Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-26 / 251. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. OKTOBER 26.. SZERDA Egyezség megoldatlan történelmi gondokkal Izraeli—Jordán békeszerződés Hosszú, de előre kiszámítható út vezetett a Hásimita uralkodó és a jeruzsálemi kormány nyílt megbékéléséhez, hiszen a korábbi évtizedekben az arab népek rosz- szallásától tartva a király csak titokban szokott találkozni az izraeli vezetőkkel. Ezeknek a titkos találkozóknak az a magyarázata, hogy a zsidó állam és az ammani uralkodóház között mindig is fönnállón egy bizonyosfajta érdekközösség. Izrael sem és az arábiai Hadzsáz vidékéről a Jordán folyó partjára átplántált Hásimi- ta-dinasztia sem érezhette magát igazán biztonságban a történelmi Palesztinában. Az első világháborúban nyújtott katonai segítségért az angol imperialisták 1921-ben jutalomképpen tették meg Abdallah herceget, a mekkai serif fiát Transzjordánia emírjének, s ezzel a történelmi Palesztinában és attól keletre különálló politikai egységet alakítottak ki. Eközben a cionista mozgalom vezetésével megkezdődött a Jordán folyótól nyugatra eső Palesztina területén az eljövendő zsidó állam alapjainak a lerakása. Az 1946-ban függetlenséget nyert Jordánia két évvel később, az első arab—izraeli háború eseményeit kihasználva előbb megszállta, majd 1950-ben bekebelezte a Jordán folyó nyugati partjának egy részét, az úgynevezett Ciszjordániát. Magyarán szólva: az ezen a vidéken idegen testnek számító Hásimita-uralkodóház és az 1948-ban kikiáltott Izrael Állam figyelmen kívül hagyták az ENSZ 1947-es, fölosztásra vonatkozó határozatát, és együttesen megakadályozták a palesztin— arab állam létrejöttét. Ezek után az sem véletlen, hogy 1951-ben a palesztin nemzeti mozgalom tagjai halálos merényletet követtek el Húszéin nagyapja, Abdallah király ellen a jeruzsálemi Szentély-hegyen. Az 1952 óta egyfolytában uralkodó Húszéin király az elmúlt évtizedekben többször is viszályba keveredett a Jordánia területén élő s az összlakosság mintegy 70 százalékát kitevő palesztin menekültekkel. A legsúlyosabb összecsapás 1970-ben volt, amikor a hírhedt „fekete szemptember” folyamán Húszéin Izrael hallgatólagos beleegyezésével véresen leverte a palesztin fegyveres egységeket. Manapság a jordán királyság területén közel egymillió palesztin él, akik az 1948-as, majd az 1967-es arab—izraeli háborúk idején menekültek el hazájukból. Izrael amerikai segédlettel előbb Egyiptomot, majd a Jasszer Arafat vezette PFSZ-t, s most pedig Húszéin jordán királyt „győzte meg” — elsősorban klasszikus gazdasági eszközökkel. A jordán királyságra nehezedő gazdasági nyomás főleg a második öböl-háború után vált egyértelművé, amikor a washingtoni kormány megbüntette Ammant, amiért az részben támogatta Szaddám Húszéin iraki elnököt. A tankok helyett a Közel-Keleten is jobban bevált a bankok zsarolása, s a gazdaságilag térdre kényszerí- tett Húszéin király ma délben békeszerződést ír alá az Arava-sivatagban Izraellel anélkül, hogy a térség valós problémáját, a palesztin nép nemzeti tragédiáját megoldották volna. A mai békeszerződés nem ad választ a gazdasági infrasturtú- ra nélküli Gázai övezet egymilliós, megélhetés nélküli, óriási gettóba zárt lakosságának sem. Kilátástalan marad a Közel-Kelet különböző pontjain elszórt táborlakó palesztin milliók sorsa is. Ä ma aláírt békeszerződéshez hasonló részmegoldások csak ejrősítik a Ha- mász fundamentalistáinak a