Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-03 / 128. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. JUNIUS 3., PENTEK Agyagfigurák mesés története Meséhez „mesés” beharangozó illik. Történt egyszer, hogy a pomázi 3. Számú Általános Iskola kirándulást szervezett tanulói számára Szentendrére, ott is kifejezetten Kovács Margit kisplasztikái gyűjteményének megtekintésére. A Pomáz határában oly bőséggel termő agyag mesék formájában állt elő a művésznő keze érintése nyomán.A fiatalokat magával ragadta a varázslat, s most már ezek a kedves alakok követeltek maguknak új, szellemiesített formát. Lélek költözött a tárgyakba, s valamennyi azt követelte, hogy személyes története meghallgatásra találjon. Mindenik kiválasztott magának egy-egy rokonszenves tanulót, s elmesélte neki az anyaglétén túli valóságot. S míg a tárgyak egymás szavába vágva mondták a magukét, eközben a fiatalok szorgalmasan jegyeztek. E jegyzetekből kerekedett ki ez a kis mesés összeállítás is, amelyet most olvasóink érdeklődő figyelmébe ajánlunk. De ne feledkezzünk meg a fiatalok oktatóiról sem, akiknek biztatása nélkül a számtalan agyagtörténet aligha vettetett volna papírra. Illesse hát köszönet a meseíró pályázat tanár szervezőit: Debreczeniné Szabó Ilonát, Frittmanné Bognár Ágotát,' Legezáné Bartos Ágnest és Szabó Évát. A kapzsi fóldesúr Régen történt ez, nagyon régen. Akkor, amikor a legendahasú ember uralkodott a földön. Egyszer unalmában rácsapott a hasára. Hatalmas forgószél kerekedett, és az susogta el ezt a mesét. Élt egyszer egy öregasszony, volt egy beteges favágó férje és két lánya. A kisebbik lány ápolta az apját, amíg az anyja a mezőn dolgozott. A nagyobbik egész nap. lustálkodott, lopta a napot. Hiába volt minden ápolás, a favágó meghalt. A kisebbik lány elindult szerencsit próbálni, hátha egy kis pénzt tud hozni a házhoz. Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy pásztorral. — Mi járatban vagy, lányom? — kérdezte a pásztor. — Munkát keresek, mert meghalt az édesapám, csak ő hozott régebben egy pici pénzt a házhoz. — Menjél el a közeli földesúrhoz, ott a munka kevés, a fizettség sok, és még enni is kapsz — felelte a pásztor. El is ment a lány, fel is fogadta a földesúr, de a munka sok volt, a fizetés kevés, és még haza sem mehetett. Egyszer a lány az udvaron dolgozott, amikor meglátta az erdőből hazafelé bandukoló édesanyját. — Hát te, lányom, szé- gyed magad, miért nem jöttél haza a fizetéssel? — Azért, édesanyám, mert keveset keresek, és abból éppen hogy futja egy pici ennivalóra. Ráadásul be vagyok zárva, mint egy fogoly. — Akkor, lányom, nincs mit tenni, szökjél meg! Majd én segítek neked. Á lány elindult a királyhoz panaszt tenni a földesúrra. A király meghallgatta a szegény lány panaszát. Hitte is meg nem is. Titokban álruhát öltött, és munkára jelentkezett a földesúrnál. Fel is vették, de ugyanúgy járt, mint a szegény lány. Dolgozhatott ő is látástól vakulásig. Több verést kapott, mint ételt meg fizettséget. Szörnyű haragra gerjedt. A vagyonát szétosztotta a szegények között, akiket becsapott a földesúr. így mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Legeza Márton Mozaik mese Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy szőlőevő fiú, akit úgy hívtak, hogy Ábel. A fiú egyszer egy vásárban járt, és meglátott egy gyönyörű szép leányt, aki szebbnél szebb tükrökben nézegette magát. Odament hozzá, és megkérdezte: — Mi a neved, te szép leány? — Tükrös Panna! — felelte a leány. Napszálltáig beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól. Eltelt egy-két hét, a harmadikon Ábel megbátorodott, s megkérte Panna kezét. Panna így szólt: — Csak akkor megyek hozzád feleségül, ha elhozod nekem a boszorkány varázstükrét, amelyik elvisz a Szépség szigetére! Elindult Ábel a tükröt keresni. Ment, mendegélt. míg egy sötétszürke tóhoz nem ért, amelynek partján egy kacsa búslakodott. Abel megszólítja: — Miért búslakodsz? — Mert a boszorkány elrabolta a tó színét. — Visszaszerzem neked, ha megmutatod, hol lakik a banya. — Nem tudom, de menj el a kanászlegényhez, ő talán tudja! Ment, mendegélt, és rátalált a kanászlegényre. Kérdi a kanász a mi fiunktól: — Mi járatban vagy, te fiú? — Keresem a boszorkányt, hogy elvegyem a varázstükrét, amelyik elvisz a Szépség szigetére! Meg hogy visszaszerezzem tőle a tó színét. — Menj fel a