Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-29 / 150. szám
$ PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 29., SZERDA 13 Büszke lehet, Demszky úr! É Miért vagyok hálás Demszky Gábornak? Mert Bu- — dapestből négy év alatt egy kis ékszerdobozt varázsolt. Sehol egy szemét, semmi piszok. (Már megint mibe léptem?) A négy év alatt én is láttam utcaseprő kocsit. Egyszer. 1994. május elején, a választások előtt. S azok a gyönyörű pi- ros-sárga-kék zászlók! (Rémlik, mintha a magyar piros-fehér-zöld lenne. Kicsire nem adunk!) A városkép igazán gyönyörű! Ez a színkaval- kád! Az egyik villamos- kocsi sárga, a másik Bar- bie-rózsaszín, de van Fu- ji-zöld is. Hídjainkon a sok mélykék zászló, háromszínű madárral! Szegény színvakok! Autóbuszra azért szállj, mert „bízol benne! (Ez áll rajta.) A bazilika körbetáb- lázva europlakáttal. A japán turista gyönyörködhet a cipőreklámokban. Hol egy néni fején látható a cipő, hol egy szép csecsemő szájában. Fantasztikus! Aztán kaptunk egy gyönyörű szoborparkot 50 millióért. És Fesztivál- zenekart 40 millióért. Bi- cikliutakat a legforgalmasabb főutak mentén. (Egyszerűbb, ha otthon maradok, és elszívok egy doboz cigarettát. így kevésbé mérgezed magad.) A vásárcsarnok is épül- szépül. Csak a gonosz nyelvek állítják, hogy eny- nyi pénzből aranyból is építhették volna. Expónk is lesz! Igaz, Demszky Torontóban rendezte volna a budapesti expót, de az MDF nagyon erőszakos volt. Un- gár Klára még Budapesten lakik? Nagyon megijedtem, amikor azt nyilatkozta, hogy ha az expó jön, ő megy. Igazán rendes Demszkytől, hogy ebben a nehéz anyagi helyzetben is fog szúnyogot irtani. Elvégre a békásmegyeri robbanás után nem lehet az egész fővárost katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítani. A legfőbb vívmány pedig: vízvezetékcsere a körúton. Ez igen! A 100 éves vízvezetéket végre kicserélik. Az önkormányzati választások előtt. Büszke lehet, Demszky úr! Tőlem már meg is kapta az egy csepp türelmet. (Ennyit kértek.) Aritallék- tól meg a hozzá való 800 millió forintot. Ezekért vagyok hálás Demszky Gábornak? Észté Lenke Budapest Madarat tolláról... Gyakran előfor- JÉL dúl, hogy az em- /«Vbernek akkor is kínos szembesülnie az igazsággal, ha az nyilvánvaló számára, mi több, korábbi jóslatát vagy véleményét igazolja az esemény. Rólam köztudott, hogy az MDF szétzilálásáért az úgynevezett „nemzeti-liberálisokat” hibáztatom. Nos, a közelmúltban újból megrendezte szárszói villájában a „liberális értelmiség” találkozóját az ismert humorista, akit Kutyaházy Zivatarként tett széles körben ismertté egyik újságírónk. A sokoldalú bájcsevegésben megjelent a belvárosi léhűtők színe-java, a legkiválóbb, 24 karátos kommunisták csakúgy, mint a cégéres kozmopoliták elitje... Ebben a furcsa gyülekezetben különös jelenségként parázslóit fel Furmann Imre alakja, aki előadást is tartott a magasröptű ankéton... Nem tévedés, F. I. az MDF „nemzeti liberális” tagozatának (vagy „műhelyének”) egyik alapító atyja tette tiszteletét Kutyaházy úr szeánszán! A „sajtótisztességről” szólván egy eltérített sajtó- nyilatkozatról regélt, miszerint a nyilatkozó azt mondta volt: „Nagyon sajnálom, hogy Koncz Zsuzsa nem az ölemben ülve énekelt!” S ezzel szemben az említett újság azt írta: „Nagyon sajnálom, hogy Koncz Zsuzsa nem mellettem ülve énekelt!” Ó, ha ilyen ártatlan „elírások” jellemezték és motiválták volna a — túlnyomóan — liberálkom- munista, „független” chartás szellemiségű hazai sajtó torzításait az elmúlt négy évben! Érdekes volt látni, milyen gyér derültséget préselt ki chartás barátaiból Furmann pajtás erőlködése (Verebes István, Mester Ákos, Kutyaházy úr és a többiek épphogy csak kényszeredetten elmosolyodtak. Mintegy beigazolva az egykori HISTÓRIA Újvárosi Ernő szomorú története (VII.) A félelem a magánügye volt Hogy a zaklatottak, a fenyegetettek, a kiszolgáltot- tak, a védtelenek féltek, az természetes. De annál csodálatosabb, hogy mégis mertek, mégis