Pest Megyei Hírlap, 1992. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-04 / 209. szám
SZÓ - KÉP 0 SZÓ - KÉP 0 SZÓ - KÉP o Baljós napra fordult az óra 1942. szeptember negyedikén: ekkor érte fővárosunkat az első légitámadás. A magyar irodalom pedig nagy halottját sirathatta : miközben a bombák hullottak, meghalt a napok óta agyvérzéssel kínlódó Móricz Zsigmond. Én magam akkor mindössze hét hónapos csecsemő voltam, a napot mégis számon tartottam a családi legendárium jóvoltából, mivel az egyik tétova bomba éppen azt a bérházat érte, amelyben mi is laktunk, s pont azon a részen, s apám amatőr felvételei máig őrzik a mellettünk látható pusztulást. Móricz Zsigmond műveit igazán csak kamaszkoromban szerettem és ismertem meg, ekkor tudatosult csak bennem, hogy halála napja azonos az előbb említettel, mégis valahogy, tudat alatt szinte, a családhoz tartozónak éreztem, talán azért is, mert sokáig lakott a Lágymányoson, s gimnáziumba menet naponta elhaladtam lakóháza s emléktáblája előtt a róla elnevezett körtéren. Így aztán azt is természetesnek tartottam — már évtizedekkel később, a centenáriumi ünnepségek idején —, hozzájutva egy nagyobb méretű fénykép- felvételhez, hogy előszobánk falára kiakasztottam azt. Egy alkalommal a postás rákérdezett barátságosan: A kedves nagypapa? Ekkor éreztem át igazán, hogy Igen, valóban lehetne az is, hiszen nagy- apáimkorú volt, s milyen boldogság lehetett volna, ha lett volna egy olyan nagyapám is, mint Móricz Zsigmond. S nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak nagyapja ő, jelképesen értve. Nem 19. századi, Jókai bácsis módon, ami szintén érték természetesen, hiszen nagyapáink nagyap- jait is magunkénak érezzük. Nem, Móricz Zsigmond téveszthetetlenül huszadik századi író, a század első felének reprezentatív alkotója, akinek életműve mindenféle kisajátítási kísérleteknek ellenáll, ezzel is különféle rétegeknek, népcsoportoknak, foglalkozási ágaknak vannak különös sajátosságai, s nemcsak a néprajznak és a szociológiának, hanem az irodalomnak is hatalmas feladatai és lehetőségei vannak ezek megragadásában. Méghozzá mással be nem helyettesíthetnek, hiszen a művészet nem tudomány: más is, több is annál: olyan képet ad a világról, amely mór nográfiák soránál haíékoAz örök klasszikus bizonyítva maradandósá- gát. Nagyapa is sokféle van természetesen, s Móricz abba a hagyományos és rokonszenves felfogásba illik bele, amely a mesélőkedvet, ^ köréje gyülekezők figyelmét lekötni képes elbeszélő és megjelenítő erőt hangsúlyozza: megtörtént vagy megtörténhetett dolgok számon tartóját állítja elénk. Számomra, s gondolom, sokunk számára Móricz Zsigmond a huszadik század Arany Jánosa, azaz olyan epikusa, aki a magyar alkatról, jellemről, magyar világ feledhetetlenül hiteles rajzát adja. Sokáig babonának, polgári tévelygésnek számított magyar alkatról, jellemről, nemzeti sajátosságokról szólni, pedig minden nemzetnek, s azokon belül is a nyabban épülhet be a személyes és a nemzeti tudatba is. Kinek ne jelentene feledhetetlenül éles képet az emberi természetről s egy szociológiai helyzetről is a híres Hét krajcár, a pályát igazán elindító elbeszélés, amelynek igazi újítása az volt, hogy az élelmességet nem az érzelgősség felé hajlította, nem prédikálta a morált, hanem szimbolikusan megjelenítette, s ezzel a tételt élővé varázsolta. Vagy ott van az Erdély- trilógia. Az író könyvtárnyi munkát tanulmányozott át. és jegyzetelt ki e nagyszabású történelmi regényéhez, amelynél hitelesebb rekonstrukció nehezen képzelhető el. Ugyanakkor az olvasónak egy percre sem jut eszébe, hogy történelmi források feldolgozását forgatja, hiszen Irodalmunk egyik legelevenebb regénye van a kezében, amelynek lapjairól az élet arad felénk. Folytathatnánk a sort, de fölösleges, hiszen alapigazságot járunk csak körül. Móricz Zsigmond olyasmit tudott, aminek ilyen szinten nagyon kevesen voltak birtokában. Nem telt mást, csak a megfigyelt,' a tapasztalt életet