Liliomhegyre, ott találod a három párkát, akik az élet fonalát fonják, ők biztosan tudják, hol lakik a boszorkány. De vigyázz, mert ha nem szólítod szépen őket, a legöregebbik elvágja a te életed fonalát! — Köszönöm a tanácsot! Ment, mendegélt a legény erdőkön, mezőkön át, míg elért a Liliom-hegy lábához. Útközben találkozott egy furulyás fiúval, aki olyan csodasípot adott neki, amitől minden élőlény táncra perdül. Megköszönte a fiú az ajándékot, s nemsokára elért a Liliom-hegy csúcsára. Ott találta a párká- kat, akik az élet fonalát fonták. Illedelmesen köszöntötte őket. Azok így szóltak: — Szerencséd, hogy illendően köszöntél, különben már nem is élnél. Mi járatban vagy erre, ahol már a madár sem jár? — Én a gonosz boszorkányt keresem, aki elrabolta a tó színét. Nem tudnátok segíteni, merre találom? — Mi nem tudjuk, hol lakik. De menj erre tovább, talán lesz, aki útba igazít. Három nap és három éjjel mendegélt a fiú. A negyedik nap reggelén három veszedelmes állattal találkozott: egy kosSal, egy bikával és egy oroszlánnal. Az állatok meg akarták támadni, de ő elővette a sípot és megfújta. Az állatok egyszerre táncra perdültek. A fiú addig fújta a sípját, míg az állatok könyörögni nem kezdtek: — Hagyd abba te legény: mondd, mit keresel erre? — A gonosz boszorkányt. Tudjátok hol lakik? — Tudjuk, és segítünk, hogy eljuss hozzá. El is vezették a boszorkány tanyájára. A boszorkány nagyon szomorú volt, fekete ruhában ült és sírt. így szólt a fiúhoz: — Te vagy az oka, hogy elvesztettem a gonoszságomat. Meghallottam a sípod hangját. Ha visszaadod, teljesítem a kívánságod. — Jól van — szólt a fiú —, add vissza a tó szép kék színét, add ide a varázstükröd, és repülj el erről a vidékről! A boszorkány mindent teljesített, s elrepült. Ábel visszatért Pannához, átadta neki a varázstükröt. Összeházasodtak, s elmentek a Szépség szigetére. Ma is ott élnek, ha meg nem haltak. Debreczeni Balázs Dávid kalandjai Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Úgy hívták, hogy Dávid. Ennek az embernek volt egy vicsorító oroszlánja. Úgy döntött, körülnéz egy kicsit a világban. Az anyja sütött neki pogácsát, az oroszlánt pedig megsimogatta, amint az lenni szokott. El is indultak még aznap. Mentek, men- degéltek, beértek egy sötét erdőbe. Szembejött velük egy kos. Nagyon mérges volt. Fel akarta öklelni Dávidot, de az oroszlán megvédte. Rögtön elé ugrott, és megharapta. A kos azonnal megdöglött. Dávid úgy gondolta, ideje lenne lun. Főleg akkor, amikor meglátott egy kislányt babával, egy másik lány pedig virágot adott neki. Ahogy végigment a falun, mindenki csak őt nézte. Dávid úgy döntött, megmenti a falut. Míg várta, hogy még egyszer eljöjjön a sas, sokan figyelmeztették, hogy sok vitéz megfordult nála, de mindegyiket elvitte a halál. Dávid még ekkor sem riadt vissza. Mikor eljött a sas, azt mondta: — Hallottam, van itt egy settenkedő, aki ki akar állni velem. Elbúcsúzhat a hozzátartozóitól! — Csak ne bízd el magad, vacsorázni. Elővette a pogácsát és lakmározni kezdett. Az oroszlán, hogy kövesse a gazdája példáját, elkezdte enni az imént megharapott kost. Másnap reggel szép napra virradtak. A nap besütött a fák lombjai közt. A madarak csiripeltek. Az oroszlán éppen a reggeli üvöltést végezte, ugyanis ezt mindennap meg kellett csinálnia, hogy ha egy vadállattal netán szembekerül, ne felejtse el. Dávid felkapta a batyuját, és elindult keletre az oroszlánnal együtt. Lassan ritkulni kezdtek a fák, és a láthatáron feltűnt egy kis falucska. A falut nagy veszély fenyegette. Mindennap eljött egy piros szárnyú sas, és elvitt egy leányt. Mindenki nagyon szomorú volt, mert lassan már csak kislányok maradtak. Dávidnak nagyon megesett a szíve a fate, gonosz sas! — mondta Dávid. — Na, gyere, akkor kezdjük a párbajt! Dávidot nem kellett kétszer biztatni. Rögtön neki is esett. Sokáig tartott, sokan is izgultak. A végén Dávid mégis levágta a fejét. Az oroszlánja, hogy ne tudjon elmenekülni, leharapta a szárnyát. Dávid a nagy csata után rettenetesen elfáradt. Egy anya gyermekével befogadta a házába. Jó vacsorát főzött neki. aztán megmutatta, hol a szobája. Az oroszlán lefeküdt a küszöbre. Másnap reggel úgy döntöttek, hogy hazamennek. Dávid megköszönte a vendéglátást, és elindultak. Mikor hazaértek, az anyja nagyon megörült neki. Rögtön kifaggatta fiát, mit csinált útja során. Tompach Zoltán