vállaltak. A fenyegetésekre a temesvári templom nemhogy kiürült volna, nemhogy „meggondolták volna magukat” az emberek, ahogyan a hatalom minden bizonnyal várta: az események inkább ellenreakciót váltottak ki. A kályharakó Tóth Sándor is csak bement a parókiára: elhatározta, nem áll meg, akkor sem, ha kiáltanak utána, s ha időben kinyitják a parókia ajtaját és bent lesz, a többi majd eldől. De mert hívták, nem teheti meg, hogy ne segítsen. Aztán viszontagságok hazafelé is: feltartóztatás, újabb igazoltatás, egy adott pillanatban újabb vakmerőség révén sikerül kereket oldania, aztán otthon egész éjszaka retteg, hogy mikor jönnek utána. Retteg még ma is, mert úgy tűnik, a bosszú Temesvárért még nem ért véget, de ez az ő egyéni gondja. Újvárosi Ernőnek is egyéni gondja, mondhatni: magánügye volt a félelem. A közügy: önfeláldozása, önként vállalt keresztje. „Hogy ő milyen önfelál- dozóan dolgozik ezen a munkálaton, azt tudtuk. Én inkább akkor kapcsolódtam hozzá és ő hozzánk, amikor a komoly figyelmeztetések kezdődtek, a Panoráma műsora láttán, augusztus 20-a körül, Újvárosi meg is fogalmazta ezt. Pontosan nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy őt már előtte személyesen figyelmeztették, mint a férjemet is. Világosan lehetett látni: Újvárosiban nőttön nőtt a félelem. Felkeresett minket, tisztázta az addigi dolgokat, rögzített bizonyos konkrétumokat, és átadta az egyháznak, mert ott van a beteg gyermeke, ő egyedül van, egyedül ápolja a gyermeket, és fél attól, egyszerűen fél attól, hogy az életével játszik...” Bár panaszkodott, hogy állandóan a sarkában járnak, a munkát azért nem hagyta abba. „Egyszer, amikor ott voltam a templomnál dolgozni, s jöttem el, kijött velem. Pár szót beszélgettünk, amikor egy fiatalember haladt el az utcán, a templom előtt. Nem ismertem. Te, Sándor, nézd meg, ez az ember követ engem, mondta ő. Ki volt, mi volt, fogalmam se volt róla. Te, Ernő, mondtam, ne képzelj be magadnak ilyen hülyeségeket, legyél egy kicsit bátrabb. Hidd el, mondta ő erre, én biztos vagyok benne, hogy engem nyomoznak. Ez az ember, aki itt elment, engem nyomoz.” Augusztus vége felé van, Toszóék még szabadság előtt állnak. Újvárosi felkeresi őket kétszer-há- romszor, már látszanak rajta a közelgő ideg-összerop- panás jelei. „Én akkor elmentem Lászlóhoz, megmondtam neki, hogy Újvárosi Ernő nagyon fél, de László meg volt győződve róla, hogy csak neki eshe- tik baja. Lehet, magában számolt vele, talán a munkatársaknak is, s ezzel erőt akart nekik adni... Közvetlenül a szabadságuk előtt aztán teljesen kiborulva jött hozzánk Újvárosi. Mi próbáltunk lelket önteni bele. De sajnos két nap múlva elutaztunk, s a szabadságunk alatt a rádióból értesültünk róla, hogy igenis a halálba kergették...” Szeptember elején a fiával még a hegyekben járt, a Retyezáton. Menekülés volt ez? Hogy minél távolabb legyen? Vágy a kikapcsolódásra, vagy arra, hogy együtt legyen azzal, aki a legközelebb áll hozzá? „Most ez nagyon fájdalmas nekem, édesapám volt, mindenem, támaszom, tanítóm, de azt akarom, tudja meg, hogy is történt az utolsó néhány nap az életében... A retyezáti kiránduláson kedélyes volt, szinte vidám. Megjártuk a Retyezátot, hátizsákkal, nagyon jól bírta édesapám, jól érezte magát, s azt mondta: fiam, tíz év múlva is ide jövünk.” Mindig nagyon szerette a természetet, talán még Brassóból, a gyermekkorából hozta magával ezt a szenvedélyét. Gyermekeit is úgy nevelte, igyekezzenek megtalálni lelki békességüket a szabadban, a hegyek között. S hogy ez így lehessen, azért anyagi áldozatot is hozott. Egy alkalommal valamennyi pénzt kapott az egyháztól, épp elegendőt egy márkás sílécre, s gyors elhatározással vásárolt egyet a fiának. „Megvette nekem az Atomic sílécet, s akkor ment, s visszaadta a pénzt az egyháznak.” Szeptember elején jöttek le a hegyekből. Ottan: frissessége, kedélyessége hamar odalett. „Kilencedike- tizedike körül láttam, nagyon ideges. Kékes volt az