Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
1990. MÁRCIUS 15., CSÜTÖRTÖK 13 PORCELÁNKULACSÉRT NEMESI CÍM Ha Stingl Vince herendi kőedénygyártó mester 1828-ban csak sejtette volna, hogy alig két évtized múltán szerény műhelyéből a magyar porcelángyártás nemzetközi hírű gyára lesz, talán nem adja el olyan könnyen Fischer Móric pápai keményeserépgyárosnak. De ki gondolhatta akkor, hogy a sérült porcelánkészietek reparálására, ómcisseni utánzatok készítésére berendezkedett mesterek ezzel alapozzák meg a gyár hírnevét. Ma erre azt mondanák, hogy könnyű annak, aki jól választja meg az ügyfeleit. Mert Fischer mester már a kezdetekben Batthyány és Esterházy grófok megrendeléseire dolgozott, minden bizonnyal megelégedésükre. Legalábbis ez tűnik ki a herendi porcelánmúzeum falain látható oklevelekből, amelyek tanúsítják, hogy a különböző iparművészeti és világkiállításokon számtalan elismerést arattak a megrendelő nevével is minősített porcelántermékckkel. Mint Presits Sándorné, a múzeum vezetője mondja, 1851-től 1876-ig jegyzik a gyár első virágkorát. A Fischer név márka lett, a tulajdonos és fiai nemcsak jó szakembereknek bizonyultak, de kiváló üzletembereknek is. A külföldi kiállításokon aratott sikerek kitüntetésekben és anyagiakban is kamatoztak. Lehet, hogy csak az utókor irigykedése miatt terjedt el, hogy Ferenc József császár a személyes használatára kapott arany- szegélyes étkészletet és egy nagy por- celánkulacsot hálálta meg Fischer Móricnak a nemesi cím adományozásával. Történelmi tény azonban, hogy ebben az időszakban a herendi mesterek alkotásai a bécsi udvar mellett Viktória királyné asztalán is megtalálhatók. Ma az sem igazán ismeretes, hogy a jellegzetes herendi minták, az állat- és növénymotívumok, az élénk színhatások hogyan alakultak ki, honnan származtak a Viktória-, az Esterházy-, a windsori minták, kik voltak az ügyes kezű korongotok, vagy a mesterség művészi szintjét képviselő festők. A gyár egy-egy nevezetes korszakát bemutató kiállítási termekben elsősorban a stílusjegyek ismerhetők fel, azok is vissza-vissza- térően. Uralkodó a távolkeleti stílus, különösen a kínai, de megtalálható az óperzsa minta vagy az indiai virágkosár is. Az 1893—1923 közötti időszakot a herendi gyár második fénykoraként tartják számon. Ekkor már a Fischer unoka a tulajdonos, aki különösen kedvelte a francia stílust, s magát a porcelánkészítést inkább művészetnek, mint mindennapos „pénzcsiná- lásnak” tekintette. Az ő idejében kezdődött a színes tájképek porcelánra másolása. Talán nem véletlen,_ hogy hosszú ideig németalföldi festők is dolgoztak a gyárban. Valamikor Rotschildnak is szállítottak porcelánt, de megrendelőjük volt Erzsébet királyné is, mindkettőjük nevét — immár hagymányosan — minta is őrzi. Ugyanebben a teremben található az 1895-ben készített, gazdagon díszített porcelántál is, amellyel 5 világkiállításon nyertek aranyérmet a herendi mesterek. A mai megrendelők között is van, aki csak étkészletet, vagy a díszes tálat tekinti igazán herendinek, pedig igencsak keresettek a porcelánfigu- rák is, amelyeket híres szobrászok — Kisfaludy Stróbl Zsigmond vagy Vastagh György — alkotásai alapján készítenek. A ma gyártott állatszobrok, a kisplasztikák a gyárban dolgozó iparművészek hagyományőrző szemléletét tükrözik. Horváth László tervezővel, a gyár művészeti vezetőjével a múzeum vitrinjeiben látható mesterszakmunkás vizsgaremekekről, és a modern formavilággal kísérletező, stúdiómunkákról beszélgetünk. A hagyomány- őrzés széles folyama mellett vékony erecskének tartja ezeket a, próbálkozásokat. Nem hiszi, hogy a klasszikusnak számító keleti stílust vagy akár a Viktória-mintát valaha is kiszorítanák a leegyszerűsített formájú, szolidan színezett porcelánkompozíciók. Az évi 150-200 ezer múzeumlátogató elsősorban az előbbiekért keresi fel Herendet. Mégis biztató, hogy kiállításokra hívják őket, nemrégiben érdeklődtek Olaszországból a mai mesterek modern munkái iránt. Horváth László önmagát is elsősorban tervezőnek, kísérletező mesternek tartja. Pedig az ő tudását igazolják: a múzeumban szerényen megbúvó, mégis sokak által megcsodált transzparens porcelánok, amelyek valamikor lámpaellenzőként szolgáltak, ma, fény felé fordítva, fénykép árnyalatú finomsággal