helyzetét mind Izraelben, mind pedig a jordán királyság területén. A másik megoldatlan probjéma az, hogy Szíria elárulva érzi magát a mostani izraeli—jordán békeszerződés aláírása után. Éppen ezért Bili Clintonnak nem lesz könnyű dolga a Jasszer Arafattal és a Háfiz al- Aszad szíriai elnökkel lefolytatott megbeszéléseken. Ezeknek a vezetőknek ugyanis nagyon komoly gazdasági és politikai ígéreteket kell tenni azért, hogy a Közel-Kelet ne boruljon ismét lángba. Hering József A nagyvilág hírei ■*- „Nem lenne értelme annak, hogy a Románia és Magyarország' közötti régi konfliktusok emléke akadályokat emeljen a népeink és államaink közötti mai és jövőbeli együttműködés útján” — jelentette ki a román hadsereg napján Iliescu elnök. A honvédelmi bizottság küldöttsége a NATO szervezeteinél tett látogatásával mindenekelőtt azt akarja kifejezni, hogy Magyarország továbbra is igen fontosnak értékeli közeledését a szövetséghez, beleértve a teljes jogú tagság elérését” — hangsúlyozta brüsszeli ' nyilatkozatában. Mécs Imre (SZDSZ) bizottsági elnök. VÉLEMÉNY A kör négyszögesítéséről A mikor e sorokat írom, átestünk az úgynevezett pótköltségvetés vitáján, s immár vészesen közeledik az 1995. évi költségvetés parlamenti megmérettetése. Az olajozottan működő szavazógépezet ismeretében megvan minden esélye annak, hogy az egyensúlyjavító intézkedések jegyében a parlament elfogadja a kiadások drasztikus megnyirbálását, az elvonások végsőkig feszítésével együtt. Má csupán az a kérdés nyitott, hogy a fűnyírórendszerben működő pénzügyi politika mely ágazatokat sodorja a részleges vagy teljes ellehetetlenülésbe, és mindezt mekkora és meddig tartó önfegyelemmel tolerálja a választópolgár, illetőleg, pénzügyekről lévén szó, az adóforintjait perkáló adózó. Minderre a választ hamarosan megkapjuk. No, nem az állami költségvetésről szóló törvényjavaslat elfogadásakor, hanem majd a működő törvény hatásának ismeretében. Egy azonban már most bizonyosnak látszik: az állami költségvetés, pláne az államháztartás egészének egyensúlyát célzó intézkedések kudarca nagy biztonsággal jósolható, hiszen úgy nem lehet az egyensúlyt biztosítani, hogy a központi adó-, ár- és egyéb szigorító intézkedések hatására rendre felborulnak a családi háztartások. Először a polgárosodás feltételeit kellene (kellett volna már!) megteremteni a tulajdonviszonyok tisztességes rendezésével, a kisegzisztenciák gazdasági mozgásterének bővítésével. Enélkül a restriktiv pénzügyi politika várható lépései nem jelentenek se többet, se kevesebbet annál, mintha egy rókáról két bőrt szándékoznának lenyúzni. Ez pedig köztudottan olyan mutatványnak ígérkezik, mint a geometriában a kor négyszögesítése. Vagyis lehetetlen. Noha a nagyobb összefüggések előrejelzése hasznos lehet abból a szempontból, hogy felkészülési időnk marad a nem kívánt fejlemények legalább részleges kivédésére, de tapasztalati tény az is, hogy manapság az emberek többségét a holnap kevésbé hozza lázba, hiszen a mának és szinte csakis a mának élnek. Éppen ezért a pénzügyek boncolgatása kapcsán súlyozottan adóügyeinken töprengjünk egy kicsit. Annál is inkább, mert számolhatunk az adóterhek növekedésével, ami hatásában a kisegzisztenciák gazdasági mozgásterének további zsugorodásával párosul. Ugyanakkor a jó vagy rossz adórendszer és annak eredményes vagy rossz hatásfokkal történő működtetése nem egyszerűen pénzügyi kérdés, hanem tömény politikai ügy. Ha valami direkt módon képes befolyásolni a közhangulatot, az adó bizonyosan az. Közismert, hogy sikeres adórendszerrel szinte bármilyen indíttatású kormány képes javítani — jobb esetben stabilizálni — a helyzetét. