Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 9., SZOMBAT 13 Humornak szánták... Szeretem a bohóckodást, a vidámságot, éppen ezért szívesen hallgatom meg a rádió különböző kabarémű- sorait. Mivel szilveszterkor nem tudtam meghallgatni, örömmel olvastam az újságban, hogy már január 2-án megismétlik. Eddig mindig jól szórakoztam ezen a műsoron, még akkor is, ha netán már kétszer vagy többször hallottam. Ebben reménykedtem most is. Sajnos óriásit csalódtam. Az elmúlt rendszerben nem voltam az egyetlen pártnak a tagja, most sem vagyok egyiké sem, sőt valószínű,. hogy nem is leszek. Ebből is látható, hogy a műsort pártatlan hallgatóként követtem. Hallottam, amint egyes humoristák egymást túllicitálva ocsmányabbnál ocs- mányabb, gusztustalan szavak kíséretében próbáltak megnevettetni. Műsorukat humornak szánták... A produkció azonban nem sikerült, sőt hallatlanul felháborított. Ez lesz a humor ezután? Versengés a gyalázkodás- ban? Ez az áhított DEMOKRÁCIA? Levelem megírása után január 4-én a Pest Megyei Hírlapban olvastam a fő- szerkesztő cikkét a szilveszteri kabaréról. Örülök, hogy mások is osztják a véleményemet. Nagyon kell a humor, különösen most, de az nevettető, szórakoztató legyen és ne egyes embereket kiszolgáló gyalázko- dás. Hiszem, hogy ebből a többség nem kér. Papp József Zsámbok Verőcei Karácsony Otthonunk lakói gyermekes örömmel készültek idén is a karácsonyi ünnepségre. December 22-én délelőtt a mennyezetig érő karácsonyfa feldíszítve állt a társalgóban. A kis óvodások betlehe- mes játékkal, karácsonyi énekekkel kedveskedtek az időseknek. Őket a helyi cserkészek műsora követte. Ráduly Ferenc plébános úr meleg szavakkal szólt az idősekhez a szeretet ünnepén, majd Kiskuti Péter szavalata zárta az ünnepséget. Az ünneplést a szépen feldíszített, megterített ebédlőben folytattuk. A pohárköszöntőt Alpári György polgármester tartotta. majd Klein Katalin jegyző és Kiskuti Péter átadták az ajándékaikat. Vidám hangulatban fogyasztottuk el az ünnepi ebédet. Külön köszönetemet fejezem ki Csillag Péter boltvezetőnek és Lenti Zoltánnak a magyarkúti vendéglő vezetőjének. Az otthon vezetőjeként szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik hozzájárultak ennek a felejthetetlen, szeretetről tanúskodó szép napnak a megünnepléséhez. Nem csak az otthon, hanem a közösség valameny- nyi időse köszönetét tolmácsolom a polgármesteri hivatalnak, a gazdag karácsonyi csomagokért is. Cserni Istvánná Verőce Nem a pénz miatt... Unokaöcsém Szegeden tanul az egyetemen és a Móra Kollégiumban lakik. Küldtem neki, még december 9-én, egy csomagot, amelyben sütemény és banán, valamint két tábla csoki volt. A csomagra ráírtam azt, hogy mi van benőne, és azt, hogy romlandó. Expressz küldtem a váci kis postáról. Ott azt mondták, hogy pénteken, 12-én meg fogja kapni. A csomag azonban csak vasárnap ért oda, a banán és a csoki nélkül. Nem tudom, hol vették ki ezeket belőle. A váci kis postán érdeklődtem a dolog után. Ott azt mondták, hogy menjek a főpostára, s majd kártalanítanak. Engem a pénz nem érdekel, mert nem olyan nagy az összeg. 82 éves vagyok, s örömet akartam szerezni a fiúnak. Most nagyon bánatos vagyok. B. L.-né Vác (a teljes név és cím a szerkesztőségben) Szilveszter — erdélyiekkel Kedves Barátaink, akik közel egy évtizede jöttek át Magyarországra, meghívtak bennünket szilveszterezni, szűk családi körbe... Kedves társaság gyűlt össze. Vendégházaspár Erdélyből — egy városi gimnázium igazgatóhelyettese —, egy kutató-tanárnő házaspár, akik kezdetben a rátóti botanikus kert szükséglakásában húzódtak meg és egy szintén átteleREGÉNY — Ne bántsatok...! Legyetek irgalmasok hozzám, aki a katicabogaraktól egészen a nagyon jó Istenig mindenkit nagyon szerettem. Sok szegény zsidót megmentettem a haláltól. Sokszáz bunyevácot hazahozattam a Bécsben székelő Máthé ezredes révén Németországból. Több derék bunyevácot a szegedi Csillag börtönből. Egyedül a vén Vidáko- vics József ügyében négyszer utaztam Szegedre, dr. Sánt- ha főügyészhez. Nem