tájképeket, portrékat mutatnak. A herendi porcelán törékeny, kiszámíthatatlan jószág. Van, akinél mutogatni való, vagyont szimboliizá- ló dísztárgy, másoknál megbecsült, de a mindennapokat szolgáló használati tárgy. J. F. Vádirat a millennium évéből BOTRÁNY A VÁLASZTÁS NAPJÁN Különböze pártok aktivistái az éj leple alatt plakátokat ragasztanak. Nem egyszerűen a falakra, ablakokra, villanyoszlopokra, kerítésekre, mindenhová, hanem egymás, a rivális politikai szervezet hirdetményeire. Megfenyegetik, mi több, meg is verik a független jelöltet, népszerű popsztárok adják nevüket, műsorukat kedvenc pártjuk támogatásához, ha kell divatbemutató csalogatja a választót. Ám a választási harc nem napjaink találmánya. Sőt, elődeink kortes- kedési módszerei, átültetve napjaink viszonyaira alkalmazhatók. De remélhetőleg az alábbi példát senki nem tekinti követendőnek. Megsárgult hivatalos papírokat böngészünk Vöő Imrével, a sziget- szentmiklósi múzeum vezetőjével az irattárukban. Az írás 1896-ból való vádirat, őfelsége, a király nevében negyvenhárom személy ellen emeltek vádat lázítás és erőszakos cselekmények miatt. A tizenhárom oldalas iratból az 1896-os képviselőválasztás Szigetszentmiklós községben zajlott, viharos eseményeit ismerhetjük meg. Negyvenhárom személy, férfiak, nők és gyermekek ellen szólt a vád. A korabeli események megértéséhez tudni kell, hogy Szentmiklós nagy Kossuth-párti falu volt, s mindig csak olyan képviselőt választott, aki a ’48-as eseményeket képviselte. Kossuth Lajos a falu díszpolgára volt. A szigeti település népe, halála után fiától, Eerenctől várta a „szerencsétlen falusi nép sorsának jobbrafordulását”. A múlt évben joggal morgolódtunk, hogy kevesebb területi képviselőt küldhet a megye a Parlamentbe, ugyancsak megnőttek a választó- kerületek. Akad olyan, ahol másfél tucatnyi apró falu képviselete szakad a honatyákra. No, az 1896-os választások idején Budaörstől Ráckevéig vagy azon is túl ért egy körzet} a választók — tisztes polgárok, iparosok, gazdálkodók, válogatott férfinép — nem az utcájuk végén lévő szavazókörben adták le voksu- kat, hanem egy-egy hatalmas képviselői körzet valamennyi választó- polgára ugyanott. A szentmiklósiak például Ráckevén. A választás napján — 1896. október 28-án — nemzeti színekkel díszített, sűrűn fellobogózott, felvirágozott HÉV-szerelvények vitték a polgárokat a szavazás helyszínére, Ráckevére. Mint a vádiratból kiderül, e nap délutánján a szentmiklósi megállóban több száz ember várta, hogy a választókkal zsúfolt két vonat 6 óra 18 perckor, illetve 7 óra 10-kor begördüljön. A galibát az okozta, hogy amikor a feldíszített szerelvény beállt az állomásra, „Éljen Földváry!” kiáltások hallatszottak a kocsikból S ezt bizony nem hagyhatták szó nélkül a ’48-as érzelmű miklósiak (Földváry az ő képviselőjelöltjük ellenlábasa volt), és sűrű „Abcug Földváry, éljen Varsányi!” kiáltásokkal adtak hangot véleményüknek. A szócsata egészen a vonat indulásáig tartott. A vonaton maradt atyafiak igencsak megkönnyebbültek — látva a kurjon- gatást kísérő fenyegető magatartást —, amikor megmozdult velüik a HÉ V-szerelvény. Ám ekkor — mint a vizsgálat során kiderült — az indóház környékén összeverődött népből nagyobb csoport vált ki, s Bagaméri István a felhecceit tömeget így biztatta: „Húzzátok ki a német kutyákat, az apjuk istenét!” Bizonyos Gere B. József pedig a vonat megdobálására biztatta az embereket. Nem kellett sok, két oldalról körbevették a kocsikat, és valóságos kőzáport zúdítottak az ablakokra. A vasutasok sikertelenül kísérelték meg kiüríteni az állomást és környékét. A következő vonat érkezésére a felbőszült tömeg ismét összeverődött és megismétlődött az előbbi jelenet. A vádirat szerint a vasúti szerelvényekben 160 ezer forintnyi kár esett, nyolcvan ablak tört be. A F öldváry-pártiak közül idősb Mayer Antal budaörsi illetőségű személy jelentékeny testi sérülést szenvedett. A támadók negyvenhárom legádá- zabbikát állították a törvény elé. A vádlottak padján ülők közül a legidősebb gyanúsított ötvenhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhárom esztendős volt. Nem mindennapi skandalumnak számított akkoriban, három asszonyszemély is úgy elragadtatta magát, ama bizonyos választás napján, hogy a vádlottak padjára