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz. De vajon mi tekinthető jó adórendszernek? Elméletileg nyilván az, amelyik egyfelől biztosítja a társadalmi közkiadások bevételi fedezetét, másfelől, mindezt úgy biztosítja, hogy a rendszer működtetése egyfajta társadalmi konszenzusra épül. Ha ezzel az elméleti, de egyúttal gyakorlati következményeket is támasztó elvárással ütköztetjük a mai toldozott-foldozott adórendszerünket, akkor bizton állíthatjuk, hogy az a kettős követelmény egyikének-sem felel meg. Tényszerűen: Az adóbevételek nem nyújtanak elégséges fedezetet a társadalmi közkiadásokhoz, ami persze azért is lehetséges, mert az állami gépezet pazarlóan működik. Akár ez, akár az a gond, elfogadhatatlan. Az adóztatást övező társadalmi konszenzus helyett annak ellenkezője bizonyítható: össznépi sport az adócsalás. No, nem a bérből és a fizetésből élők körében, mert ott, ha akarnának sem tudnak csalni. Ugyanakkor a hirtelen többszörös milliomosokká váltak körében úri passzió kérdése, hogy a jól kijátszható törvények mellett adóznak vagy nem adóznak. De hiszen miként is jöhetne létre valamiféle konszenzus a hatalom és az adózók között, amikor a hatalom párbeszédet nem vagy névlegesen folytat az adózókkal, akiket valójában ma is, csakúgy, mint a közelebbi és távolabbi múltban, alattvalójának és nem polgárának tekint. Nincs párbeszéd, csak ígérgetés és kinyilatkoztatás. Ráadásul most korrekt módon ígérik, hogy terheink növekednek, holnap rosszabbul élünk, mint tegnap. Nos, ebben a helyzetben nem az ígéret korrektsége kérdőjelezhető meg, hanem az a pénzügyi politika, ami már korábban az úgynevezett rendszerváltozás előtt is csődbe juttatta az országot. Félreértés ne essék, az rendjén való, hogy adózási ügyben nincs helye a népszavazásnak. De az már igencsak szűklátókörűségre vall, hogy ha a mindenkori kormányzat évről évre szembesül az adókijátszás össznépi sportjával, a múltból öröklött és magunkkal cipelt egész pénzügyi politika elutasításával. Mégis egyre drasztikusabb folytatását készítik elő. Úgy tűnik, hogy az IMF által vezérelt pénzügyeink jól szolgálják egy szűk kör érdekét — a nemzeti javak egymás közötti újraosztásával és kótyavetyélésével —, de nem szolgálja a polgárosodni kívánó lakosság érdekét. Miként is szolgálhatná egy vállalkozás s egyben családellenes adórendszer, az ezzel együtt meghirdetett általános pénzügyi szigorításokkal. Ez a játszma csupán azt célozza, hogy gazdasági kiszolgáltatottságunk további növelésével újabb és újabb hiteleket vegyünk fel, aminek törlesztése garancia az elnyomorodá- sunk további mélyülésére. Igen, ez egy ördögi kör, amelyből kilépni csak úgy lehet, ha az eredendően rosszul gombolt mellényt megkíséreljük újragombolni. Mit jelenthet ez adóügyeinkben? Általában igaz ez ügyben is, hogy a Nyugaton hosszú évtizedek alatt érlelődött adórendszereket mi egy attól — különösen még 1987-ben, az adóreform idején — lényegesen különböző társadalmi-gazdasági közegre erőszakoltuk rá. Az erőszak elkövetése azzal történt, hogy az adaptáció gondolata csak addig terjedt, hogy az alkalmazni kívánt eszköz úgy- ahogyan működjön, de annak elemzése csak igen elnagyoltan valósult meg, hogy az egyes adók miként hatnak a társadalom különböző rétegeire és a vállalkozókra. Minthogy