nyugodtam, amíg az ártatlan ember, az ’56-os bakák; majd a pesti bosnyák-ezred törzsőrmestere haza nem került. Akartam mondani a bamba képű bosnyáknak, hogy egy részeges, kártyás és fegyelmiből előrántott „magyar” körjegyző juttatta őt a börtönbe. Mert olyan hivatalnokok is akadtak délen, amikor négy évre megnövekedett, vagy csak „megdagadt” a Trianonnál megcsonkított szegény Magyarország. Mondani akartam, de torkomon akadt a szó. Ugyanis Edeserdélyben, ahol felnevelkedtem, van a Tízparancsolatnak egy pótparancsolata is, amit már az elemiben is gyakoroltunk: — Ne árulkodj! — Ha az életedet megválthatnád, akkor se árulkodj. Friss, tiszta vizek gyöngyhalásza légy. Ne utánozd azokat, akik gangeszi, fáradt vizeken hullaúsztatással foglalkoznak. Még a részeges jegyzőt is: más halottak temessék. Sohase billegesd, az árulkodóknak, a delátomak nikotinos, sárga ujját, egy láthatatlan tanító bácsi felé. Az árulkodó tintatengereket ír el. Mindig az ujját billegeti, mindig kikéredzkedik. Mindig kisbaja van, vagy nagy baja a testvére ellen. Mindig az előrántott bűnbak, a magyar testvér a hibás. És mindig az árulkodó, az ujját billegető az ártatlan, a jó fiú... Legalább te „ne bántsd a magyart”... Mindezeket csak önmagámban mondtam az akasztófa és a bosnyák óriások árnyékában. — De ebben a pillanatban olyan dolog történt, amit a Ripley fantáziája is csak nehezen tudna utolérni, aki „Hiszed, vagy nem hiszed” cím alatt szokta újságokba és könyvekbe gyűjteni nem annyira a „csudákat”, mint inkább a „csudálatos, de megtörtént” eseményeket. Most az történt, hogy a szívemben született, hangtalan szavakat ismételni kezdte a levegő. Hernyótalpak zörgése hallatszott a nagyfényi bekötőút felől. Egy hangosan beszélőnek eldugult sziszegő hangja tikkadozott. De aztán tisztán remegtette meg a levegőt és a szíveket egy szentesi, nagykunsági kiejtésű drága hang: — Ne bántsd... ne bántsd... ne bántsd... Ne bántsd a magyart! — Halló... itt a topolyai magyar páncélos hadosztály beszél!... Virágh Lajos főhadnagy... Halló! Ne NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 44. bántsd a magyart! — Halló! Elhúzódni a tankok útjá- ból! Partizánok, tisztuljanak a térről! Halló, magyarok, székelyek! Húzódjanak a vasúti állomásra. Szerelvényt szerelünk! Öt perc múlva itt lesz „Ilonka”, a húzómozdony Csantavérről. Mindenkit elviszünk, aki menekülni akar. Ebben a pillanatban a hangosan beszélő, villamos szerkezet a legelső tank tetején megint elakadt. Beteg rikácsolása hasonlatos volt az egyszeri vénségnek, egy süket székelynek a nyöszörgő, beteg hangjához, aki ezeket mondotta a vidám s megértő, falusi orvosnak: — Jaj, doktor úr. Olyan süket vagyok, hogy a köhögésemet sem hallom! — Jól van, öregem, majd jeget nyeletek magával. Attól majd hangosabban fog köhögni... De ki törődött most a páncélos hadosztály hangszórójának a köhögésével? — Itt vannak s annyi! Sírva ölelgettük egymást. A gúzsbakötötteket feloldoztuk. A megölteket gyorsan, de szépen eltemettük, nagy sírással. Aztán mindenki a vakvágányokra sietett, vasúti kocsikat válogatni. Nem mindegyik tört össze egészen a szabadkai állomás bombázásánál. Két katona az én áldott Édesanyám holmiját cipelte, aki megmakacsolta magát, mikor székelyeim ló- szeken elmenekültek: — Csak nem indulok el a fiam nélkül? Én bizony a virágaimat nem hagyom! Sose voltak ilyen szépek a virágaim! Hat székely legény az én 97 éves, rugdalózó, sikoltozó és még makacsabb nagyanyámat cipelte rémítő ijedelemmel a vállain. Az én beszédes, cukros, örökké vidám és örökké szellemes Öreganyókám mennybéli angyal volt. Csakhogy sárkánnyá változott, ha nagyon megharagították. Most, hogy csendőr-rendőr-tanító-jegyző: ilyen köny- nyedén feladta Bácskát, sőt polgári kiürítéssel a népet is elmozgatta: végeién haragra gyulladott. A mi örökké fiatal Angyalkánk, aki százéves korában is Rózsikának, legfeljebb Rózsika néninek hívatta magát. Boldog békében minden nyáron volt egy nagy útja Rómába, Lurdba, Jeruzsálembe, amit következetesen — Jéruzsálemnek