Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-04 / 232. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTOBER 4.. KEDD 13 Összekacsintás és házasság @ A hosszú, vajúdásos tárgyalások eredményeként megszületett szociálliberális koalíció némelyekben a kecskével keresztezett házimacska képzetét kelthette még jú- nius tájékán. Mert ugye, hogyan is férhet meg egy fedél alatt a szociális érzékenység és a kőkemény liberalizmus? A közben eltelt három hónap a maga eseményeivel aztán sok mindenre választ adott. A szociálisan érzékeny „mimózák” kormánya minden lelki fájdalom nélkül hozta meg népnyomorító intézkedéseit, alig várva a gazdáját húzó kutya, a liberális kistestvér nagy tetszés- nyilvánítását. Egyszersmind kemény takarékosságra biztatták a népet, köztük Marcsi nénit is, hogy ugyan ne szedjen már olyan sok krumplihéjat a szemeteskonténerből. Közben az exelvtársak persze még mindig a rózsadombi medencéjükben áztatják a lábukat. De ezt most hagyjuk! Vegyük inkább egy kicsit mikroszkóp alá a koalíciót, amelynek lényegét én egyre inkább a múltbéli összeka- csintásban látom. Miben áll ez a kommunista (reformkommunista)—liberális ösz- szekacsintás? Megpróbálom felvázolni: 1. A hajdani pártállam nem ölelte ugyan keblére a nyolcvanas évek közepére mindinkább kibontakozó nyugati orientációt követelő úgynevezett demokrata ellenzéket, de a nacionalistának, magyarkodónak, fajgyűlölőnek kikiáltott nép-nemzetiekkel szemben még mindig a kisebbik rossznak tartotta őket. Sőt a vége felé tartó Aczél-kurzus még egy szelíd kokettálásra is hajlandó volt ezzel a szűk körű belvárosi elittel, főleg, ha valakik ellenében kellett velük kacérkodni. 2. A másik fő összekötő kapocs talán a hagyományos értékeket tagadó anarchizmus lehetne. Az anarchizmus eszméje ugyanis a kommunista baloldaltól sem áll távol, hiszen a cél érdekében felhasznált minden eszköz megengedhetősége mélyen beleivódott a marxista dogmatika alapján álló pártba. A nálunk dívó liberalizmusnak pedig egyik legfőbb célja éppen az. évszázados emberi értékek elpusztítása, a morális rend szétbomlasztása. 3. Harmadik közös elem a heveny nemzetellenesség, melyet ők váltig tagadnak, hiszen ők úgymond csak a „magyarkodást” ítélik el. Az ő szótárukban azonban ez utóbbi kifejezés a hazához való pozitív kötődés minden formáját magában foglalja. Bár a baloldalnak mindig volt egy szűk kis csoportja, mely hazafias érzésű, nemzeti elkötelezettségű volt, de ők olyannyira a perifériára szorultak, hogy a legszívesebben letagadták volna őket, mint a család fekete bárányát. 4. Végezetül, de nem utolsósorban a mindkettőjükben közös vallás- és egy- házellenesség is jól beleillik ebbe a sorba. A kommunisták heves antiklerikaliz- musa ezektől a liberálisoktól sem idegen, bármennyire is próbálják leplezni ezt az állítólagos világnézeti semlegességükkel. Ám ezen az álarcon nem nehéz átlátni (lásd az internacionalizmus — világpolgárság párhuzamát). Nem véletlen, hogy nagyrészt éppen a tegnapi pártszeminaristák közül kerültek ki mára a pápáról gúnyos röpiratokat firkálok, az egyházi iskolákat oly dühödten támadók. Nagyjából így állt össze 1989-re az a bizonyos testvéri összekacsintás, amely egy rövid, csupán kényszerből és forgatókönyv szerint eljátszott, hevesen kommunistaellenes epizód után ehhez a mostani „házassághoz” vezetett. Egy