Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-03 / 128. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 3., PÉNTEK 13 Nyugodjunk bele(?) A görcs még ma sem engedett fel igazán, mely a választások óta fogja testemet, lelkemet, szellememet. Különféle gondolatok kavarognak a fejemben, régi nagy költőnktől is. Ilyenek: Ez hát a nép, amelyért élek, s halni akarok? Vagy ami már régen nem igaz a magyarra, s Petőfi Sándor is alighanem forog a sírjában: „Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!” Ma már, módfelett modem világunkban nem úr a nép s talán soha többé nem is lesz a magyar nép a maga ura. Megvették, átalakították, átprogramozták az agyát. Erre 50 év elég is volt. (Nem tévedés a szám, hiszen az elmúlt négy év is csak erre volt jó!) Ezen 50 év neveltjei és ezek gyermekei szavaztak most (...) Bár 1990-ben történt valami, amit elneveztek rendszerváltásnak, de ezt nem a nép akarta így, hanem azok, akik ezt kifőzték neki! Akkor eljátszatták a néppel a rendszerváltozás mókáját, ám gondosan ügyeltek arra, hogy a választás másnapjától a megszédült agyú polgárokat mielőbb visszatereljék a járomba. Nem volt nehéz, hiszen egészen a mostani választásokig mosták az agyát és elTófalvi Zoltán Az órája még jár (Bálint Ferenc) Ti j Bárcsak annyit tudJ. V . nék biztosan, hogy a magyarságáért halt meg. Akkoriban nemcsak ő járt így, hanem sokan. Pár évvel a halála után olyasmit zuva- toltak, hogy akkor este két alak kihívta őt a szobából, a másik kettő aludt, és nem hallotta, amikor ezek kidobták az ablakon. Nekem valószínűbbnek tűnik, hogy a másik kettőt hívták ki, s az uramat a szobában verték agyon, úgy dobták ki. Az ágyneműje nem volt gyűrött, tehát még le sem feküdt. Ha rosszul lett volna, lefeküdt volna, szólt volna a másik kettőnek. Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy azok nem hallottak semmit. Egy szállodai ablakot, pláne csikorgó hidegben, nem lehet úgy kinyitni, hogy ne legyen zaj. C. M. nem akar beszélni a dologról. M. P. meséjéről az ember érzi, hogy kitalálták — vagy ő, vagy másvalaki. Hat óra körül felköltötte az igazgató „Feri nu-i nicaieri!" („Feri nincs sehol!”) Nem volt a fürdőszobában, hát keresték az ágy alatt. Ott sem volt, és akkor, csak akkor vették észre, abban a nagy hidegben (!), hogy nyitva az abvették az életkedvét, tennia- karását, cselekvési szabadságát. A másként gondolkodókat pedig egyszerűen elhallgattatták, kiiktatták, lesöpörték az élet színpadáról. Nem túlzás feltételezni, hogy mindez ’ pontosan kidolgozott tervek szerint történt és történik ezután is (...) Különben ki, mivel tudná magyarázni, hogy az országnak mind a 19 megyéjében ilyen egyformán gondolkodik a nép? Még véletlenül sem szavaztak másképpen, mint hogy mindenhol az MSZP-t tették meg elsőnek, az SZDSZ-t másodiknak, mégpedig 30, illetve 20 százalék arányban. Hogyan adhatnak 19-ből 11 megyében egyformán közel 20 százalékos szavazatot az állampolgárok az SZDSZ- re? (Az MSZP egyöntetű győzelmét most ne is firtassuk. A nép bizonyára kedveli a szolgaságot, mert megszokta!) Hogyan lehetett hát az SZDSZ mindenütt — szinte egyforma számarányokkal — biztos második? Lehet, hogy például Csong- rád megye kiterjedt tanyavilágában vagy Tatabányán a bányászok éppúgy lelkesednek a jeles belvárosi világpolgárokért, mint Budapest úri chartás köreiben? Mit tud Mária néni mondjuk Rúzsán az SZDSZ-ről? (...) Ne legyenek illúzióink. Sorsunkat hosszú időre eldöntöttük! Vagy inkább eldöntették velünk, csak mi hittük, hogy mi döntöttünk így. Mert akik most minket „előkészítettek” erre a választásra, azok később is kézben fognak tartani, hosz- szú időn át! Ezt a hatalmat a győztesek már soha többé nem kívánják kiadni a kezükből. Nyugodjunk bele (???), hogy ez volt az utoL só vértelen forradalmunk, teljes legyőzetésünk! Mi már soha felegyenesedni nem fogunk, sem bölcseb- bek, sem előrelátóbbak nem leszünk (...) Vedres Józsefné Budapest * (Olvasóink leveleire nyilvánosan .nem szoktunk válaszolni. Hogy most mégis kivételt teszünk, annak nyomós oka van. A választások első'fordulója óta több olvasónk fordult hozzánk ilyen és hasonló tartalmú, igen keserű, sőt kétségbeesett hangú levelével. így fejezték ki érteden megdöbbenésüket, mélységes csalódásukat, fájdalmukat és félelmeiket, tehát mindazt, amit e számukra — nagyon sokak számára! — lesújtó választási eredmény