rögzítette, de közben, szinte észrevéienül, minden irodalommá vált a keze nyomán. Egy életmű utóéletében félszázad nagy idő. Elég az elfeledéshez is, az újrafelfedezéshez is. Móriczot tették ez idő alatt szinte egyetlen példává is, nevezték korszerűtlennek is, múlt századinak, a magyar világban bennragadónak, ösztönösnek, de ez a sokféle m’ó és kontra érvelés és indulat nem kezdte ki művét. Tudjuk, nem ő az egyetlen, hiszen olyan kor- társai voltak, mint Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső, s még mások is. de tudjuk azt is, hogy Móricz csak egy van, s ez az egy: pótolhatatlan érték. Akiknek földön járva mesélő módszere kevés, ám szeressék jobban Krúdy Gyulát, akik az egzisztenciális létproblémák filozofikus megközelítését hiányolják, ám szeressék jobban Kosztolányi Dezsőt vagy Füst Milánt, de engedtessék meg Móricz Zsigmond híveinek is a mester iránti szeretet, s még inkább az az ircdalomszemlélet, amely minden kimagasló értéket együtt lát: Krúdyt. Kosztolányit, Móriczot egyazon Parnasszus ormaiként. Vasy Géza CSIKSZENTMIHALYI ROBERT Téli éjszaka UHÁSZ ISTVÁN: Recept — Foglaljon helyet, Margitka. Talán itt, a kanapén, ez a legkényelmesebb . .. — Köszönöm, Károly, de gazán csak egy percre... — El se tudja képzelni, milyen boldog vagyok, hogy Tégre megtisztelte szerény tthonomat. — Ami azt illeti, már okszor megígértem, de va- ami mindig közbejött. — Hozhatok egy kávét, setleg valami töményét? — Le akar venni a lábamról? — Ugyan már, csak nem eltételezi rólam? — Remélem is, hogy nem cell magúiban csalódnom. — Mindössze arról volt zó, hogy íölugrik megnézSZEPESI ATTILA: Nyárutó gesztenyefákkal Az íróember tervezgető fajta. Tudja jó előre, mikor hoyú fog elutazni. Szeptemberben majd bejárja gyerekkora városait. Régen készül rá. Végigballag a beregszászi sikátoron, a szegedi napsugár-díszes házak előtt, bekukkant egy-egy soproni kapualjba. Aztán — dehogy kukkant! Csak hiszi, hogy ura az időnek. Valójában annak jármát nyögi. S az idő, mintha ismerné a hatalmát, ugyancsak a bolondját járatja vele. Ám az íróembert a tények ritkán zavarják a ter- vezgetésben. Igaz, egyre bo- rúsabb, mert csodák — nincsenek. Azazhogy. Váratlan lehetőség adódik, és már viszi is a vonat Sopron felé. Pakkjait lerakja, és ül a kis szálló erkélyén. Lába előtt a város. Felismeri a Tűztornyot, a Szent Mihály- templomot. Egy napsugárnyaláb bujdosik a tűzfalak közt — olykor ráveti a fényét egy öreg háztetőre. Mint Vermeer híres Har- lem-képén. És a városon túl megcsillan a Fertő tó. Jól látszik innen, a Lövérekből. A tavon egy-egy sziget. Túl a ruszti dombok. És balra valami magas hegység, s mintha — hó esillámlana a tetején. Ám lehet, hogy ez csak az alkony! fények játéka. Ma már nem lesz séta. Későre jár. Az író nézi a várost, gyerekkori nyaralások ötlenek az emlékezetébe. Ciklámenszagú, málnaízű barangolások. Zord határőrök, akik... de ezen most fölösleges töprengeni. Ott, valahol a szelíd- gesztenyefák mögött húzódik a Jókai utca. Jókai utca 20. Itt szállt meg a rokonoknál. Holnap majd megnézi az öreg házat. Addig bámulja a csodás szelídgesztenyéket. Óriási fák. Egyik-másik ágait az erkély pereméig nyújtja. Vén famatuzsálemek. Itt-ott egy-egy száraz ág. De a lombjuk tele a szúrós hajú gyümölccsel. A méj már nyiladozik. És tengernyi madár röpdüs a lombok közt, cinke, rigó és rozsdafark A kérgen egy csuszka kopácsol. És estefelé, amikor kigyúltak már a város fényei, s a távoli Fertő tó homályba veszett, egy macskabagoly fájdalmas huhogása hallatszik egy közeli fáról. És az író másnap valóban felkeresi az öreg házat. Nem mer benyitni. Jókai utca 20. Nézi a kaputáblát. Odabenn egy kert is volt. Ki tudja, miféle népek laknak itt, nem kergetnék-e odébb a magafajta gyanús csellengőt. Elbarangol a sikátorok során, a múlt-hangulatú városban. Egy-egy kiszögellés mögül kíváncsian kukkant elő, mintha a régmúlt századokat sejtené ott. A bor- gőzös dzsidásokat. A kézi- kocsis mesterembereket. A