leplezett nagy alku köttetett meg diszkréten, a beavatlanok számára alig HISTÓRIA Herczeg Ferenc élete (V.) Gróf Tisza István felajánlotta barátságát Herczeg Ferenc neve már fogalom lett, együtt emlegették Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor nevével, s amikor 1894-ben megjelent a Simon Zsuzsa című regénye, majd a Napnyugati mesék cím alatt az új novellagyűjteménye, az egész magyar sajtó már olyan hangon ír róla, amely csak a legnagyobbaknak jár ki Magyar- országban. Az irodalmi élet fejedelme, Jókai Mór is szeretettel öleli magához, s házában, a Bajza utcai Feszty-szalonban meghitt társaságának kiválasztottjai közé avatja a fiatal írót. Herczeg itt nemcsak az irodalmi és művészi élet jeleseivel ismerkedik meg, de a politika notabilitásai- val is, akik itt a kedélyes jóbarát és kártyapartner minőségében vészik körül Jókait, a világhírű írót, akit az ország, mint embert is bálványoz s a politikai élet is elhalmoz minden tisztességgel. És Herczeget is megismerik itt Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Csáky Albin, Wlassics Gyula miniszterviselt közéleti nagyságok, miniszterjelöltek, képviselők, Nedeczky István, Gajári Ödön, Beöthy Zsolt, Horváth Jenő — nagyszerű iskola ez annak, aki nemcsak művész és költő, hanem reprezentatív ember is akar lenni a magyar irodalomkultúrában, amivel akkoriban még együtt jár a társadalmi és politikai szereplés posztulátuma is. Herczeg Ferenc nagy író kezd lenni, s a múlt hagyományai szerint a nagy magyar író társadalmi és nemzeti közkincs, kivel az ország egész közélete számol. Az írás, amely Jókait a nemzet bálványává tette, ebben a társaságban nem elég ahhoz, hogy tekintély legyen. Mikszáth Kálmán, akinek eddig csak novelláskötetei és országgyűlési karcolatai jelentek meg, inkább a Sándor utcai ház folyosóján szerzett népszerűség révén tagja már a Petőfi és a Kisfaludy Társaságnak, sőt az Akadémiának is — viszont írói érdemei után 1887-ben az illyefalvi, 1892-ben pedig a fogarasi kerület beküldi őt a törvényhozásba. Ez csak azt jelenti, hogy Magyarország kicsiny társadalmában, aki valamit jelentett, aki súly és érték akart lenni, annak a politika felé kellett orientálódnia, mert a magyar úri élet tele volt politikával, a politika tele volt urakkal, s úri karrier és úri presztízs nélkül az az írói hivatás is csonka és félszeg életprogram maradt. Erre nincs jobb példa Kiss József és Bródy Sándor életénél. Emellett azonban Herczeg szorgalmasan dolgozik, ontja a tárcanovellákat, és megjelenik a Simon Zsuzsa című regénye, amely újra példátlan nagy sikert aratott. A siker titkát most sem magyarázhatjuk meg mással, mint amivel Pé- terffy Jenő magyarázta: „a hang, a stílus, a meseszövés finom és mérsékletes ízlésességével és magyarságával. Herczeg első regényeiben — ezek Péterffy szavai — csupa olyan alak mozog, kik bizony előkelő könnyűséggel lépnek föl az életben, a külső formáknak emberei, s mókás léhaságot s hirtelen szenvedélyessé-, get, sőt mélyebb érzelmet igen jól tudnak látszólag színtelen szólással palástolni vagy feltüntetni, s akiknek modorában, szemük egy pillantásában, kezök egy mozdulatában mindig van valami, ami megmutatja, hogy ugyanegy fajból valók, bármily különböző legyen is lelkületűk. Konvencionális hagyomány, társadalmi előítélet, külső szabatosság éppoly erős ben- nök-, mint bűnös