és ennek szinte sokkoló hatása váltott ki belőlük. Úgy érezzük, ezekre a gyakran túlságosan is sötét aggodalmakra nyilvánosan válaszolnunk kell. Nem csupán budapesti olvasónk itt közreadott és több gondolatában, ítéletében igencsak vitatható levelére válaszolunk tehát alábbi sorainkban, hanem egyszersmind azokhoz is szólunk, akik levélírónkhoz hasonló végletes pesszimizmussal, kétségbeeséssel viaskodva szemlélik helyzetünket.. A szert) Kedves Olvasónk! Megértjük fájdalmát és egyben köszönjük, hogy az önben felgyülemlett sok keserűséget ilyen őszintén feltárta és megosztotta velünk, s íme most lapunk olvasóival is. Csalódása és fájdalma — mint azt magunk is naponta érezzük, tapasztaljuk — ma százezrekével, sót ha az egész magyarságot tekintjük, minden bizonnyal milliókéval közös. Önnel együtt nagyon sokan nem ezt várták, nem ezt vártuk mi sem, a második szabad választástól. Abban reménykedtünk, hogy a rendszerváltozás megkezdett útját folytatva elindulhatunk — továbbra is a nehézségekkel küszködve ugyan — egy békésebb, igazságosabb magyar jövő felé. Reményeinkben most csalódnunk kellett. Az a jövő, amiben bíztunk, távolabb került, álmaink csalókának bizonyultak. Még talán azok sem számítottak ilyen döbbenetes, csaknem megsemmisítő választási eredményre, akik — illúzióktól mentesen — már hónapok, sőt HISTÓRIA lak. Kinéztek, s a reggeli sötétben a vendéglő fölötti tetőn valami fehéret láttak. Az uram hosszú alsónadrágját, és benne őt magát. Rögtön értesítették a szálloda személyzetét, azok meg a körzeti rendőrőrsöt, a szektoristát, az jött, felvette az adatokat. Egy idő múlva megérkezett az iparközpont embere, majd az ügyész. Az iparközpont embere megkérdezte, miben segíthet, s ezek ketten azt válaszolták: vigye magával a maradék pálinkát. Igen, de az nem fért be az illető táskájába. Erre megtöltötte belőle a sörösüveget, amiből este az igazgató ivott, a maradék pálinkát pedig a kagylóba öntötte. Az ügyésznek persze feltűnt az átható szag. Amikor aztán megmagyarázták neki, honnan való, akkor mindent természetesnek talált: a harmadik szobatárs berúgott, és kiesett a negyedik emeletről. Az uram ragaszkodott a magyarságához. Aktivista létére sok mindent tudott, látott, egyszér-egyszer elmondta: „Oda jutunk, hogy nem lesz magyar iskola!” — meg ilyesmiket. Azokban a napokban azt mondta nekem: „Te Julis, Budapesten írtak egy könyvet Erdélyről, behozták az országba, s most keresik azokat, akik dugdossák.” Lehet, hogy tudott még valamit, amit elhallgatott előlem? Én Gyergyóalfaluból jöttem ide Régenbe. Egy szó nem sok, annyit sem tudtam románul. Mostanra megtanultam, de még összekurká- lom, keverem a szavakat. A nagyobbik lányomat negyedik osztály után román iskolába adtuk, hogy jobban érvényesüljön. Akkor ezzel hitegették az embert, hogy az válik a gyermeke javára. „Mi magyarok vagyunk, adjuk csak a gyereket magyar iskolába!” — mondta aztán Feri, amikor Melinda is már odacseperedett. Nekem soha nem mondta, nem mutatta, de tudtam: egyre többet tusakodik magában. Titokban meg-meg- hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Egyszer éppen a Király Károly levelét olvasták fel. Ez akkor volt, amikor egy vadászat után Ceauses- cu népgyűlést hívott össze Csíkszeredába, és az emberek nem tapsoltak. Akkor gyűlölte meg a magyarokat. Az uram tudta, milyen disznóságók történnek. Talán ezért is kellett meghalnia, amellett, hogy nem akart felszólalni. De hát mások még többet tudtak. Akkor miért ő? Hogy az ő halálával félemlítsék meg azokat is? A temetés után a lányaimat, először Saroltát, aztán Melindát, nagyon megijesztették. Ne nagyon mozgolódjunk az igazság kiderítése érdekében, mert né, egy német család is eltűnt, mert tiltakoztak valami ellen. Ez talán csak rémhír volt, de a fenyegetést, azt komolyan kellett vennünk. Én ezért hagytam helyben mindent, amit az igazgató meg a szakszervezeti elnök mondott. Az uram halála után egy hét alatt ilyen ősz lettem, nézze meg, mint egy matróna. Mindig úgy zúg a fejem, mintha egy motor járna benne. Miért írta be az orvos a boncolási jegyzőkönyvbe a szívelégtelenséget, amikor a hálótársai is bizonyították az ügyésznek, hogy soha semmilyen betegségre nem panaszkodott? S ha légszomja támadt is, hogy eshetett ki egy olyan ablakon, ami alá olyan széles fűtőtest volt felszerelve, hogy azon készakarva se lett volna könnyű