diák Széchenyit. S a kaszárnya előtt posztoló girhes Petőfit. A temetőben hosszasan nézegeti a fejfákat. De nem találja a dédapjáét-déd- anyjáét. Persze, sok temető van itt. Ki tudja, melyikben nyugosznak. Aztán, a városka cikcakkjainak hangulatával telve, visszaballag a kis szállóba. Kilép az erkélyre — és. Nem hisz a szemének. Egy másik tájat lát, mint a tegnapi. Előbb csak tanácstalanul bámul maga elé. Balsejtelem gyötri, de még tartalma nincsen. Aztán — lenéz a földre. Ott feküsznek, ledöntve az öreg gesztenyefák. Törzsükön a fűrész hasította sebbel. Érzik a gyanta illata, de most nincs benne semmi derű. Mintha földrengés dúlta volna fel a kertet. Kifordult gyökérgubancokkal hevernek a pázsiton az öreg szejídgesztenyék. És más a város képe is. Most köd borong felette. Az a tegnapi még hasonlított a gyerekkorira. Derűs tornyaival, bujkáló napsugárnyalábjával. Ez a mostani pedig, mintha egy zord, századvégi város volna. KISS BENEDEK: Aszályban Mint elmére setét gondolat, úgy torul a mélyvíz fölé ez a fűzfa, ( végig a parton, ahogy kanyarul a Kis-Duna, ugyanoly szótlanul a többi is, mint odvas gond borúja. Szennyes-sötét a víz és alacsony. Az áradás már emlék — hordalék csiganyála szárad a partokon, kövön, bokrokon, faderekakon — szürkés-fehér őshüllő-húnyadék. Zabái a nyár, minket is fölzabái! Fogán nyers gabona, fonnyadt gyümölcs. A síkon lusta göböly az aszály, elhenteriil. Löszpor, mész pora száll, megül a hajban és csípi a bőrt. S nézed: ez mind mészpor? vagy őszülés? Nézed: időnk őszül meg itt s nyarunk! Élsz. Kevésnek sok, elégnek kevés. Nézünk föl, mint vízbe e fűzfa néz, s borongunk, mogorvultan, szótlanul. OLÁH ZOLTÁN: Oly an io. Olyan jó, hogy Édesanyámnak patakot nevető, síró hegyoldal a hangja, s hogy ezt még hallhatom, s hogy szemében még láthatom az elfáradt időt, ősz hajszálai közt a megbúvó évszakot, az álmaival hulló hársfák leveleinek álmát, s pillantásai lombján túl meleg alkonyok rózsabokrát, hol még engem — kisebbik fiút — is várnak lányarcú, hófehér árnyak, szirom-beszédű szájak mik egyszer majd kifecsegik az Égnek egyetlen értelmetlen halálom. ni a receptgyűjteményemet. — Borzasztóan kíváncsi vagyok! — Frissítőt sem kér? — Jaj, ne csigázza már az érdeklődésemet! Magam is lelkes receptgyűjtő vagyok egy ideje. — Akkor legközelebb én megyek magához! — Nem bánom. Majd kicserélünk néhány delikétől. — Nagyszerű! Én egyébként kettős kartotékot vezetek a receptjeimről. — Nem is hittem volna, hogy ilyen alapos. — Természetesen valamennyiről fénymásolatot készítek. — Én a múltkor kaptam egy olasz zseléreceptet, és képzelje, még aznap elvesztettem — Vétkes könnyelműség. Visszérzselé volt, vagy netán ízületi bántalmakra? — Mit nem kérdez... egy édességféle volt. — Vagy úgy ... szóval gyomorra. Nem az esetem. — No, azért lássa be, a puding vagy a parfé se utolsó. És van egy remek francia bóléreceptem. — A kapszulás készítmények szívódnak föl leghamarabb. Persze, a gyógy- teák is nagyon hasznosak. — Maga igazi ínyenc. A gyümölcsteákra gondol? — Várjon, hozom a re- ceptesfiókomat! Itt is vagyok. Nézze csak, ez most került forgalomba. Hashaj-, tótea. — Nekem ahhoz elég egy kanál szilvalekvár. — Komolyabb panaszok esetére ajánlhatom ezt a készítményt. — Higgye el, egy dupla adag zöldséges vitaminsaláta ér a legtöbet. Kéri a receptjét? — Előbb olvassa el ezt a reuma elleni keveréket! — Inkább járjon uszodába, vagy reggelenként kocogjon! — Aztán itt van ez a fantasztikus hatású vérnyomáscsökkentő. Külön előnye, hogy nem befolyásolja a férfiasságot... — No de, Károly ... ! — Bocsánat, félre ne értsen. Nézze csak. újfajta fagyöngy tea-keverék. — Ez mind gyógyszer? Azt hiszem, félreértettük: egymást. — Szó sincs róla. Itt egy epesörcsoldó. A napokban írattam fel, két példányban. Adjak egyet? — Tartsa meg! És egy percig se maradok tovább, így rászedni. egy védtelen nőt... — Hová rohan, drága Margitka? Iiát nem arról volt szó, hogy megmutatom a receptjeimet. . .?