került. ' ■«.» M. K. Máim Ferenc: ___n Ü Ui Csendes ez a forradalom, hála Isten, forr a lélek, hogy a nép magán segítsen, nem ágyúz, nem tapos vérben, s el sem oroz senkitől vagyont, s ellene nem jön orosz, csak a könnyeit szárítja, — szárítaná, ha nem lenne még oly közel az a halál, az a számos kínzó tábor, a sok bűntett, s ne nézne vissza ránk vádlón, kit megöltek, de kit megnyomorítanak, kifosztanak, üres kincstári kamrától mit várhat az? Romlakók maradtunk itt a szegénységben, — bizakodhatunk-e, hogy nem halunk éhen? Nincsen okunk énekelni, fáj a múlt még, úiderget a minduntalan ránkborult ég. Petöíi-kéziratok a Papensia relikviái kezűit GYÖNGYSZEMEK EGY GYŰJTEMÉNYBŐL Évszázadok történelmének szellemi évgyűrűit kutatva szívesen mazsolázik az ember a nagy gyűjtemények becses tárgyai, dokumentumai között: különösen akkor, amikor olyan gazdag és tudományosan is rendszerezett kincstárban kalauzol- tatja magát, mint a pápai reformá- tüs gyűjtemény. Tanulmányok, hivatkozások sora igazolja, hogy az 1531-es születésű pápai református iskolára alapozott, majd a református kollégiummal tekintélyes fává terebélyesedett pápai szellemi központ — néha méltatlan körülmények között is — bő forrása az egyháztörténeti, kulturális, tudományos kutatóknak. Kövy Zsolt, a gyűjtemény mai igazgatója a megmondhatója, hogy egykori diákok, mai történészek, irodalmárak, művészek milyen mohó áhítattal forgatják a féltve őrzött könyveket, kéziratokat. messze földön Ismert intézmény falai között volt „elsőéves tanuló” Petrovics Sándor és másodéves Jókai Mór. Egymást ösztönző barátságuk, bontakozó tehetségük sok-sok jele található a gyűjtemény iratanyagában. Önmagában keveset mond egy könyvtári bejegyzés, de például Petőfinél jelzi fiatalkori érdeklődését, hogy a beiratkozási könyv tanúsága szerint leggyakrabban a francia irodalom történetét forgatta, s hogy kedvtelve olvasgatta Horatius, Heine, Schiller verseit, a magyarok közül pedig Garay, és Vörösmarty munkáit. .Barátimhoz’ megelőző évek legjobb Irodalmi munkáit „Tavasz” címmel megjelentette, nem teljesen követve a költő eredeti, illetve álneveit, mint AB, vagy Homonnai. Elképzelnünk Is nehéz, hogy a költő lobbanékony, érzékeny természete hogyan fért össze a református kollégium hagyományosan szigorú, kora hajnaltól késő estig termékeny elfoglaltságot előíró rendjével. Ebben talán baráti köre, a diákönkormányzat és tanárai játszhattak szerepet. Nem utolsósorban az is, hogy Petőfi és Jókai, bár az iskola diákjai voltak, nem laktak a kollégiumban. Persze nem lehetett azért annyira elviselhetetlen az az élet. Ezt bizonyítja, hogy Petőfi rövidesen még kétszer visszatér — ha rövid időre is — kedvenc tanulótársai és tanárai közé. Először 1842 őszén, mielőtt színészetre adná fejét, majd talán ebbéli kudarcát is felejteni 1843 tavaszán, amikor megírja Barátimhoz című versét. A szövetség, melynek szála Minket összefont, Áll, amíg csak vért bír a szív És velőt a csont. Aki ilyen szoros baráti kötődéssel ragaszkodik egykori iskolájához, az valószínűleg inkább a szellemi gazdagodást, mint a töviseket vitte magával az intézményből. A Képzőtársaság műhelyében Egy tanév nemhogy egy iskola, de még egy ember életében is pusztán szeletkéje az egésznek. A pápai kollégium történetének mégis van egy olyan éve, amelynek dokumentumaiért érdemes idezarándokolni. Hiszen 1841—42-ben az akkor már Érdemes belelapozni a Képzőtársaság „Érdemkönyvébe” is, amelyben több még Petrovics Sándor néven jegyzett verset találunk, mint a „Tűnődés”, az „Ideál” vagy a „Vándordalok” saját kezűleg rótt sorait, illetve a „Tolvaj huszár” című románcot, ahol először használja a Petőfi Sándor nevet. Ugyanez a kötet tartalmazza Jókai „Mi az?” című versét és az „Istenítélet” című elbeszélését. Már 1845-öt írtak, amikor Petőfinek egy kis afférja támadt a Képzőtársasággal, éppen az aláírások miatt. A társaság ugyanis a Óriás miniben A gyűjtemény is arra törekszik, hogy gazdagítsa, közkinccsé tegye e nevezetes diákévek emlékeit. A Jókai-, Petőfi- és Orlai-dokumentu- mok különleges helyet foglalnak el a Papensia-gyűjteményben, amely az egykori pápai diákok, tanárok, itt élt írók műveit, Pápán nyomtatott és a városra vonatkozó kiadványok egyre szélesedő anyagát tartalmazza. Juhász Ferenc