arca, én bután azt hittem, hogy valami a szívétől, de most már inkább azt hiszem, hogy megverték a rendőrségen. Ez a meggyőződésem. Nem beszélt, kímélt engem, láttam, hogy fél, és kicsit többet ivott.” churchilli mondást: „Az árulókat szívesen fogadjuk, de nem parolázunk velük!”) Kellemetlen szájízzel vettem tudomásul ezt az igazságot. Valahogy úgy, mint amikor gyermekkoromban, a Pál utcai fiúkat olvasva szinte szégyelltem magam Ge- réb helyett... A napokban beszélgettem régi MDF-es barátaimmal — többek közt — a választási történésekről és a következő feladatokról, célokról. Barátaim véleménye — némileg meglepetésemre — ez volt: bár konzervatív-keresztény alapállásúak, úgy gondolják, a következőkben együtt kell élni a liberális gondolatokkal! Szerintük, ha ideológiailag nem is kell követni ezt az irányt, a gazdaság- irányítás csakis liberális alapon képzelhető el. A működő nyugati demokráciák (Németország, Nagy-Britannia stb.j is ezt igazolják. Für Lajos minapi tv- nyilatkozatában arról beszélt, hogy az MDF három irányzatára kell ezután is építeni. (Ti.: népi-nemzeti, kereszténydemokrata, nemzeti liberális.) Für szerint az MDF- ben mindig akkor voltak a válságok, ha valamelyik irányzat e háromból, túlsúlyt követelt magának! Ebben van is valami, és nem szabad elfelejteni, hogy az első széthúzok is éppen a „nemzeti liberálisok” voltak. Furmann Imre szárszói vendégszereplése is csak tovább erősíti azt a meggyőződésemet, hogy a sajátos különítmény továbbra is a maradék MDF belső szétverésén buzgólködik. Brezovich Károly Vác Orbán Viktorhoz Kedves Kis Nemecsek! Érdeklődéssel hallgattam múlt vasárnap is — mint mindig — őszinte, tiszta szavait. Maradjon ilyen! Nem magában van a hiba, még nem fordult termőre a narancsligete, no és a madarak is sok kárt tettek benne. (...) így tovább! Semmi ballépés! A szívére hallgasson! Egy tölgyfát azért ültethetne — átültethetne — a maga kertjébe. Cili néni (teljes név és cím a szerkesztőségben) A következő napok egyikén — ha nem csak az egykori munkatárs emlékezete, éppen a tragikus esemény bekövetkezte előtti napon, estefelé — Tóth Sándor meghívta magukhoz. „Találkoztunk a templomnál, még akkor is ott dolgoztam, s mondom neki, mert tudtam, hogy nincs felesége, gondoltam, hazaviszem, megkínáljuk, mondom neki: Tudod mit, Ernő? Gyere el hozzánk egy kávéra. Szívesen eljött. Leültünk a konyhában, palacsintasütés volt. (Folytatjuk) Gazda József Megalakul a Nemzeti Parasztpárt A népi írók a 30-as évek végétől fontolgatták a hogyan tovább? kérdését. Voltak, akik továbbra is laza szervezetű mozgalomként kívánták a népi, paraszti, nemzeti érdekeket szolgálni, mások viszont a párttá szerveződésben hathatósabb formát láttak e célok megvalósítására. Többen meg is kezdték a szervezőmunkát a földtelen parasztok között, elsősorban rájuk számítottak a megalakítandó párt tagjaiként. 1939 elején ez a csoport — Szabó Pál, Kovács Imre, Farkas Ferenc, Erdei Ferenc — miután hosszas viták után döntött a párt nevéről, elkezdte a konkrét szervezést. Megszerezték a Szabad Szó című hetilapot, ezzel orgánumhoz jutott a formálódó párt. A tényleges alapítás napját június 29-re, Péter-Pál napjára tűzték kí. Erdei javaslatára Makót választották helyszínül. Az eredeti elgondolás szeftnt a városházán tartották volna a gyűlést, de ezt a csendőrök megakadályozták. Nem engedélyezték a piaci gyűlést sem, ezért egy dereglyét béreltek. Miközben a hajó fel-alá úszott a Maroson, fedélzetén megalakult a Nemzeti Parasztpárt. A mintegy 50 résztvevő gyűlését Szabó Pál nyitotta meg, Erdei Ferenc elnökölt. Az elfogadott program független Magyarországot, népuralmat, igazságos adózást, társadalombiztosítást, földreformot, iparosítást, a nagytőke uralmának megtörését, szövetkezeti rendszert és korszerű népoktatást követelt. A párt első elnöke Szabó Pál lett, aki azzal a feltétellel vállalta a tisztséget, hogy később egy népesebb összejövetel erősítse meg a választást. Pogány György