vágy vagy igaz érzés, vagy pillanatra erős szenvedély; de leginkább uralkodik rajtok az a törekvés, hogy úri voltukból ne engedjenek; a legszélsőbb helyzetekben is úgy iparkodnak viselkedni, hogy a nézők előtt arcuk izma meg ne ránduljon s ingatag lépéssel belsejüket el ne árulják. Az író látszólag közönnyel, de belső érdeklődéssel s igazi élvezettel vonja meg azután ez alakok könnyed körrajzait, s éppen csak annyit árnyal rajtuk, hogy alkalmasak legyenek lélektani mese hőseiül. Amilyenek a hősök, olyan a mese is. Nem csillogó, nem rendkívüli, különös vagy mély szenvedélyt mutató, közvetlenül inkább csak a mindennapi életből kel ki; ott szövődik köznapi beszélgetések között, vagy ahol a társaság mulat, kaszinóban, vadászat közben vagy estélyeken. S amint az író így látszólag gondtalanul s indulat nélkül, az erős színeket kerülve rajzol, az erősebb hatásokat kerülve beszél, lassanként, lépésről lépésre mégis úgy meghúzza a mese szálait, hogy érdekes lélektani szövedéket mutatnak. S így megtörténik a mesében az az üdvös dolog is, hogy az életet a cavaliére- ment fölfogó szereplői egyszerre csak észreveszik, hogy nemcsak futó érzések, gerjedelmek, vonzalmak és percnyi szenvedélyek vannak az életben, de van sors és bűnhődés is. S írónknak éppen az a sajátsága, hogy azt nem tragikai páthosszal, előretolakvó célzatossággal vagy lélektani elemzésekkel mutatja föl, hanem szaloni könnyedséggel, délelőtti öltözetben, egy ügyes elbeszélő rövidségével s találó gyorsaságával.” Péterffy Jenő ennél melegebb kritikát élő magyar íróról soha életében nem írt. A közönség pedig akkor már nem bírálta, csak ünnepelte a Simon Zsuzsa illusztris íróját. Igaz, hogy az ünneplés akkor a magyar nemzetnek szinte kizárólagos életnyilvánulása volt. Ez időben, a kilencvenes évek elején, ki sem keveredett az ünnepségekből. 1896-ban zajlott le a millennium, amely hazafias lázba hozta az országot, de Herczeg Ferenc ezalatt a maga írói egyéniségének kiépítésén dolgozik, mintha nem is volna más célja az életének, mint a Jókai-féle legendás termékenységet utánozni. És abban az esztendőben (1896) Herczegnek négy kötete jelenik meg a könyvpiacon: Szabolcs házassága (regény), Az első fecske és egyéb elbeszélések (novellák), Honthy háza (színmű) és a Nász- úton (énekes bohózat). Ez a híres munka annál tiszteletre méltóbb, mert az írót egyéb dolgok is erősen foglalkoztatják. Ebben az esztendőben bevonul abba a társaságba is, ahol együtt van Magyarország majd minden értéke, a hatalom, észrevehetően. A kommunistáknak kellett az úgynevezett liberalizmus gátlástalansága, hiszen az egykori elvtársak enélkül nem válhattak volna bankárokká, kft.-vezetőkké, külföldi mamutvállalatok részvényeseivé. A liberálisoknak viszont szükségük volt a régi retorikára, természetesen már az új szótár szerint átfogalmazva. Hát ez a titkos, nagy ösz- szekacsintás emelkedett most uralkodó politikai tényezővé június végén, szociálliberális koalíció néven. Hogy ilyen előzmények után miért kellett egy hónapig tárgyalni? Ja, kérem, fontos a látszat. Földes György Nagykőrös Miért hallgatunk? Sajnos országunk most újból a szakadék szélére jutott. Azért is írom a magam véleményét többesszámban, mert velem együtt sokan gondolják úgy: ha a jelenlegi kormány továbbra is folytatja diktatórikus uralkodását, szeretnénk ez ellen kifejezni