átmászni? Hetedik, immár lassan nyolcadik éve gyötörnek ezek a kérdések, s ki tudja, valaha is kapok-e választ rájuk. M. P. őszintén nem hitte el, hogy az uramat a szekuévek óta látták és szinte a zsigereikben érezték, hogy ebből a megmérettetésből — az elmúlt négy év minden aknakmunká- jának „eredményeként” — csak a mind gátlástalanabbal hatalomra törő baloldal kerülhet ki győztesen. Abban egyetértünk önnel, hogy — mint írja — nem lehetnek illúzióink, ami a következő évekre vonatkozó kilátásainkat illeti. Nem nehéz belátni, hogy a rendszerváltozás eddig is annyira ellentmondásos folyamata hová vezet majd, lényegében ugyanazok irányításával, akiket négy éve még szinte egyöntető utálattal váltottak le szavazataikkal a magyar választók. A nemzeti érdekek megfelelő képviselete fölöttébb kétségessé vált az új összetételű parlamentben. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy a nemzeti és keresztény értékek védelme, képviselete még inkább háttérbe szorul majd az új politikai hatalom mindennapi munkájában. A magyarság helyzete — mint ön is látja — egyáltalán nem megnyugtató tehát, sőt úgy látszik, igencsak nehéz, válságos idők elé nézünk. A túlzott aggodalomra, a sötét kétségbeesésre azonban semmiképp sincs okunk. A teljes letargia káros és veszélyes is, amit nem engedhetünk meg magunknak. Igaz, hogy a nemzeti és keresztény elkötelezettségű pártok most súlyos vereséget szenvedtek, ebbe azonban nem szabad beletörődnünk. Főként nem véglegesen, mint ahogy ön teszi, kedves olvasónk. A vereséget — bármennyire fáj is — emelt fővel tudomásul kell vennünk. S szembenézve helyzetünkkel, vereségünkből is erőt kell gyűjteni a jövendő küzdelmekhez. Ezt a választást elvesztettük, de azért még nincs veszve semmi. A jövőnk korántsem reménytelen, mint ahogy ön látja. Lehet, hogy most újabb megpróbáltatások elé nézünk, de ki tudja, talán még ez is a javunkra válik. Megedződünk tőle, s kijózanít bennünket. Ám addig is, dolgozzunk tovább! A keserű csalódáson pedig túl kell tenni magunkat! Szó sincs tehát „teljes legyőzetésünkről”, arról, hogy „mi már soha felegyenesedni nem fogunk”... Bizonyára csak a nagy- nagy keserűség íratta le önnel ezeket a végletesen pesszimista kijelentéseket. Őszintén remélem, hogy mielőbb legyőzi önmagában ezt a kínzó kétségbeesést. Tisztelettel: Vass László ritáté tette el láb alól, mert nem vállalta a magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának ülésén a rá kiosztott szerepet. De ő azt nem tudja, hogy milyen vívódásokkal indult az uram Bukarestbe, hogy az iparközpont gyűlése után részt vegyen azon a tanácsülésen! Benne napokkal azelőtt ért meg, hogy nem vesz részt az Erdély története gyalázásábán. Amire az erdélyi magyarság sorsáért, jövőjéért aggódó egyetemi tanárok, tudósok, írók közül sokan nem vállalkoztak, azt megtette egy kétkezi munkás. (Vége) Hernád a XVI. században Hernád a középkor végén tekintélyes lélekszámú, a középkori viszonyok között gazdagnak mondható templomos falu volt A község ún. köznemesi falva- ink közé tartozott, mint Czagányi Ijxszló, Hernád monográfusa írja, mintegy másfél tucat kisnemes osztozott a XIV—XV. század fordulóján a falu földjén. Több tanult ember került ki a faluból, így Hernádi Péter és János, akik világi, illetve egyházi pályán értek el szép karriert. Jellemző vonás volt a faluban, hogy a kisnemesek közösen léptek fel a más vidékekről származó, udvari támogatást élvező birtokszerzőkkel szemben. A XVI. század elején az adójegyzékekben a község alacsony pontszámmal szerepelt, de — mint Czagányi László írja — ennek nem az az oka, hogy csökkent a népesség. Ellenkezőleg, a jobbágyság lassan teljes egészében kiszorult a faluból, s helyüket a földet parasztmódra maguk művelő kisnemesek és a néhány módosabb család szolganépei, zsellérei foglalták el”. Hernád Buda török kézre kerülése, 1514 után vált a Portának adózó faluvá. A fennmaradt török forrásokból ismert a falu élete a XVI. században. Eszerint a népességszám viszonylag stabil maradt, 1546-ban 45 családfőt, illetve felnőtt férfit írtak össze, 159tl-ben valamivel többet, 53-at Igaz, közben 1559-ben csak 25 volt az összeírtak száma: sokan elmenekültek, de 1562-re 37-re, 1580-ra 45-re emelkedett a számuk. A nép ,fét évszázad alatt felismerte és sikeresen alkalmazta a túlélés lehetséges stratégiáját”— írja Czagányi László. Pogány György
