ák hagyni a’ csatatért, midőn seregeik öt helyen állanak még zászlóik körül ? Midőn a’ nép elkeseredése még a’ legyőzőitekbe is uj lelket önt, midőn a’ nemzeti zászlók még meg sem rongyolva lobognak váraink ormán, midőn a’ harczi koczkán, mit a’ tegnap elveszt, azt a’ holnap visszanyeri, illyenkor kecsegteti magát valaki azzal: hogy a’ vezérek el fognak szökni ? Nem vége ez még, csak kezdete a’ harcznak! De ha vége volna is. Ha mind az teljesülne is, mire istenhivő lélek gondolni sem képes, ha szabad volna annak megtörténni: hogy a’ gonoszak a’ becsületeseken , a’ gyávák az erőseken diadalmaskodjanak , ha veszve volna minden, szabadság és haza és a’ remény azokat valaha visszanyerhetni, és ha volna akkor még egy másik Magyarország, melly azokat, kik itt élni nem akarnak, keblébe fogadja, ne várjátok: hogy e’ hon határait elhagyná egy is azok közül, kiknek szava a’ szabadság eszméit életre költé. Nézzétek meg a’ népet, midőn bejött a’ császári hadsereg fehér szalagokkal fövegén, volt-e egy is, ki elébe ment kezet nyújtani, volt-e, ki biztató szóval fogadta, volt-e ki megtagadta magyar léteiét? Sehol, senki. ’S ők, kik a’ népnek szakasztott közepéből nőttek a’ nemzet kormányára, ők ne hasonlítanának e’ az anyához, ki őket felnevelte? Nézzétek meg a’hadsereget, midőn a’ császári kegye- I lem közéjök szóratott, volt e’ egy is, ki meghunyászkodva le | tette volna fegyvereit, ki lábaihoz csúszott volna a’ hódítónak? Sehol senki. ’S ők, kik midőn egyedül, fegyvertelenül állottak is fegyvertelen néptömeg élén, bátran léptek a’ trón zsámolyára, hogy az lépésüktől megingadozott, számot kérni a’ nemzet éltéről, ők sápadnának-e el akkor, midőn mindenki arczát a’ harezvágy pirítja? Ne vigasztaljátok magatokat azzal. Irtózatos erő van a’ becsületességben. A’ becsületérzés több embert Ítélt halálra, mint a’ törvényszékek. Mi készek vagyunk ítéletére. Azt nem tudjuk, hogy halálunk hol és mikor leend, betegágyban-e, vagy csatamezön, vagy a’vérpadon, de hogy becsületes leend, arra esküszünk. A’ haza nálunk nélkül meg fog élni, de mi e’ haza nélkül soha. Nekünk csak e’ földön van jövendőnk, vagy e’ föld alatt. J. Debreczen, febr. 8. 1849. Ellenségeink azzal vélik a’ magyar népet magokhoz édesgetni , hogy hadseregeikben szigorú hadifenyitéket tartanak. Az igaz, hogy a’ mi seregeinkben ez nem történik mindenütt olly szigorúsággal. ’S még is e’ nép derült vidám arezot mutat, ha honvédőinket látja közelitni, eltűri a’ hadfi csintalanságait; de sötéten marad és elzárkózik, ha amazok jönek, ’s kárba vész rajta a’ kényszerű hízelgés. Imádjátok a’ népet! Isten fönséges arczát nem egyes emberek, hanem népek hordják. Látjátok: e népnek nem fáj az : hogy kenyerét elveszik, nem bánja, hogy fut, fárad, adózik, még véréből is tizedet fizet; Isten neki, a’ hazáért teszi, éhezik, nélkülöz, sebeit kötözi és büszke reá. — De fáj neki az: hogy elveszik szabadságát! nincs kárpótlás, nincs kérlelés, mellyért ezt elfeledje. Nem bánja, ha vagyona elpusztul, nem bánja ha szegény emberré lesz, de c’ hazáért, e’ láthatlan szentségért tud érezni, de rabszolga lenni nem tud, nem akar. Az illyen népet nem azzal kell az ellenség elé vinni: hogy az majd falvait égetendi föl ’s gyermekeit gyilkolja le, hazárol kell beszélni ennek és a’ szabadságról. E’ szókra fel fog dobogni kebele, mert ott nemes szív lakik ’s oda nem hatnak földhöz ragadt eszmék. J. Windischgraetz több proclamatiói egyikében azzal vádol bennünket: hogy kormánybiztosaink által meg akartuk mérgez- tetni a’ győri élelmi szereket. Ha volna kormányunk kezelői közt valaki, kiről illy intézkedést feltehetnénk, ha elhihetnÖk; hogy illyesmi csakugyan kísérletbe vétetett, bizonyára e’ szándék védelmét nem yállal- nók magunkra. Az immoralitást nincs mivel menteni. De mi ezt rágalomnak nyilvánítjuk. Kormányunk illyesmit nem parancsolhatott. Ha tette valaki, a’ kormány helybenhagyása nélkül tette. Mi oka lett volna a’ kormánynak illyesmit parancsolni ? Mikor hadseregei állanak az ellenséggel szemközt, mi oka lett volna orgyilkolásra ? Lehetett volna e’ illyen parancsot kivinni ? lehetett volna e’ eredményt várni tőle ? És ha lehetett volna, minő eredmény leendett az ?! A’ népjogok lábbal tapodása, szentségtörés az emberiség törvényeiben, fölhívás minden bűnre, minden alacsonságra. A’ lelkesedés harczában a’ szent ügyről illy alacsonság minden zománezot letörülne. Jaj volna nekünk, ha elleneink becsületessebbek tudnának lenni, mint mi. — És ha nem akarnának azok lenni, nem állna e’ ugyanazon fegyver hatalmukban mellyet mi vettünk kezünkbe ’s kinek volna akkor kedve egy harezot fölidézni, melly- ben azé a’ győzelem, ki legtöbb alacsonyságot tud elkövetni? Átkozott volna, ki kardot kötne illyen háborúba. Átkozott volna, ki a’ magyar nemzetet illy gyalázattal akarná megbélyegezni. E’ vád ellen a’ nemzet és minden becsületes ember nevében tiltakozunk. Ha akarta ezt valaki tenni, az nem lehetett magyar, nem lehetett mi közülünk való. És ha közülünk való volt, akkor komolyan igényeljük a’ kormánytól, hogy ez ügyünket és nemzetiségünket megbecstelenítő vádat szigorú vizsgálat alá vegye. Debreczen, február8. Pest elfoglalása mindenesetre próbaköve volt sok embernek. Még pedig nem csupán a’ becsületesség próbaköve, hanem egyúttal az okosságé is. Azok, kik tőlünk átmentek az’ellenséghez, csak két egyenlő nagyságú rósz között választottak. Megmutatta a’ következés. Wíndisgraetz meghagyta nekik a’ meztelen életet, és jószágaikat minden hódolat-nyilvánitás daczára elfoglalta. És az természetes. Windisgraetznek emberekre nincs szükség, hanem jószágaikra igen. Embereket kap ö szilárdabbakat, okosabbakat, becsületesebbeket tulajdon felei közt, mint kik mi tőlünk, gyáván, bűnbánó képpel vándorolnak hozzá Ezeket egyszerűen kifosztja ’s hagyja futni. Ennél roszabb azon esetre sem történhetett volna velük ha a’ mi seregeinkből, mint hadi foglyok estek volna az ellens ég kezébe. Ha tökéletesen legyözettünk volna, akkor is csak azon nyomorú sors várt reájok, a’ mit igy nyertek. És ha győzni fogunk, mi vár reájok akkor?