annak alapos felmérése rendre elmaradt, ezért a nem várt negatív hatások rendezése érdekében a permanens korrekció érvényesült és érvényesül mind a mai napig. Ez pedig azt eredményezi, hogy adórendszerünk kiszámíthatatlan, ahhoz hosszabb távon alkalmazkodni nem lehet. Ezt felismerve az adózók a maguk módján persze alkalmazkodnak a rendszer kiszámíthatatlanságához. Egyfelől úgy, hogy gazdálkodásukat a hosszabb távú tervezés és befektetés helyett a rövid távon jelentkező előnyök kiaknázására építik (amit kényszerű rablógazdálkodásnak is minősíthetünk), másfelől igyekeznek a változó szabályok zavarosában halászni, kikerülve az adót, ahol csak lehetséges —-, nem ritkán a törvénytelenség kockázatát is vállalva. Ez tipikus esete annak, hogy ha módszerében nem tisztességes az állam, akkor polgára hasonló módon reagál. De hova vezet ez az egyre mélyülő spirál? Oda, ahol ma tartunk: a tisztesség, az arányos közteherviselés kívánalma gúny és kacaj tárgya. Pedig csak olyan elemi követelmények, amelyek felrúgása káoszt és mélyülő válságot eredményez. Ha számba vesszük a központi és a helyi adók főbb elemeit, kiderül, hogy működtetésükben alapvető, mondhatni alkotmányos zavarok mutatkoznak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az adók folyamatos kijátszása miatt a tisztességesen adózók terhe a tűrési határon túljutott, hanem az alkotmányban rögzített kötelesség teljesítése hiúsul meg. Nevezetesen „a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.” Nos, ebből úgyszólván semmi sem érvényesül. Lehet-e beszélni jövedelem- arányos teherviselésről abban az összefüggésben, ha a létminimum körül vagy azt nem sokkal meghaladó jövedelemmel rendelkezők helyzetét vizsgáljuk. Ez ma már a társadalom többségét jelenti, egy olyan fogyasztói kosárral a kezükben, ami a vegetálás elemi feltételét (élelmiszer, fűtés, világítás, gyerekek iskoláztatásának eszközei stb.) tartalmazza. A személyi jövedelemadóval terhelt (apasztott) jövedelmükből vásárolják mindezt kényszerűen csökkentett mennyiségben, de folyamatosan növekvő adóteherrel, azaz fogyasztási és forgalmi adóval. Összjövedelmük döntő többségét fordítják puszta létük biztosítására, ahhoz kapcsolódó adóterheket viseive. Ugyanakkor az átlag feletti jövedelemmel rendelkezők ilyenfajta terhelése — összjövedelmük tükrében — az előbbinek csupán töredéke. Ä jövedelemkülönbségek okán ez törvényszerű, de az már kevésbé az, hogy a közteherviselés ilyen aránytalanságát nem követi az igazán nagy jövedelműek felhalmozásához kapcsolható vagyonadó. Ánnak mellőzése az adórendszerből lényegében az alkotmányos kötelezettség meghiúsulását jelenti. Ilyen helyzetben nyilván nem lehet szó, sem jövedelem, sem vagyonarányos közteherviselésről, hiszen az utóbbinak még eszköze sincs. (Ne tévesszenek meg senkit a helyi adók körében szereplő vagyoni típusú adók, hiszen azok esetlegesek, az önkormányzat döntésétől függenek, a bevezethetőségüket pedig fékezi a helyi önkormányzat kontraérdekeltsége, valamint a központi adók túlsúlya.) P ersze, önmagában vagyonadóról szólni képtelenség. Azt csak az adóstruktúra egészének felülvizsgálatával, ezzel együtt az államháztartás reformjával lehet előkészíteni. Ebben a helyzetben a pénzügyi kormányzat egyet biztosan nem tehet, nevezetesen azt, hogy érdemi válasz nél-’ kül hagyja Horn Gyula miniszterelnök vagyonadóról, majd később vagyon-növekményadójáról (?) szóló „magánvéleményét.” Vagy talán mégis?... Csúcs László