véleményünket. Gondolom, az ország érdekeit is ez szolgálná, és nem a mai némaság. Már eddig is sokat hallgattunk, ez a néhány hónap is ennek a jegyében telt el. De hát miért nem szólunk, amikor látjuk, hogy a kormány teljesen lekezeli az ország egy jelentős részének a képviselőit, jelenlegi ellenzékét? És nem csak a kormány tagjai, hanem a népet becsapó volt kommunisták és az SZDSZ képviselői is úgy beszélnek a parlamentben, hogy a tudósításokat hallva szégyellem, hogy ők is magyarok. (...) Tisztelt Szerkesztőség! Kérem, továbbra is figyeljenek rá, nehogy félrevezessenek bennünket. Kovács Dávid Nagykőrös tekintély és szellem hitbizományosai s ahonnan az évekig tartó ünneplés után Jókai Mór meglepetéssze- rűleg kimarad: a képviselőházba. Mintha csak Jókait kellett volna felváltania, aki harmincévi képviselőség után kiesett a választók kegyeiből, s átkerült az öreg urak, az ereklyék pan- theonjába, a főrendiházba. Herczeg Ferencet Szilágyi Dezső ajánlotta az akkori kormányelnök, Bánffy Dezső báró figyelmébe, aki módot adott Versec városának, hogy nagynevű szülöttjét, aki negyedszázaddal ezelőtt a Templom utcában a Herzog-ház padláslétráján ébredt a maga nagyra hivatott énjének tudatára, szabadelvű programmal a maga képviselőjének választhassa. Ezzel Herczeg Ferenc a magyar állam fennállásának ezredik évében, tizenegy kötet megjelenése után, életének harmincharmadik évében megkapott mindent, amit ez a szegény ország csak nyújthat: népszerűséget, elismerést, dicsőséget és jövedelmet, még képviselőséget is, s beléphetett oda, ahol Jókai és Mikszáth Kálmán várták: a klubba, a szabadelvű párt fészkébe, az ország sorsának intézői közé. És itt egy délceg, magas, komoly fiatal mágnás sietett vele megismerkedni, hogy az új Magyarország leendő legnagyobb írójának felajánlja barátságát. Ez a mágnás Tisza István gróf volt, a régi Magyarország utolsó miniszterelnöke, s az első, aki az új Magyarországnak vértanúja lesz. (Folytatjuk) Surányi Miklós Dömsödiek Rákóczi seregében A Móra'-stabadságharc híre Pest vármegye falvaiban is gyorsan terjedt; 1703 észére azután maguk a kuruc katonák is megjelentek a megye területén. Dömsöd és a szabadságharc történetére vonatkozó adatok a Dömsödi emlékezet című kötetben olvashatók, abból idézzük a következőket. A falu népe levélben fordult Rákóczihoz. Megírták, hogy a jobbágyi terheket vállalják, ellátják a kuruc hadat is, ám fegyvert nem foghatóak, mert „Rácz ellenség szomszédunkban lakván a vizen nyakunkba ereszkedvén tönkretenne, míg Pestet a Nagyságod hadai meg nem szállják."Rákóczi tanácsa 1704. október 2-án foglalkozott a dömsödikek ügyével. A határozat az általános gyakorlatnak megfelelő volt, vagyis kimondta, hogy „az melly gazdák magok személlyek szerint inst- rugáltatnak, azoknak az ideji adójokat egészen, amely- lyek pedig soldosok, báttyok, eöccsök és egyéb atyafi- ok által, adójuk felét kegyelmesen elengedni.”A faluból többen is szolgáltak a kuruc hadban. Jánosi János ezredében lovas katonaként szolgált hat személy, Laczházi Péter ezredében öten fogtak fegyvert a szabadságért. Papp István egységében egy fő küzdött, heten pedig mint hajdúk Losonczi Pathai Cseh István „uram eő kegyelme zászlaja" alatt harcoltak. Ismert az az adat is, miszerint a község szúrszabója Rákóczi parancsára 60 dolmányt készített a hadnak. Pogány György