ejtett ki. pült házaspár, akikről ugyancsak községünk gondoskodott, de ma már, mint ügyes vállalkozók, lábra álltak. ... beszélgetéseink döntő témája Erdély volt. Nem szomorkodtunk, de azért el-elakadt a beszélgetés, amikor igazgató barátunk elmondta, micsoda küzdelmet jelent a magyar osztályok megtartása az iskolákban. Mekkora misz- szió évről-évre végigjárni a magyarlakta falvakat és magyar nyelvű tanulásra buzdítani az iskolás korúa- kat! Nehéz megvédeni és fenntartani mindazt, ami magyar! Mekkora erőfeszítés és küzdelem a felsőfokú oktatáson helytállni a magyar gyerekeknek Romániában! Mert az intelligencia színe-java Erdélyben a románul tanult magyar! Küzdelem a polgári életben a magyar létért, a megmaradáséit, hiszen sok a vegyesházasság és a mérleg nyelve sajnos... az államhatalom felé billen. Fazekas Mátyás Veresegyház Vannak még csodák Férjem negyven évet töltött pedagóguspályán. Nyugdíjazása után szeme teljesen megromlott. Hét operáció után is a teljes vakság fenyegette. Több alkalommal könyörögtünk Budapest egyik híres professzorának segítségért, mindig elutasított. A kerepestarcsai Gonda Gyula szemész-főorvos elvállalta a szaruhártya átültetést. Négyórás műtét volt. Az első napokban nem sok jóval biztatott, félő volt, hogy a 82 éves szervezet nem fogadja be az idegentestet. Négy héten keresztül az orvosok, nővérek igazi hivatástudattal ápolták a férjemet. Ekkor megtörtént a CSODA. Lát, újra lát. A rokonságunk — velem együtt — a Jóisten adományának és kérő imáink meghallgatásának tulajdonítjuk azt, ami történt. Nincs olyan jelző, amely- lyel meg tudnánk köszönni Gonda Gyula főorvos úrnak az új életet jelentő segítséget. Mindennap imádkozunk érte, Czövek Irén osztályos orvosért, az ápolókért, akiknek áldozatos, hivatástól megszállott munkájuknak is köszönhetjük férjem újbóli látását... Kovács Béláné és Kovács Béla Gödöllő Mint ahogy „luft”-nak mondta a „lift”-et, Vlatikánnak a Vatikánt. S mindnyájunknak pirult az orcája, amikor elmondta, miképpen pockolódott fel a „puputeve” hátára, mely a piramisokhoz vitte. Évente meglátogatta a bukovinai székelyeket, ahol évről évre legalább kétszáz gyermeknek lett a bőkezű keresztanyja. íme, már mentek férjhez a keresztlányai. Eljött táncolni székelyül a lakodalmakba, s jaj volt nékem, ha megpróbáltam csöndesíteni a táncait: — Vélem ne kötődj, kedves unokám. Ne kötődj, mert felkapok egy pálcát és úgy elverlek esperes létedre, hogy egy olyan verést te soha életedben nem kaptál. Vagy hívok egy újságírót. Cikket diktálok. Lássa meg a világ, hogy a mai fiatalok miképpen akarnak a tiszteletreméltó öregek fejére ülni. Nálunk rekedt most Bácskában egy lakodalom alkalmából s közben megtörtént Édeserdély újabb elvesztése. Hát legalább most a Bácskát akarta megvédelmezni a partizánok ellen, úgy, ahogyan Kállay Miklós miniszterelnök mondta a múltkor: — Akár tíz körömmel is...! Tisztek, papok, katonák hiába próbálták kicsalni ezt a kedves csigabigát a házából. Virágh főhadnagy új tervet dolgozott ki: — Menjen be hat székely legény, „kezét csókoljuk, búcsúzunk” ürügye alatt. Vegyék körül. Kapják fel a válluk- ra, akármit kiabál. Jöttek. Földresütött szemekkel hallgattam a megrendült nagyasszony kétségbeesett sikoltásait. Közeledett, mint egy erre tartó szőnyegbombázásnak a zaja. Csak a végszavait merem lenyomatni a kiáltásainak: — Ilyen papok is vannak... Megerőszakoltatja az öreganyját a parasztokkal... Jaj... Jaj... Kívánom, hogy célodhoz ne érj. Hogy még októberben hullj le a levelekkel... Aztán keserves sírásba bomlott megriadt lelke. Egy üres vagonba tettük. Simogattam a kezét. Csókolgattam hamvas, kedves arcát. Egyikünk sem sejtette, hogy másnap, egy repülőtámadáskor, a vonaton le fog hullani a bal karja. Hogy egyetlen leányát. Édesanyámat repülő géppuska golyója fogja leteríteni. Ilonkát megszöktette egy német kapitány Kiskőrösön, a Petőfi Sándor szülőfalujában. Ilonka húzott ki minket a halálból, a bácsjózseffai vérfürdőből, a vértől iszapos bácskai sárból. (Folytatjuk.)
